Odze György

https://odzegyorgy.blogspot.com/

1985, Delhi, India

1985-ben, Delhiben egyszerű kezdő diplomataként volt szerencsém végighallgatni az egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és híres politológus, Zbigniew Brzezinski előadását arról, hogy a Szovjetunió és vele a szocialista világrendszer az évezred környékén összeomlik. Brzezinski fontos és befolyásos ember volt, úgy gondoltam tehát, hogy az, amit elmondott, egy rejtjeltávirat témája lehet, ezért lekanyarítottam néhány sort és beadtam Próbáld Géza nagykövetnek.

Alig értem vissza akkori munkahelyemre, a kulturális intézetbe, amikor csengett a telefon. A nagykövetség titkárnője hívott és közölte, hogy a főnöke látni kíván, méghozzá azonnal. Újra kocsiba ültem tehát és néhány perc múlva már ott ültem a kövér, bajuszos misszióvezető irodájában. Kezében tartott a a táviratomat és láthatóan reszketett az idegességtől.

-Mi az istent akarsz ezzel, Gyurikám? - kérdezte a maga nyílt, közvetlen stílusában. - Azt akarod, hogy hazabasszanak mindkettőnket?

-Már miért basznának haza bennünket? - kérdeztem vissza. - Amit leírtam, az nem az én véleményem.

-Még szép - csattant fel a nagykövet. - Még szép.

-Mindig azt kérted, hogy...

-De nem így, b***od, de nem így - mondta Próbáld. - A végén még azt hiszik otthon az elvtársak, hogy mi azt gondoljuk, lehet valami abban, amit ez a Brzezinski mondott. Pedig mindketten tudjuk, hogy a szocialista világrendszer soha nem omolhat össze.

A nagykövet bedobta a jelentést a szemétkosárba és intett, hogy távozhatok.

Valamikor a kilencvenes évek közepén véletlenül összefutottunk a Moszkva téren. Köszöntünk egymásnak, ahogy illik, hogyvagy, hogyvagy. Felmerült bennem, hogy eszébe juttatom azt az esetet Brzezinskivel, de azután meggondoltam magam. Végül is csak azt tette, ami a kötelessége volt.

Göncz vagy semmi

Hát nem könnyű Magyarországon köztársasági elnöknek lenni. Még Indiában voltam diplomata a nyolcvanas években, amikor egyszer maga Losonczi Pál mondta azt, hogy súlytalannak érzi magát a politikai életben, meg "unalmas ez az egész szerep, amit el kell játszani". Hát, volt benne igazság. A műfaj értelmét azonban Göncz Árpád találta meg, aki nem a személyiségét igazította az elnöki munkához, hanem az elnöki munkát alakította át a saját arcára, de hát neki könnyű volt, mert volt is személyisége. Még Abraham Lincoln mondta, hogy "az igazi személyiség nem roppan meg a hatalom súlya alatt, de nem is igyekszik fölé kerekedni". Hát ez a nehéz. Aztán következett Mádl Ferenc, a tudós, hiába rendeztek neki látványos beiktatási ünnepséget a Kossuth téren - nyilván akkor már sokan érezték, hogy a súlytalanságot valamivel kompenzálni kell, ráadásul Göncz népszerűségével is meg kell majd birkóznia -, nem sikerült. Pedig okos ember volt, állítólag humora is volt, felesége pedig egészen kiváló asszony, aki kiteljesítette magát a jótékonykodásban. És Mádl után jött az áldoktor, aki pedig nyelveket beszélt, olimpiai bajnok volt, nagykövet, igazán jó választásnak ígérkezett, de hát láttuk a szánalmas befejezést, a vergődést, amivel még saját pártja sem tudott mit kezdeni. És innen aztán az út lefelé vezet, beigazolódott a "súlytalanság", amire már Losonczi hivatkozott.

Ádernek is volt tapasztalata, de úgy fest, hogy ehhez a munkakörhöz ez nem elég. Mindig az az érzésem, hogy nem szeret közszereplő lenni, terhére van a sok nyilvános megjelenés, mindig merev, feszes, komoly, és ebből a komolyságból sohasem enged. Márpedig a politikában sokféle eszközt kell használni, ezek egyike a humor és a könnyedség, és ez az egysíkú magatartás, a kimódolt, lassú, szenvedélyektől mentes beszédmodor a legnagyobb akadálya annak, hogy meggyőzze a hallgatóságot arról, amit éppen mondani akar.

Talán ő is azt érezte, amit Losonczi. Úgy tudom, hogy a környezete egy időben meggyőzte arról, hogy akár magasabb csúcsokra is eljuthat, még akár ENSZ-főtitkár is lehetne. Miért is ne álmodhatnánk nagyokat? A Fideszben ez amúgyis divat, nagyokat kell álmodni, hátha egyszer az álmok teljesülnek. És kitalálták neki ezt a "környezetbarát elnök" szerepet, sokszor elmondta, hogy milyen fontos a víz, de hát ezt ma sokan mondják, még többen tesznek is érte, így aztán nem sikerült feltűnést kelteni a világban. Marad tehát a Sándor-palota, feltehetően sok unalmas hétköznappal, itt nem lehet olyan kisded játékokat játszani, mint Kövér kolléga a Parlamentben. Hát ez lesz most nekünk még öt évig, hacsak Áder nem talál magának valami szórakoztatóbb elfoglaltságot.

Még visszatérve Gönczre és a humorra: volt szerencsém ott lenni azon a banketten, amit Erzsébet királynő adott a magyar elnök tiszteletére még 1999-ben Marlow-ban, az ottani Lánchíd tövében. Göncz jól beszélt angolul, mindenkivel pontosan megértette magát, nem volt benne semmi feszültség, jókat derültek Őfenségével. A banketten a királynő megkérdezte Göncztől, hol tanult meg angolul.

-A börtönben - felelte erre ő.

Az anekdota még sokáig keringett Londonban.

Hát valahogy így kell.

Több, mint Csiszár

Egy főkonzuli állásnak több alapfeltétele van: magabiztos, vizsgával alátámasztott nyelvtudás, sikeres vizsga konzuli ismeretekből (tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű), és az ezen a munkaterületen szerzett tapasztalat. De ezen már ne merengjünk. Csiszár nem főszereplője a Bem rakparti eseményeknek, karakterénél fogva nem is lehetne más, csak afféle politikai táncoskomikus, és szemmel láthatóan élvezi, hogy a bulvár foglalkozik vele és csupán csepp a zavaros magyar politikai tengerben. Volt egy jól fizető állása a kormányfüggő televíziónál, de vagy nem tudta megtalálni a helyét, vagy a főnökeinek volt sok, amit csinált - vagy nem csinált. És akkor jött a nagy ötlet, a megszabadulás klasszikus módja: menjen külföldre, ott kevesebb kárt csinál. Nyilván voltak közvetítő csatornák, amiken az ügy eljutott a - keleti és déli nyitással járó számtalan utazással súlyosan leterhelt - miniszter fülébe, aki jó ötletnek tartotta, "hiszen élt Olaszországban és beszél olaszul".

Ráadásul éppen Milánóba, az olasz gazdasági fellegvárába. Korábban már leírtam, hogy egy főkonzuli álláshoz a fogadó ország nyelvének magasfokú ismerete, a helyi társadalmak mozgásának érzékelése, a magyar, a helyi, az európai és a nemzetközi törvények alapos ismerete kell, mindenekfelett pedig az arrafelé üzleti vagy turistaúton arra járók érdekvédelme szükséges. Egy főkonzuli álláshoz sokéves tapasztalat, bukások és sikerek vezetnek, ezt Csiszár könnyed eleganciával átlépi, abban bízva, hogy - ha már eddig eljutott -, a főkonzulátus létszámát olyan mértékig duzzasztják fel, hogy neki csak a fincsi jut.

Nem vagyok naiv: minden országban vannak politikai kinevezettek, A Fidesz eddig is bizonyította, hogy közeli barátainak és ismerőseinek könnyedén osztogat magasrangú állásokat, Csiszár kinevezésében most megmutatkozik mindaz az álság, a tartalom mögötti beszéd, az olcsó ígérgetés, a minden alapot nélkülöző nagyszabású propaganda-kampány, a felelőtlen és megalapozatlan nagykövetség-nyitási hullám. Csakhogy itt most másról van szó: most már nem Hegyeshalomig kell ügyeskedő fiúnak lenni, hanem egy forrongásban és átalakulásban lévő kontinens egyik fontos városában, ezért a magyar diplomáciának fokozott figyelmet kellene fordítani a kiküldöttek kinevezésére.

Nem kérdés, hogy az új magyar főkonzul sikeresen megkapja az olasz nyelvi és a konzuli szakmai nyelvvizsgát, súlyosan sérül azonban a magyar diplomácia tekintélye, de ez nem számít,a fontos az, hogy az üggyel, mint annyi más hasonló olcsó fogással, lekötik az emberek figyelmét. A kormányzó pártoknak most egy cél lebeg a szeme előtt: 2018. Minden más csak szórakozás. És ebbe pontosan illik Csiszár kinevezése. Szóval ne csodálkozzunk.

De azért történnek más nagy dolgok is a magyar diplomáciában: Szilágyi Péter, "nemzetpolitikáért felelős" helyettes államtitkár - nyilván népes delegáció élén - részt vett a Floridában rendezett magyar napon, lángossütéssel, népitánccal, az anyaországhoz való kötődés érdekében, másrészt, hogy elhangozhasson a szokásos magyar mondat: "Magyarország erősödik".

Lehet, hogy megkezdődik a Nagy Nyugati Nyitás, csak még nem vettük észre. Mindenesetre Szilágyi államtitkár nem találkozott amerikai politikusokkal, pedig mostanában éppen új adminisztráció kezd működni Washingtonban, talán érdemes lett volna néhány helyi emberrel is kezet fogni... 

Ébredésem 1 

Hernád utca

Azon a pénteki napon Budapesten a hőmérséklet 20 fok volt, élénk, helyenként erős észak-nyugati szél fújt. Új közért nyílt meg a Marx téren, és a Kálvin tér rendezése miatt a 23-as végállomását a Fővám térre helyezték át. Kölcse, Sonkád és Fülesd községek termelői terménybegyűjtő versenyre hívták ki az ország összes községeinek gazdáit. Az Állatkerti Színpadon Három a kislány-t játszották, és valamivel éjfél előtt én is megszülettem.

Születésemre és azt követő évekre, a magára ébredő tudat első pillanataira nyilván nem emlékszem. Fényképeken ismerek csak magamra, amint fehér és kényelmetlen ruhákban valakibe vagy valamibe kapaszkodva sírok vagy mosolygok. Jellegtelenül dagadt csecsemő voltam, aki időben és szövődmények nélkül esett át valamennyi gyermekbetegségen. A család, amely körülvett, ott díszeleg a fényképeken, amelyeket rólam készítettek. Anyám, aki szépségével a többiek fölé emelkedett, ahogyan engem a karjaiban tart és apám, aki sohasem tudott igazán természetellenesen pózolni. A többiek ijedt és boldog emberek, sajátosan eltorzult jellemvonásokkal, amelyeket, öntudatra ébredve később tapasztaltam magamon. Örököltem a jó és a rossz tulajdonságokat, amelyeket ők is hordoztak, aztán belém nevelték mindazokat, amelyek hiányoztak belőlük.

Élveztem az egyetlen gyereknek járó előnyöket. Alkalmazkodó voltam, egyetlen kötelességemet, hogy minden látogatóba érkező, és engem csodáló rokonunkat megpusziljam, ellenvetés nélkül teljesítettem. Számomra érthetetlen dolgokat bámultak meg rajtam, fogdostak, csipkedtek, piszkáltak. Anyámék szerencsére sohasem produkáltattak, természetesnek tartották, hogy semmiféle különleges tehetséggel nem vagyok megáldva. Mások az én koromban már zongorázni tanultak, vagy bárgyú verseket szavaltak, én csak lebegtem a családi gondoskodás kényelmes hintájában. Gyakran, amikor sétálni vittek, csodálkoztam a világon, ami zavaros és értelmetlen. Zajos és túlméretezett. A felnőttekkel szemben félelmet és gyűlöletet éreztem, egyrészt mert nagyobbak voltak, másrészt mert egymással nagyon komolyan, velem pedig gügyén viselkedtek.

Sokszor mondogatták, majd meglátod, az élet nem játék.

És az óvoda. Apám a vállán vitt le a lépcsőn, mint egy zsákot. Otthon akartam maradni, a megszokott szoba megszokott sarkaiban a játékaimmal, a jól ismert, barátságos bútorok között. A nemrégen felfedezett lakás izgalmaival. Nyilván akkor éreztem először, hogy a felnőttek valóban mindent megtesznek annak érdekében, hogy az élet ne legyen játék. Amikor végre egedül hagytak az óvodában, megálltam a kályha mellett, és nem voltam hajlandó megmozdulni. Aztán kifáradtam a sírásban, leültem egy kis székre, és riadt szemekkel néztem az ellenségeimet, az óvónéniket és a velem egyforma ruhába öltöztetett fiúkat és lányokat, akik meg engem néztek. Később alkalmazkodtam a helyzethez, de sohasem éreztem jól magam. Senkinek sem fogadtam szót, erőszakos voltam és konok. Makacsul kiköptem a csukamájolajat, mert nem ízlett, pihenőidőben játszani mentem, és nem értettem, miért dédelgetnek és kényeztetnek egyik percben, ha a következőben megtiltják mindazokat a dolgokat, amelyek örömet adnak. Reggelenként beöltöztünk kék egyenruhánkba, sorba álltunk egy kopasz ember fényképe előtt, és azt szavaltuk: "Boldog az élete fiúnak és lánynak - Dicsőség és hála Rákosi Mátyásnak." Akkoriban még nem tudtuk, mi az a dicsőség és mi az a hála, de ha ez a felnőtteknek ilyen fontos volt, hát megtettük nekik. Én azonban egész nap csak a piros, háromkerekű biciklimre gondoltam, és alig vártam, hogy otthon legyek. A játék. Ez volt a fontos. Nemcsak az óvodában vagy otthon - séta közben is vagy elalvás előtt, fürdetéskor, mindig. Vonat voltam, vagy autóbusz, futballista vagy színész, kalóz vagy hétfejű sárkányt gyilkoló vitéz. Hebehurgya francia király. Mindenféle játékot szerettem, legjobban mégis azokat, amelyekbe valamit bele lehetett képzelni. Egy fadarab gyakran kedvesebb volt, mint egy igazi játékautó. Annak képzeltem, amit a fantáziám diktált, sohasem untam meg. Órákig úsztattam műanyag szappantartókat a kád vízén, vagy hasaltam az asztal alatt golyókkal és szögekkel. Szerettem otthon lenni, mert béke volt és mert én voltam a középpontban.

Ötéves koromban anyámékkal Balatonvilágoson nyaraltunk. Az akkori rendelkezéseknek megfelelően anyám a pártüdülőben lakott mint beutalt, apám és én egy falubeli ház kis szobájában nyomorogtunk. Az elszakítottság különböző megpróbáltatásokat jelentett, hiszen anyámnak kiváltságokban volt része, amelyek bennünket nem érintettek. Megrázó volt ismerkedésem a budival, amelyet a házbéliek lelkes rábeszélése ellenére sem tudtam használni. Émelyegtem a félelemtől, amikor beleszagoltam a feneketlen mélységekbe. Mindenki számára érthetetlenül rosszul kezdtem viselkedni. Gonosz csínyeket követtem el, és mindennek, amire kértek tőlem, az ellenkezőjét tettem - az egyetlen lehetséges módon tiltakoztam a környezetem ellen.

Apám oldotta meg a helyzetet - hazautaztunk. Eleget nyaraltunk.

Iskolába megrázkódtatás nélkül, érdeklődéssel és örömmel mentem. Más világ volt, hatalmas épület, titokzatosan kanyargó folyosók, naponta változó órarend. Érdekes szagú könyvek, füzetek, tollak. Új élet, emóciókkal, örömökkel, gondosan kihegyezett ceruzákkal. Rátaláltam a rajzolás és firkálás örömére, a színek csodálatára. Megismertem a betűket: mindent elolvastam, valóságos eksztázisban, újságok címei, könyvek borítóit, cégtáblákat az utcán. Úgy éreztem, lassan belenövök a felnőttek birodalmába, érteni kezdtem a titkaikat. Büszke voltam, ha kinőttem a cipőmet vagy nem ment rám a nadrág. Nem adtam fel a játékaimat sem: játék maradt kezemben a ceruza, függőleges helyzetben rakéta lett, vízszintesen vonat. Autónak gondoltam a radírt, versenypályának az iskolapadot. Legszebb játékom azonban az üres papír volt, amelyre bármit képzelhettem. Az első években Gárdos Péter mellett ültem, a házban is szomszédok voltunk, együtt fedeztük fel a folyosót, a hátsó lépcsőt, a titokzatos padlást és a szomszédos házak házmestereit riasztó liftcsengőket Szaboliccsal és Vidorral délutánonként gombfociztunk. A mérkőzések valóságos szertartás szerint zajlottak, amelyek hangulatát Szabolics rádióközvetítés-képzelődéssel színezte. Házibajnokságokat rendeztünk, listát írtunk az eredményekről, a góllövőkről, és elfelejtkeztünk az iskoláról, a kötelezettségeinkről, amelyeket nem akartunk vállalni. Guggoltunk, vagy térdeltünk a szőnyegre terített furnér pálya mellett, és megpróbáltuk kiszorítani a valóságos életet. Gárdos egyszer megkérdezte: te is zsidó vagy? Nem tudom, feleltem, majd megkérdeztem anyámat. Másnap aztán tisztáztuk, hogy ez nagyon bonyolult, csak akkor értem meg, ha felnőtt leszek, mindenesetre nem azt jelenti, hogy hülye, még ha ezzel a hangsúllyal mondják is mások. Többet ezzel nem is foglalkoztunk, de megértettem, hogy a felnőttek makacsul őrzik titkaikat - amelyek még megmaradtak. Anyámék gyakran vittek színházba vagy operába; utána hónapokig játszottam az alakokkal és szavakkal, amelyeket láttam és hallottam. A bábszínház nem elégített ki, untam a boszorkánymeséket, a farkas-Piroska históriákat. Többet kívántam. Ákos Gyurival űztünk látomásjátékokat. A szülei franciaágyán kalózhajót játszottunk, ugráltunk, visítoztunk, győztünk, meghaltunk. Nőket raboltunk el és vettünk feleségül. Titkos szigeteket fedeztünk fel és kincseket ástunk elő. Igazi barátság azonban egyedül Gárdos Péterrel kötött össze. Mindent megbeszéltünk együtt, lányokat lestünk meg, akik tetszettek nekünk, igazi nagy kalandokra vágyódtunk.

Újabb kényelmetlenségek következtek, amelyek beosztották időnket: kisdobossá avattak mindenkit az osztályban, és fogadalmat tettünk mindenféle jó cselekedetek véghezvitelére. Nekünk azonban a délutáni gombfocizásnál semmi sem volt fontosabb, így aztán, év végén, amikor egy piros nyakkendős pajtás előtt számot kellett adnunk a tetteinkről, mindenfélét hazudoztunk, amiért megdicsértek bennünket. Szabolics beismerte, hogy semmit sem csinált: alaposan leszidták. Az őszinteség értékét, amennyire emlékszem, akkor kérdőjeleztem meg először. Tízéves koromban már sokat olvastam. Meséket jegyeztem meg emlékezetben, de belekaptam komolyabb könyvekbe is, és tanulás helyett sokat ültem a nagy íróasztalnál, és gondolkoztam azokról az alakokról és történetekről, amelyekre rábukkantam. Gyakran kiléptek a lapokról, és egy világot éltek velem. A csodák elkápráztattak. 

Ébredésem 2

India

Nem sokkal tizedik születésnapom után szüleimmel Indiába utaztam, apa külkereskedő volt, Delhibe helyezték. Életem meredeken elkanyarodott a házbéli fiúkétól, szomorú voltam, amiért el kellett válnom tőlük. Ugyanakkor tele voltam lelkesedéssel, lobogással és félelemmel. Az utazás csupa gyönyörű érzés meghódítása volt; repülni, elszakadni a földtől, a levegőből nézni a Vörös-tengert, a hatalmasan elterülő városokat. Valósággal megrészegedtem a élményektől, amelyek egyszerre öleltek körül, mindent látni és hallani akartam, mindenkivel beszélni akartam. Könnyen alkalmazkodtam mindenhez. Megérkezésünk pillanatától természetesnek fogadtam el az utcán kóborló tehenet és a plafonon lapuló gyíkot. Nem voltak előítéleteim, semmin sem csodálkoztam. Gyönyörködtem a természetben, amelynek színei bátrabbak és vadabbak voltak, mint otthon, az állatokban, amelyek szabadon közeledtek az emberekhez a város parkjaiban. A szomszédunk hűtőszekrényét egyszer kirabolta egy majom: mindenki szörnyülködött és kétségbeesett, én drukkoltam neki. Apámmal sokat sétáltunk a parkokban és ligetekben, a közelünkben levő klub golfpályáján. Szerettem a házunkat, ahol laktunk, az indiai háziszolgánkat, aki, amikor apámék esti fogadásokra mentek, az ajtóm elé feküdt, egy hatalmas késsel a kezében, hogy védelmezzen. Az iskola, ahová apám beíratott, nagy park volt önmagában. Sátrakban tanultunk, hatalmas fák és széles zöld tisztások között. Talán azóta is ezek a fák vonzanak, amelyek alatt biztonságban éreztem magam. Szerettem ott lenni. Lassan közel kerültem osztálytársaimhoz, gyakran hívtak meg magukhoz, de ritkán jöttek el hozzánk. Sokszor kirándultunk a közeli nagy parkokba, egy mogul síremlékhez, ahol harci játékokat játszottunk vagy kriketteztünk. Megismertettem velük a számháborút, ettől aztán megnőtt a tekintélyem. Eleinte meglehetősen bizonytalanul irányítottam azonban a csapatmozgásokat és harcosaim felvonulását, nagyon élveztük. Honvágyat sohasem éreztem, eleinte még a levélírást is kellemetlen kötelességnek tartottam. Később azonban levelekbe belecsempésztem saját elképzelt és izgalmas kalandjaimat, s ez nagy élvezetet okozott. Anyám eleinte elnézte ezeket a füllentéseket, arra gondolt, kinövöm majd, ahogyan kinőttem a ruháimat, és a cumizást is. Miután anyám a leveleket ezt követően gyakran ellenőrizte, nem maradt más hátra, mint titokban hosszú kalandos történeteket írni Gárdosnak és Szabolicsnak. Ezeket általában az iskolai szünetekben írtam, és még hazafelé úton feladtam.

Rone Schaappal, egy szőke holland lánnyal valamelyik indiai barátom születésnapján ismerkedtem meg, apukája is diplomata volt, a közelünkben laktak. Attól kezdve naponta találkoztunk kora délután vagy sötétedés előtt. Gyakran sétáltunk a mogul síremlék körül, és többször ügyetlenül megcsókoltuk egymást. Furcsa és zavaró mélységeket fedeztem fel magamban, érzelmeket, amelyekről korábban csak könyvekben olvastam. Szerettem volna mindig vele lenni, megsimogatni az arcát, fogni a kezét, amikor a hűvös levegőjű síremlék lépcsőin jártunk. Tom Sawyer volt akkoriban a példaképem. Különös figyelemmel kísértem viszonyát Rebecca Thatcherhez, és természetesen igyekeztem úgy öltözni és olyan dolgokat mondani, mint ő. Szerettem volna ugyanúgy kalandokba keveredni, hullarablókat és gyilkosokat meglesni az éjszakában, de nem mertem otthonról elmenni esténként. Szerettem volna hőstettet vállalni, mint ő, aki elvállalta Becky helyett Dobbins tanító úr könyvének eltépését, de féltem a veréstől. Minél többet olvastam, annál többet szerettem volna én is írni. Egy délelőtt aztán, valamelyik unalmas órán hosszú történetbe kezdtem, amelynek a kényege az volt, hogyan mentem meg Rone Schaapot egy szigetről, gonosz emberek fogságából, akiket egy nagy vitorlás hajóval közelítettünk meg Ákos Gyurival. Háborúkat vívtunk az erőd bevételéért, és a pincében elrejtett kincsek megszerzéséért. Ennek a történetnek a leírása igen nagy örömöt okozott nekem, sokszor elolvastam, és új meg új részleteket toldottam hozzá. Terveztem egy másik regény megírását is, amelyik az őserdőben játszódik, Rone Schaap és családja azonban hamarosan elhagyta Delhit. A szomszéd utca sarkáról néztem, ahogyan becsomagolnak a szürke Mercedesükbe, és elindulnak a repülőtér felé. Rone Schaap nagyon szép volt azon a reggelen, hosszú haját kék masnikkal két copfba kötötte, rövid, piros ruha volt rajta és kék cipő.

Az életet igazságtalannak és kegyetlennek tartottam, amiért elvette tőlem a gombfocizásokkal töltött délutánokat és a barátaimat. Adta helyette Rone Schaapot, akit szintén elvett, és nem adott helyette semmit. Egyedül éreztem magam, és nem lehetett megvigasztalni. Egyetlen szórakozásom az volt, hogy pilótafülkét játszottam a verandáról nyíló kis kamrában, amelyet korábban nem használtunk. Délutánonként bezártam magam, és semmivel sem tudtak anyámék kicsalogatni. Az életemet álmokkal és játékokkal akartam berendezni, amelyeket senki sem vehet el.

Mielőtt végleg elutaztunk Delhiből, utoljára elmentem a mogul síremlékéhez. Búcsúztam Rone Schaaptól, akit feltehetően soha nem látok többé, és Indiától, amelyről olyan keveset tudtam meg. Csak annyit éreztem biztosan, hogy az élet megint elvesz valamit, amiért semmit sem kapok cserébe.

Ébredésem 3

Kapunyitási pánik

Kamaszkor. Szörnyű szó. Azt jelenti, hogy már szeretnénk férfiak lenni, de nem akar sikerülni. Akkor már csakugyan elegünk volt abból, hogy csak beszéljünk róla. Éppen akkor kezdődött a Radnóti gimnáziumban a szexuális felvilágosítás, egy középkorú, kopaszodó, bajuszos orvos tartott előadást, egyik kezében hosszú pálcát tartott, azzal mutogatott a tábla elé gyűrött vászonra festett vagy rajzolt ábrákra, ez, mutatott az egyikre, amelyik leginkább egy nagy elefántfejre emlékeztetett, a férfi nemiszerv, ami nyugalmi állapotban petyhüdten csüng alá, izgalmi állapotban pedig megmerevedik, aztán következtek a női szervek, a lányok mind csak pirultak a padban, mintha még soha nem hallottak volna ilyesmiről, a bajuszos férfi aztán fényképeket kezdett vetíteni roncsolt, vértől és gennytől csöpögő péniszekről, íme, mondta, a felelőtlen kalandvágy és a testi örömök hajszolásának eredménye, egy életre szóló fájdalom és megaláztatás, mi, fiúk csak hallgattunk, de akkor már tudtam, hogy lemondom a megbeszélt randevút Poló Icával, az iskolabüfé kisegítő eladójával, akiről azt rebesgették, hogy egy tízesért mindent vállal, később anya is arra figyelmeztetett, hogy nagyon kell vigyázni a lányokkal, mert olyan betegségeket lehet kapni tőlük, amelyek fájdalmasak, szenvedéssel járnak, ráadásul szégyenteljesek is, sok fiú kap gyógyszert erre a dologra, aminek még a nevét sem mondta ki, mert igazán komoly dolgokról nálunk, a családban senki sem beszélt nyíltan, de most már tudom, hogy ez már így van a világban, az igazán komoly dolgokról nem lehet beszélni, hogy na most nekiülünk és komoly dolgokról fogunk beszélni, egyszer hozott haza egy kis zacskót, az volt ráírva, hogy EMERGÉ, ezt kell használni, egyszerű, mondta, fel kell húzni, és kész, de tudtam, hogy amire azt mondják, hogy egyszerű, az sohasem egyszerű, volt hozzá használati utasítás is, amit azonban el sem olvastam, én meglehetősen ügyetlen fiú voltam, izgatott állapotomban még a cipzár is gondot okozott, nem is beszélve a lányok melltartójáról, pont egy ilyen művelet hiányzott volna nekem. Akkoriban éppen Lukács Verába voltam szerelmes, jártunk, de ezt a szót sem szerettem, mert nekem a járás, az teljesen mást jelentett, na mi van, jártok, ezt kérdezte mindenki, igen, járunk, rendszeresen megvártam Verát a gimnázium előtt, hazakísértem a Munkácsy Mihály utcába, később a kapujukban csókolóztunk, még később már a lépcsőház üvegezett fordulójában, ahol a házmester a virágokat tartotta télen, hogy meg ne fázzanak, csókolóztunk, egyre szenvedélyesebben, aztán az ő szobájában folytattuk, körben, a falak mellett könyvespolcok álltak tele könyvekkel meg lemezekkel, néha mi is hallgattunk zenét szeretkezés után, főleg Bachot, mert akkoriban nagy divat volt, Bachot szeretni, ez az általános műveltség fontos részének számított, ezt sem értettem soha pontosan, hogy mi az az általános műveltség, később aztán rájöttem, hogy az általános műveltség csak arra jó, hogy fitogtassák az emberek, meg hivatkozzanak arra, hogy kérem szépen, ez meg az az általános műveltség része, miközben az általános műveltség egészéről senkinek sem voltak pontos fogalmai, Bach azonban feltétlenül része volt, ebben megegyeztünk. Verával sokat ültünk az ő lakásuk konyhájában, az étkezőasztalnál, epret ettünk egy tálból meg süteményt, náluk mindig tele volt a hűtőszekrény finomságokkal, volt bejárónőjük is, aki takarított, mosott, vasalt és főzött, az ebéd és a vacsora ott áll lábosban a tűzhelyen, akárki belevillázhatott, természetesen én is, ha úgy tartotta kedvem, ez jó érzés volt, hogy majdnem családtagnak számítottam magam, jártunk, így szokták mondani, ami tapintatosan eltakarta a lényeget a testi szerelemről, mert hát ez a lényeg, akárhogyan is próbálunk úgy tenni, mintha nem ez lenne, e körül forog minden, Hamlet és Ofélia, Rómeó és Júlia, Antonius és Kleopátra, Otelló és Desdemona, én és Lukács Vera, van-e fontosabb ennél, kiskoromban apa mesélt arról, hogy nem csak a Föld forog a Nap körül, hanem a Föld is forog a saját tengelye körül, és ez a körbeforgás a legfontosabb az életben, mert minden forog valami körül és sok minden önmaga körül is forog, később azt is megtanultam, hogy alapvetően minden a pénz körül forog, és bármennyire is ellenemre van ez a dolog, el kell fogadnom, hiába olvasom Lao-ce meg a többi filozófus írását, pedig érdekelt a filozófia, nagyon is, mert már akkor filozófus szerettem volna lenni, csak nem mertem bevallani senkinek, egész világ nem arra megy, amerre a filozófusok szeretnék, meg amúgysem tudjuk, hogy a világ merre megy, amúgyis ez volt a legfontosabb téma a fiúk között, mintha ezen múlna minden, át kell jutni ennek a zavaros, örvénylő folyónak a túlsó partjára, ott lenni, ahol már a felnőttek azt csinálnak, amit csak akarnak, ahol már mindenki tudja, hogy végülis ez a lényeg és nem is szégyellik, legfeljebb nem mernek vagy nem akarnak beszélni róla, én félig-meddig túl voltam, de nem úgy, ahogyan szerettem volna, az első próbálkozás Mágori Csilla volt két évvel korábban, tanulólány egy Szív utcai fodrászatban, ő söpörte össze a lenyesett hajfoszlányokat a padlóról, neki szóltak, ha a fodrászoknak valamilyen kellékre volt szükségük, Csilla, hozzál már egy törülközőt, tudod, honnan, ő pedig hátrament a raktárba és előhalászta a szekrényből a törülközőt, rendszeresen jártam fodrászhoz, akkoriban ez nagyon komoly dolognak számított, nem vagy te Bítlisz, szóltak rá az emberre idegenek, ha hosszú volt a haja, mert volt ebben a viseletben valami céltalan, ösztönös, egyszersmind gyermeki tiltakozás, Karai, a magas, délceg, aprószemű és korábbi röplabdás pályafutására büszke tornatanár hosszú pálcával túrt bele annak a hajába, akiét hosszúnak találta, szóval ott ültem a fodrászszékben, és nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá a beszélgetéshez, istenem, gondoltam, milyen nehéz dolog az ilyesmi, ügyesen beszélgetést kezdeni egy idegennel, úgy, hogy az ember ne rontsa már el az elején, az efféle dolgokban egyáltalán nem tartottam ügyesnek magam, de nagyon tetszett nekem ez a szelíd, szótlan és szorgalmas kislány, megéreztem rajta a kaphatóság illatát, ezért egyszer megvártam a zárást a járdán, egy fának támaszkodva, a kabátom gallérját felhajtottam és cigarettára gyújtottam, egy francia filmben láttam, ahogyan Belmondo csinálja, aztán jöttek a fodrászok sorban, az utolsó lehúzta a redőnyt, ráteszik a lakatot, aztán elindulnak, ki az Opera, ki az Oktogon irányába, Mágori Csilla egy idősebb, ápolt, gondosan öltözött, magas, lúdtalpas férfi oldalán indult el, hát a francia filmben kissé másképpen alakult a folytatás, a férfit is ismertem, ő volt Jenő bácsi, egyszer nyírt már engem, miközben természetesen a fociról beszélgettünk, na mit szól a kedves vendég, Tichy milyen szabadrúgásgólt lőtt,mert a fodrásznál a vendégnek illett beszélgetést kezdeményezni, ellenkező esetben a fodrász úgy érezhette, hogy a vendég kizárólag hajat vágatni jön, mintha ez legalábbis megalázó lett volna, de hát az ember nem kezdeményezett beszélgetést más, hasonló helyzetben sem, például trafikban vagy Patyolatban, az akkori idők egyetlen, állami tulajdonban működő tisztítószalonjában, ellenben legalábbis illett társalogni házmesterekkel liftezés, pincérekkel ételrendelés és fodrászokkal hajvágás során, mintha legalábbis a lakóhelyünkre, étterembe vagy fodrászatba nem lakni, étkezni vagy hajat vágatni mennénk, ezek az élet értelmetlen, haszontalan, de mégis kötelező beszélgetései, többnyire ostoba általánosságok, de nagyon sokan vannak, akik valamiféle kényszert éreznek arra, hogy beszéljenek liftben, sorbanállás közben, mintha legalábbis a csend vagy a hallgatás ártalmas vagy veszélyes lenne, aztán a Liszt Ferenc téren elváltak, akkor aztán összeszedtem minden bátorságomat, már találkoztunk, mondtam neki, igen, felelte ő, aztán bemutatkoztunk, együtt mentünk tovább, az Izabella utca felé, ahol lakott, mi lenne, ha egyszer elmennénk moziba, javasoltam, ez volt a kötelező indítás, ő azt felelte, hogy nagyon szívesen, mert szereti a mozit, néhány hétig randevúztunk, aztán egy nap, amikor délutános volt, ő maga javasolta, hogy délelőtt menjek fel hozzájuk, amikor a szülei már elmentek dolgozni, rendben van, feleltem, uramisten, gondoltam.
(Folytatom)

Ébredésem 4

Kapunyitási pánik (folyt.)

Kipirult az arcom és hevesen vert a szívem, amikor beléptem a kapun abba a házba, ahol Mágori Csilla lakott, úgy sompolyogtam fel a lépcsőházban, mint aki titkos küldetést teljesít, és az ilyenkor érzett szívdobogásom még csak fokozta a kaland romantikáját, hogy hát most itt vagyok, még minden lehet, de az is lehet, hogy semmi se lesz, nagy lakás volt, a második emeleten, mindketten kissé megszeppenve álltunk ott, a nagy lehetőség előtt, hát akkor vetkőzzünk le, mondta, már volt egy fiú az életében, a fodrásziskolában, de nagyon erőszakosan bánt vele, mindig csak azon járt az esze, nem mondta ki azt a szót, amit ki kellett volna mondani, én azonban tudtam, hogy ez mit jelent, nemiség, ezt jelenti, őrület, hogy csakugyan ekörül forog minden, én képmutató együttérzéssel bólogattam, mintha elítélném azokat a fiúkat, akiknek ekörül forog minden, mert ez a kis, gyermeteg megjátszás is az ösztöneinkben van, hogy ha szükséges, akkor így kell eljutni a lányok szívéhez és ágyába, vagy éppenséggel fordított sorrendben, félszegnek és tartózkodónak tettettem magam, aztán ő egyszercsak levetkőzött, lefeküdt az ágyba, szólj, ha kész vagy, mondta, én azonban nem voltam kész, és azt is tudtam, hogy így, mintha megrendelnék, soha nem is leszek, ő meg csak könyökölt ott, a párnán és várta, hogy a farkam megkeményedjen, egyfolytában azt nézte, nekem pedig mindig ez volt a félelmem, hogy nem akkor keményedik, amikor kellene, lehet, hogy gátlásos voltam, vagy éppen a félelem miatt, éppen akkoriban olvastam egy béna íróról, aki addig nézte az írógépének egy-egy billentyűjét, amíg az magától leütött egy betűt, hát nekem is ilyen csodára lett volna szükségem, de a csoda nem következett be, még el is pirultam, mintegy szégyenemben, ami jogos is volt, hiszen ilyen helyzetekben a farok dolga, hogy keményedjen, máskülönben minek csüng alá petyhüdten egész nap az ember lába között megannyi kényelmetlenséget okozva, aztán egyszercsak megelégeltem ezt a várakozást, felöltöztem, nekem ez nem megy, mondtam és hazamentem, micsoda kudarc, ezt mondogattam magamban, micsoda kudarc, de persze, másnap a tornaórán úgy meséltem el a történetet, mintha minden a legjobban sikerült volna, mert ott mindenki csak sikerekről beszélt, persze, mindnyájan tudtuk, hogy ez nem igaz, amikor aztán legközelebb vágatni mentem a fodrászatba, Mágori Csilla szólt, hogy beszélni szeretne velem, de én erre azt feleltem, hogy felesleges, szégyenérzet volt ebben, ami ostoba büszkeséggel keveredett, ne vedd a válladra a világ gondjait, ez volt a Hey, Jude egyik sora, este ezt hallgattam és sajnáltam magam, de egyik délután mégis megvártam őt a reggeli műszak végén, hozzám nem mehetünk mondta, de szerencsére Vilma néni lakásának egyik kulcsát anya őrizte a konyhaszekrényben, tudod, Mancikám, a biztonság kedvéért, mert bármikor történhet velünk valami, ezt senki sem értette pontosan a családban, de jól hangzott, igen, a biztonság kedvéért, de mindenki úgy tett, mintha értené, persze, a biztonság olyasmi, aminek a kedvében kell járni, hogy csökkentsük az esetleg felbukkanó veszélyeket, de hát a biztonság ravasz dolog, nem lehet eléggé a kedvében járni, igen, onnan, a konyhaszekrényből néha, gyakorlásképpen elemeltem a kulcsot, de nem volt bátorságom felhívni Mágori Csillát, egy kudarc elég volt. A nők érzékenyek, és ha valami bántja őket, nehéz közel férkőzni a lelkükhöz, magyarázta később apa, akkor be is mentem a fodrászatba Mágori Csillához, de ő azt felelte, hogy már vőlegénye van, és ez sem volt különösebben kellemetlen érzés, semmi baj, akkor már volt némi önbizalmam, és akkor még nem tudtam, hogy az önbizalom a későbbi bukások legbiztosabb kelléke. Azon a nyáron Pakárral építőtáborba mentünk a Balatonra, nem építettünk semmit, mert az építkezés, ahol segédkeztünk volna, még el sem kezdődött, többségében nem is építkezésről volt szó az ilyen táborokban, inkább csak téblábolásról, meg arról, hogy a gyerekek a nyári szünidőben ne csavarogjanak az utcákon, tervmódosítás történt, jelentette be nekünk a táborvezető az első napon, zászlófelvonás után, nem lesz munka, ezért aztán tiszta nyaralás volt az egész, napközben a strandon feküdtünk este söröztünk a tábor menzáján, az éjszakákat pedig lányokkal töltöttük, akiknek a nevét sem tudtuk, de az építőtáborban ez volt a szép, az elszakadás a hazai erkölcsöktől, miután pedig visszaérkeztem Pestre, anyám úgy döntött, hogy dolgoznom kell, meg kell tudnom, milyen az az igazi munka, semmi szükség arra, hogy egész nap itthon lopjam a napot, ebben a kifejezésben, hogylopom a napot, volt valami megalázó, pontosan úgy hangzott, mint a totyog vagy a motyog, ez nem naplopás, feleltem idegesen, mert akkor már tudtam, hogy ez egyike az anyámmal folytatott értelmetlen beszélgetéseknek, nekem is jár a nyári szünet, volt neked elég nyári szünet a Balatonnál, amúgyis megvan a véleményem ezekről az építőtáborokról, remélem nem szedtél össze valamit valamelyik lánytól, rendben van, feleltem, megyek dolgozni, ilyenkor azonban anyám teljesen feleslegesen még beleerősített, szeretné, folytatta, ha megtanulnám, mi az a kemény munka, mi a felelősség és mi a pénz értéke, ez egyike volt anya meghatározó nevelési szempontjainak, a pénz, a pénz és a pénz értéke, ezért egy hónapon át Béla bácsival leltározni fogok a Göngyölegellátó Vállalatnál, hiába ellenkeztem, már minden meg van beszélve, mégiscsak a nagybácsikád, ezzel érvelt anya, nem volt mit tenni, reggel hétkor találkozom vele a Móricz Zsigmond körtéren, a hatos busz megállójában, csak arra kér, hogy álljam meg a helyem és ne hozzak szégyent a családra, utólag persze sok mindent másképp látok, utólag nem értem, miért egyeztem bele ilyen könnyedén, miért engedtem, hogy helyettem döntsön, egész éjszaka álmatlanul forgolódtam, megpróbáltam kitalálni, hogy milyen kifogásokat találjak, amiért nem megyek vele, de semmi sem jutott eszembe, így aztán Béla bácsival találkoztam másnap reggel találkoztam is, ahogyan megbeszéltük, indultunk Kelenföldre, gyűlöltem Béla bácsit, gyűlöltem ezt a munkát, gyűlöltem magamat, amiért ilyen könnyen engedelmeskedtem anyámnak, ahelyett, hogy megszöktem volna otthonról, ahogyan például Pakár, aki a tanév végén el sem köszönt a szüleitől, fogott egy hátizsákot és lement a Balatonra, várótermekben és lakatlan villákban töltötte az éjszakákat, napközben pedig a tó partján napozott, ez az igazi nyár, ezek az igazi nyaralások, ráadásul Béla bácsi egész úton a Népszavát olvasta, és egyetlen szót sem szólt hozzám, amikor aztán megérkeztünk a Göngyölegellátó Vállalthoz, elküldött egy raktárba, hogy számoljak csavarokat és egyeztessem az összeget a leltári ívvel, másnaptól azonban már meg is feledkeztek rólam, már munkát sem adtak, pedig szerettem volna megtanulni, hogy mi az a kemény munka, kerestem magamnak egy csendes irodát és egész nap olvastam, soha ilyen eredményes napjaim nem voltak, először a Thibault-család, azután a Doktor Faustus, minden délben Béla bácsi a kelenföldi munkatársaival átment a szomszédos kocsmába ebédelni, lehúztak rá néhány fröccsöt, szidták a Göngyölegellátó Vállalat vezetőit, amiért kizsákmányolják őket, és persze, a szakszervezetnek sincs semmi befolyása, délután pedig ultiztak a telepvezető irodájában, ez így ment három héten át, hazafelé azonban már beszédesebb volt, csak azért dolgozom, hogy ne legyek otthon, mesélte, az nem igaz, hogy a házasságot öregkorban meg lehet szokni, a házasság öregkorban a legnehezebb, a baj csak az, hogy a házasságnak nincs ellentéte, a nem-házasság, az ugyanolyan keserves, mint a házasság, aztán átölelte a vállamat és magához húzott, a hónap végén kaptam háromszáz forintot, ami azért jólesett, talán az önbizalmam is nőtt tőle, hazafelé, a villamoson ült velem szemben egy lány, egy ideig néztük egymást, tetszel nekem, mondtam neki egyszercsak felbátorodva, te is nekem, felelte ő, és szerencsére üres a lakás. Le is szálltunk a Baross utcánál. Csak úgy. Semmi udvarlás, semmi kapunyitási pánik, semmi hízelgés, semmi ígérgetés. Jó volt. Azt gondoltam, túl vagyok a nehézségeken, pedig a nehézségek, amiket más szóval életnek neveznek, még csak ezután következtek.

Lecsó, az életmentő

Pentik András építészmérnök már évek óta Tihanyban élt. Nem volt már fiatal, hatvan éves elmúlt, keveset dolgozott, ha csak tehette, ült a teraszán, olvasott, délután gint ivott gyomorkeserűvel, este pedig vacsorát főzött magának. Amióta felesége, Anna meghalt, csak Lecsó, a fekete labrador osztotta meg vele a házat. Ha csak tehette, a napokat ő is a teraszon töltötte semmittevéssel, vagy labdázásra ösztönözte gazdáját. Együtt mentek vásárolni, és rendszeresen tettek sétákat a környéken. Andrásnak csupán egy barátja volt, Kindler Gyuri, aki feleségével, Borikával, valamint két gyönyörű lányával, Katival és Orsival Aszófőn, néhány kilométerre lakott. Amikor András télen beteg volt, Kati és Orsi minden nap meglátogatta, hoztak ebédet, kitakarították a lakást, és még Lecsóról is gondoskodtak, ahogy illett.

Egy őszi napon András sétálni indult Lecsóval. Nem a szokásos útvonalon indultak, hanem felkaptattak az Öreg-hegyre, aminek tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra.

-Mit szólsz, Lecsó, milyen gyönyörű!
-Gyönyörű - felelte Lecsó, mert tudott beszélgetni a gazdájával.

Már visszafelé tartottak a Kaptai-dűlőn, amikor András egyszercsak elcsúszott, elveszítette egyensúlyát, a kiálló faágakban sem tudott megkapaszkodni és a szakadékba zuhant. Lecsó a domb tetejéről nézett rá. András szeretett volna mondani neki valamit, de nem jött ki hang a száján. Ebben az évszakban a környék elhagyatott volt, senki sem járt erre. Nincs esély a menekülésre. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elveszítette az eszméletét. Lecsó azonnal érezte, hogy baj van. Mit tegyen? A környéken a nyaralók ilyenkor mind zárva, ugatásnak tehát semmi értelme. Látta, hogy András csukott szemmel fekszik, ami nem jelent jót. Sőt, rosszat jelent. Nincs idő a tétovázásra. Eszébe jutott Pap doktor, akivel András telefonon beszélt, amikor beteg volt, és egyszer meg is látogatta őket. De vajon most tud-e segíteni? Nem valószínű. Talán Kindler Gyuri? Aszófő ugyan nincs közel, ám Lecsó erőteljes és kitartó kutya volt, néhány kilométer nem okozott neki gondot. Ámde délelőtt volt, ami azt jelenti, hogy Gyuri dolgozik, csak Borika van otthon, a lányok pedig iskolában vannak Tihanyban. Ez a megoldás, döntött Lecsó. Indulás, méghozzá azonnal. Negyed órával később már az iskolánál volt. Várnia kellett. Nemsokára csengőszót hallott és gyerekek jöttek ki az udvarra. Meglátta közöttük Katit és Orsit is. Felkapaszkodott a kerítésre és ugatni kezdett. A lányok azonban játszottak, nem is figyeltek rá. Mi lesz így? Aztán végre észrevették, ő pedig megragadta Kati szoknyája szélét és vonszolni kezdte.

-Mi van, Lecsó? - kérdezte tőle nevetve Kati, mert játéknak vélte a dolgot.
-Talán akar valamit - vélte Orsi.

-Menjünk vele? - Most már Kati is érezte, hogy ez nem játék. Lecsó elvezette őket a Kaptai-dűlőre, hívták a mentőket, akik kiemelték Andrást. Este már Kindleréknél boroztak mindnyájan, mert nem volt olyan nagy a baj, az orvos is csak kisebb zúzódásokat és horzsolásokat állapított meg.

Éjfélkor Borika hazavitte autóval Andrást és Lecsót.
-Kérdezhetek valamit? - kérdezte a kutya, amikor kettesben maradtak.
-Persze - felelte András.

-Miért hívnak engem Lecsónak?

-Azért, mert ez a kedvenc ételem.

-Nem kaphatnék más nevet?

-Mire gondolsz?

-Szeretném, ha Drágám lenne a nevem - mondta Lecsó.

Ez nem tetszett Andrásnak.

-Én csak Annának mondtam, hogy Drágám, te is tudod - felelte.

-De Anna már nem él - mondta szomorúan a kutya. - És én ma megmentettem az életedet. Talán nem érdemlem meg, hogy végre elfelejtsük ezt a Lecsó nevet, amit mindig gyűlöltem?

András megvakarta a kutyája homlokát.

-Rendben van. Legyen Drágám.

És ezzel nyugovóra is tértek. Mindketten gyorsan álomba merültek. Drágám a küszöbön aludt, ahogyan szokott. Élete legszebb napja volt. Megmentette a gazdája életét.

A Hong Kong-i villamos

Erről a városról nem lehet írni. Hong Kong egy érzés. Kultúrák olvasztótégelye. Egy londoni ismerősünk minden évben kétszer elutazott Hong Kongba és amikor megkérdeztem tőle, hogy mit csinált ott, azt felelte.

-Semmit.

Akkor még nem értettem. Az ember elmegy Hong Kongba és csakugyan nem csinál semmit. Jön-megy, felmegy a Csúcsra, lenéz a városra, szerencsés esetben látja a Victoria Harbour hullámain bucskázó kompokat, a karcsú felhőkarcolókat, a forgalmas utcákat, ha nincs szerencséje, akkor felhőket lát vagy éppen esik az eső.

Persze, máshol is van tenger, vannak felhőkarcolók, vannak forgalmas utcák, de ez más. Hong Kong ázsiai, európai és amerikai egyszerre. És mindenből a legjobb. Hong Kong amúgy sok mindenről híres, a hírességek egyike a száz éves, környezetbarát, energiatakarékos sötétzöld villamos. Az emeletes kocsik népszerűek, megbízható sebességgel haladnak az örökké forgalmas utcákon. A sínpárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szembejövő szerelvényekben utazók akár meg is érinthetnék egymást, de hát ilyesmi persze tisztességes Hong Kong-i utasnak eszébe sem jut. Nekem nagy vágyam volt, hogy utazzak rajta, és hát, mint annyi álmom, ez is beteljesült. A szállodánkból térképem segítségével rövidesen meg is találjuk az első megállót, fel is szálltunk, és nagy örömmel utaztunk. Csak hát, ugye, az életről, ahogyan már megszokhattam, mindig kiderül, hogy bonyolult, Ázsiában pedig még bonyolultabb. Leszálláskor derül ki, hogy ezen a villamoson nincs jegy (amúgy nagyon is ésszerű), a viteldíjat, személyenként két hong kong-i dollár (amúgy nem sok, körülbelül negyven amerikai cent), a vezető melletti perselybe kell bedobni. Nem kell ellenőr, nem kell kalauz, a vezető nem őriz váltópénzt, műszak végén nem kell leszámolnia, azonnal mehet is haza a feleségéhez. Nagyszerű gondolat, majd megírom.

Na de a realitás: nálunk csak papír százdolláros van. Ott állunk az ajtóban, elől én, mögöttem Mari, utána Orsi és Kati, meg hát azok, akik szintén szeretnének leszállni. A vezető néz rám, én nézek a vezetőre. Hong Kongban vagyunk, ami azért Kína, tehát arról, hogy mondjuk, fizetés nélkül szálljunk le, szó sem lehet, váltópénze azonban senkinek sincs.

-Fizetek maguk helyett - ágaskodik a sorból egy egyszerű maláj asszony, szatyor van a kezében, takarítónőnek nézném, persze lehet, mondaná erre Mari, hogy atomfizikus, csak aznap éppen rossz-haj-napja van. Már nyújtja is a nyolc dollárt, a vezető bedobja az érméket a perselybe, mehetünk.

A megállóban hálálkodunk.

-Külföldiekkel előfordul - mosolyog és már el is tűnik a tömegben.

Másnap újra villamosozunk, a kompnál várjuk a szerelvényt, amikor hozzánk lép egy magas, középkorú férfi.

-Bocsánat - az angolsága hibátlan. - Nem tudják, hogyan kell fizetni a villamoson?

-Tudjuk - feleli Mari. - Két dollár, apróban.

A villamos éppen beállt.

-Csakhogy nekem nincs apróm.

-Majd én adok magának - és Mari már nyitja is a pénztárcáját.

Mondom: Hong Kong egy érzés.

A kék marcipánszív szerelmese

Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi. Így volt természetes. És nem csak szerettem, hanem szerettem vele élni, mert kedves volt, jókedvű és alkalmazkodó. Miután anya meghalt, Panni pedig férjhez ment a közönyös, lusta könyvelőhöz, Selbach Palihoz, mi apával kettesben maradtunk a Böszörményi úti lakásban. Esténként zongoráztam neki.

-Legyél zseni - mondta ilyenkor apa. - Mindig fordulj szembe a múlttal.

Én akkor, 1975-ben húsz éves voltam, nem érdekelt a múlt, rajtam volt a pénzszerzési és az önállósodási kényszer. Apa szerette volna, ha a Zeneakadémián tanulok, Mozartot és Chopint játszok hangversenytermekben, de hiányzott belőlem az igazi tehetség vagy az a kitartás, ami ezt a tehetséget felszínre hozta volna, meg aztán akkor éppen a Kék Marcipánszívbe voltam szerelmes. A Kék Marcipánszív egy amerikai rockjazz alakulat volt, fúziós zenét játszottak, valamiért ez volt a nevük, akkoriban szokásban voltak az ilyen különös nevek. Esténként a Pipacs bárban játszottam, egyik Kék Marcipánszív-dalt a másik után, meg Chic Coreát, sokat cigarettáztam, ittam, és felszínes lányokkal ismerkedtem. Volt barátnőm is, Pláner Ági, vékony, magas jogászlány, néha eveztünk együtt a Dunán, a saját lakásában lakott a Balzac utcában. Gyakran hívott, hogy aludjak nála, de én a Böszörményi úton szerettem reggelizni apával, a konyhaasztalnál. Kávéztunk és újságot olvastunk. Délutánonként kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszékünk, cigarettáztunk, ha szereztem Lucky Strike-ot, akkor azt szívtuk, a közös kedvencünket, néztük az ötvenkilences villamosokat, amint kanyarodnak az Apor Vilmos tér felől és beszélgettünk. Apával mindig lehetett beszélgetni. Vasárnaponként Panniéknál ebédeltünk, megszokásból. Panni azt kérdezgette, mikor nősülök meg végre, Selbach Pali pedig arról beszélt, hogy milyen unalmas munka a könyvelés.

-Nincs unalmas munka, csak unalmas ember - jegyezte meg ilyenkor apa, Selbach Pali megsértődött, mi pedig hazamentünk.

Egyik este a Pipacsban odajött hozzám egy testes, túlillatozott férfi. Nem volt rokonszenves. Angolul beszélt. Megkérdezte, hogy nem akarok-e az Amerigo Vespucci nevű luxushajón milliomos utasok előtt zongorázni a Karib-tengeren. Ő volt Stan Morgan. Egzotikus mintájú nyakkendőt és díszzsebkendőt viselt.

-Ezt kell játszanod. Ez az irányzat most nagyon megy. És te zseni vagy - mondta és hozzátette, hogy mennyit fizet érte. Dollárban. Elintézi a repülőjegyet és szerez útlevelet is.

-Az nem lesz könnyű - feleltem.

-De nem is lehetetlen - mondta Morgan.

Apa nem örült, hogy elmegyek, Panni ellenezte, Selbach Pali pedig azt mondta, hogy legyek óvatos, de hát Selbach Pali mindig, mindenkinek azt mondta, hogy legyen óvatos. És én sem mindig hittem abban, hogy sikerülni fog. Aztán egyszercsak csengetett a postás, egy barna kartonborítékkal a kezében. Abban volt az útlevél.

Egy hónappal később már az Amerigo Vespucci éttermében játszottam a milliomos közönségnek. Szép hajó volt a Vespucci, bejártuk vele a karibi szigeteket. Igen, a fúziós dzsezz akkor nagyon ment. Sok hódolóm volt, lányok is, persze. Napközben a fedélzeten szunyókáltam egy nyugágyban. Minden rendben volt, csak apa hiányzott. Annyira hiányzott, ahogyan azt korábban elképzelni sem tudtam volna. Naponta hosszú leveleket írtam neki mindenféléről, aztán, ha kikötöttünk, feladtam a helyi postán. Csupa jó hír. Meghosszabbították a szerződésemet, Morgan azt mondta, hogy akár nagy zenész is lehet belőlem, maradjak még egy évig a hajón, ő közben intézi az amerikai hangversenykörutat. Julie, egy finom, vöröshajú párizsi sanzonett lett az énekesnőm, akkoriban már francia dalokat is játszottunk és néha a kabinomban aludt. Apa vajon nem jönne el egy ilyen utazásra? Néhány hét a tengeren. Lenne időnk beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája. Telefonon is hívtam minden alkalommal, amikor kikötöttünk, de nem mindig sikerült beszélnünk. Éppen Nassauban, a Bahama-szigetek fővárosába jártunk, amikor megkaptam Morgan üzenetét arról, hogy megkaptam a szerződést, tíz amerikai város, utána lemezfelvétel Los Angelesben. Julie is jöhet velem. Akkor bementem a postára, hogy felhívjam apát. Úgy festett, hogy csakugyan zseni leszek. Várni kellett a kapcsolásra, az óceán alatt foglaltak voltak a vonalak. A Bay Streeten cigarettáztam, néztem a kikötőben várakozó hajókat. Türelmetlen voltam. Aztán végre szólítottak.

-Hogy vagy? - kérdeztem.

-Minden rendben. Semmi különös. És te?

-Velem sem.

Hallgattunk.

-Nagyon hiányzol - mondta azután.

-Te is nekem, apa.

Megint hallgattunk. Szerettem volna elmesélni a szerződést, meg Julie-t, de aztán nem mondtam semmit.

-Biztosan drága onnan telefonálni - mondta.

-Nem számít, apa, beszélgessünk még.

-Ha jössz, majd írjál. Várlak az állomáson.

Aztán megszakadt a vonal.

Már vissza sem mentem a hajóra. Julie-nak hagytam üzenetet. Beszéltem Morgannal, lemondtam az amerikai hangversenyeket. Akkor nem lesz lemez, mondta mérgesen, hát akkor nem lesz, feleltem. Csak arra tudtam gondolni, hogy apa vár az állomáson, a Keleti füstös, huzatos peronján, ott, ahol elváltunk.

Tulajdonképpen semmi sem változott. Reggelenként a konyhaasztalnál kávézunk, újságot olvasunk, aztán az erkélyen elszívunk egy Lucky Strike-ot. Még mindig szerettem apával élni és az, hogy az ember szeressen valakivel élni, nagyon fontos az életben. Talán a legfontosabb.

Apa örök szerelme

Mindig azt hittem, hogy apa igazán szereti anyámat, meg azt is akartam hinni. És biztosan szerette is, de hát olyan sokféleképpen lehet szeretni valakit. Aztán apa a halála előtt elmesélte azt a történetet. Hogy miért is szereti Párizst. Ott ült a szanatórium kertjében, egy padon, vékony volt már és elesett, összehúzta magán a régi, csíkos, fürdőköpenyét, ölében egy tranzisztoros rádió, hogy élete utolsó pillanataiban is tudja, mi történik a világban, még akkor is, ha már semmi köze sincs azokhoz a dolgokhoz, amik történnek, mert a betegsége miatt ő már egy másik világban élt. A történet Párizsban ért véget, 1964-ben, Párizsban, ahová apám nemzedéke mindigis vágyott, jelképesen és valóságban is. Igen Párizsban ért véget, de 1944-ben kezdődött, amikor apa húsz éves volt, Budapesten éltek, egy Ipoly utcai ház földszinti lakásában, nem voltak gazdagok, még jómódúak sem, inkább a szegénység és a tisztességes megélhetés határán, apa eladó volt a Párizsi Áruházban, oda is egy ismerős család ajánlásával került, mert akkoriban nem volt könnyű oda bekerülni, szerette a sportot, a barátaival munka után lábteniszezett a Duna-parton, hét végén evezett a Dunán, azok a pillanatok voltak a legszebbek, amikor nyári hajnalokon kihúzott a nyílt vízre és belefeküdt az evezőkbe. Ott ismerkedett meg Weltner Zsuzsival, amikor apa segített Zsuzsinak vízre tenni a hajóját, már az első napon egymásba szerettek, hiszen szerelem nem lehet másképpen, mint első látásra, mondta apa, volt egy kis könyve, abba jegyezte fel nagy emberek nagy mondásait, és ez is egyike volt azoknak, és már csókolóztak is a Krisztina körúton, ahol Zsuzsiék laktak, nem lehet közöttünk semmi komoly, mondta Zsuzsi, mert Schwarzer Ferihez fogok férjhez menni, ez meg van már beszélve a szülőkkel, de már másnap újra titokban randevúztak, apa délutánonként elkísérte Zsuzsit zongoraórákra Elza nénihez az Izabella utcába, szerette hallgatni, ahogy a lány Schubertet játszik, esténként belopózott Zsuzsihoz Weltnerékhez, ott töltötte az éjszakát, majd hajnalban, mielőtt meglátták volna, az ablakon át távozott, azt tervezték, hogy megszöknek és összeházasodnak, igen, igazi Rómeó és Júlia történet, de hát a háború, az háború,

1944. március 19-én aztán Weltner Lajost is elvitték a németek, és őt sem látták soha többé a családtagjai, apát behívták munkaszolgálatra, ahonnan minden héten írt Zsuzsinak, ám soha nem kapott választ, ő hitt abban, és próbált hinni abban, hogy találkoznak a háború után, és nem adta fel a reményt, pedig a reményt abban az időben nagyon könnyű volt feladni, és sokan fel is adták, hiszen a remény arra is való, hogy feladják, aztán, amikor hazajött a munkaszolgálatból, azonnal elment a Krisztina körútra, becsengetett Weltnerék egykori lakásába, ahol azonban már nem Weltnerék laktak, egy férfi nyitott ajtót, aki nem is hallott Weltnerékről, és mögötte megjelent egy asszony, aki egyenesen felszólította apát, hogy tűnjön el onnan, mert ők már semmit sem tudnak arról, hogy mi történt a korábbi lakókkal, végül azonban megengedték apának, hogy bemenjen Zsuzsi szobájába, de apa ott nem talált semmit, ami utalhatott volna arra, hogy pontosan mi is történt, még kicsit magyarázkodott, aztán elment, egy ideig kerestette őket cionista ügynökökkel és a Vöröskereszttel, hirdetéseket adott fel, de nem akadt Zsuzsiék nyomára, és akkor már biztos volt benne, hogy őket is elvitték, ami akkoriban természetesnek számított, aztán megismerkedett anyával, persze, az övék is nagy szerelem volt, de nem akkora, mint Weltner Zsuzsival, volt benne menekülés és vigasztalódás is, akkor kezdődött az új korszak, a szocializmus, amiben ők hittek, vagy úgy tettek, mintha hinnének, hiszen már nem hittek istenben, és nem hittek a zsidóságban sem, és valamiben hinni kellett, különben megsemmisültek volna. Meg én is megszülettem. Apa neves építészmérnök lett, megtanult angolul és franciául, na és akkor jött az a meghívás 1964-ben, hogy tartson előadást Párizsban, a Nanterre Egyetemen, először nem is akart utazni, nem volt neki gyakorlata előadástartásban, azután rábeszélték a főnökei, kell most nekünk egy kis propaganda,elvtárs, lássák a franciák, hogy mi is európaiak vagyunk, apa szerette Párizst, pedig soha nem járt még ott, és amikor a vonat hajnalban áthaladt a külvárosokon, és ő meglátta a távolból a Sacre Coeur hófehér kupoláját,
úgy érezte, hogy álmodik, álmodtam, igen, mondta nekem is ott, a szanatóriumban, újra összehúzta magán a fürdőköpenyt, pedig meleg, nyári nap volt, másnap, az előadás után, amikor cigarettára gyújtott a folyosón, egyszercsak ott állt előtte Zsuzsi, vannak pillanatok, amikor az embernek földbe gyökerezik a lába, amikor úgy érzi, hogy ez nem vele történik, és ez nem olyan volt, mint a Sacre Coeur, ez igazi földbegyökerezés volt, ami sokkal több, mint egy álom, apa akkor úgy érezte, hogy ez nem igaz, ez biztosan nem vele történik, ez ilyen pillanat volt, talán az egyetlen olyan pillanat apa életében, amikor úgy érezte, hogy semmi sem számít abból, ami volt, megismersz? ezt kérdezte Zsuzsi, apa csak állt és nézte, Zsuzsi pedig elnevette magát, átölelte apát, látta a fényképét az újságokban, tudta azonnal, hogy ez csak ő lehet, akit húsz éve nem látott, apa nagyot sóhajtott, mintha nem maradt volna ereje a történet folytatásához, na és mi történt azután, kérdeztem, apa csak ült és mesélt, hát Párizs volt, 1964-ben, elmentünk Zsuzsival meginni egy kávét, mi történt azután? Mert mindig ez a legfontosabb. Hogy mi történt. Nem az, hogy mi történhetett volna, hanem az, hogy pontosan mi is történt. Leültek egy kávéház teraszára, ez volt a Le Bonaparte, és Zsuzsi elmesélte, hogy mi történt, nem úgy, ahogy az emberek mesélni szoktak, inkább csak gesztusok voltak ezek, szavak, összefüggéstelen utalások, az édesanyját is elvitték, ő Elza nénihez menekült az Izabella utcába, mert ő nem volt zsidó, így sem volt könnyű, nem volt könnyű anya és apa nélkül, csak élet egyik napról a másikra, egyszerűen úgy hozta az élet, úgy alakultak a körülmények, a háborúban minden másképpen alakul, mint ahogyan az emberek gondolják vagy tervezik, és a körülmények hatalma sokkal nagyobb, mint azt feltételezzük, közben megismerkedett a kis Imrével, Elza néni fiával, aki beleszeretett, és arra kérte, hogy legyen a felesége, és Zsuzsi nem tudott erre mit mondani, hiszen végülis az édesanyja mentette meg az életét, és egy éjszaka Imre be is nyitott hozzá, a szobájába, szerelmes vagyok beléd, ezt mondta, de lehet, hogy csak úgy érezte, mert a fiúk a vágyakozást gyakran összekeverik a szerelemmel, de akkor Zsuzsi nem tudott mit mondani, és engedte, hogy Imre levetkőztesse és összeszorított fogakkal, de szeretkezett vele, ez volt számára a túlélés lehetősége, nem, ő tudta, hogy nem volt ez szerelem, mert neki csak apa volt a szerelem, az egyetlen, ami megismételhetetlen, de hát a háború, az a körülmények hatalma minden más józan gondolaton, a háború megváltoztatja az emberek gondolkodását, lelkiállapotát, aki nem élt háborúban, az nem is érti, ezt magyarázta nekem apa a szanatórium kertjében, a padon ülve, ez volt életünk utolsó beszélgetése, közben meg az jutott eszembe, amikor gyerekkoromban megmutatta az acélkék zsilettpengét, két ujja között tartotta, mint aki nem fél attól, hogy megvágja magát, ezzel kell borotválkozni,

csak vigyázz, meg ne vágd magad, nem, a szerelmet olykor csak egy hajszál választja el az életösztöntől, aztán ötvenhatban a családdal együtt disszidáltak Franciaországba, ahol Elza néni zongoratanárnő lett, Imre pedig ügyvéd, igen, megvagyunk, persze, és nem is biztos, hogy mindig több kell ennél, a megvagyásnál, de nem vagyok boldog, mondta Zsuzsi, na, és mi legyen most,Zsuzsinak volt két jegye egy Frank Sinatra-hangversenyre, aki akkor a legnagyobb csillagok egyike volt, igazi világsztár, Strangers in the Night, persze, hát mégicscsak van oka és okozata mindennek, apát ez a dal kísértette az élete során, ezt a lemezt hallgatta esténként, de korábban soha nem mondta, hogy miért, hát ez az igazi titok, ez az összefüggés Zsuzsi, Párizs és Frank Sinatra között,

de előtte még együtt töltötték a délutánt apa párizsi szállodájában, aHôtel de L'Almában,aminek az ablakából az Eiffel-toronyra lehetett látni, nem kérdezték meg egymástól azt, amit ilyenkor meg kell kérdezni, hogy mi lesz azután, mert tudták, hogy azután nem lehet semmi, Zsuzsinak vissza kell mennie a férjéhez, apának pedig vissza kellett jönnie Budapestre, miközben neki a szíve szakadt meg, miért nem maradtatok együtt, kérdeztem, hiszen ez lett volna a normális, együtt maradni, ahogyan a Római parton és Zsuzsi hálószobájában tervezték, nagy szavak jutottak eszembe, visszatérés az embertelenségből a romantikába, nem, szó sem lehetett róla, rázta meg a fejét apa, akkoriban ez lehetetlen volt, de hát mindig mindenki arra hivatkozott, hogy lehetetlen, ötvenhatban mi is gondoltunk arra, hogy elmegyünk, folytatta apa, kaptam volna munkát egy svájci tervezőintézetben, de akkor sem mertük, mert mi van, ha nem sikerül, mi van, ha vissza kell jönni, és hát a mozgalom, mi arra tettük fel az életünket, ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra elfelejteni, így voltunk a zsidósággal is, azért nem beszéltünk róla, mert nem akartuk, hogy foglalkozzál ezzel a dologgal, ezt mondta végül apa, de ezt is csak kényszeredetten, és legfőképpen ott voltál te, Gyurikám,és akkor úgy nézett rám, a szanatórium padján, hogy hittem neki, hogy én fontosabb voltam, mint egy gyerekkori álom, tőled nem tudtam volna elszakadni, ezt mondta, de már nagyon halkan beszélt és az is lehet, hogy rosszul értettem, mert alig nyitotta ki a száját, mintha maga is félt volna erről beszélni, de az ölelkezés a párizsi szállodában minden nap eszébe jut, minden nap, és ebbe, hogy volt egy ilyen délután, bele lehet őrülni, nem, soha nem írtak azután egymásnak levelet, nem találkoztak többé és nem hívták egymást telefonon sem, mindennek úgy kell végződnie, ahogyan kezdődött, és volt ebben ellenállás a sorssal szemben is, mert kívánjuk követni a sors útjait is, de szeretünk szembeszegülni is vele, a felhő és az árnyék, van egy ilyen japán vers az árnyékról, amelyik menekülni próbál a felhő elől, de hát csak egy árnyék, és egy árnyéknak nincsenek menekülési útjai, meg volt benne féltés is, meg ösztönös menekülés is, meg tapasztalat is. Hogy azért ez komoly dolog. Majdnem filozófia. De nem volt válasz. Nem volt igazi válasz. De akkor már tudtam, hogy az igazi titkokra nincs magyarázat és a titok éppen azért titok, mert nem könnyű beszélni róla és talán nem is kell. Mert akkor már nem lesz titok és szétporlad az, ami mögötte van, ahogyan szétporladtak a családok, ez volt utolsó beszélgetésem apával, mert másnap meghalt.

Azért ez jó volt, hogy elmondta.  

Csaputo

Csaputo. Ez az egyik kulcsszó Kínában. Elnagyolt fordításban: "körülbelül". Vagy: a dolgok soha nem lehetnek tökéletesek, nem is kell arra törekednünk. És még többet is jelent: filozófiai alaptétel, életforma, világnézet. Azt is jelenti: ha nagyjából a dolgok rendben vannak, miért kell törődni azokkal a kis dolgokkal, amelyek nincsenek rendben?

Az osztrák tanácsos lakásában felújították a fürdőszobát, ám elfelejtették visszakötni a melegvízet. A munkások már elvonultak, a tanácsos titkárnője útján megkereste a fővállalkozót.

-Az kérem, lehetetlen - állította a fővállalkozó.

A tanácsos tovább makacskodott, mire a fővállalkozó beleegyezett, hogy kiküldi az egyik ellenőrét. Az ellenőr másnap meg is jelent. A tanácsos felesége, Angelika kiment vele a fürdőszobába. Az ellenőr kinyitotta a vízcsapokat, majd megállapította, hogy a melegvízet feltehetően elfelejtették visszakötni.

-Bocsánat - mondta szenvtelen arccal az ellenőr.

A következő héten jöttek a munkások, felbontották a fürdőszobát, bekötötték, újraburkolták, kész lett. Ám ezt követően szivárogni kezdett a vécé.

A tanácsos ismét panaszt tett, az ellenőr ismét kiment, megállapította, hogy a panasz jogos, jegyzőkönyvet vett fel, amit aláírtak.

-Bocsánat - jegyezte meg szenvtelen arccal az ellenőr, aki egész életét felbontott és újrafelbontott fürdőszobákban töltötte és már nem érhette meglepetés. Felbontották a fürdőszobát, megszüntették a szivárgást, újraburkolták. Ám akkor meg rázott a villanykapcsoló.

-Kérem, oldják meg - mondta majdnem sírva Angelika az ellenőrnek, aki akkor már otthonosan mozgott náluk. - Hat hete nem tudjuk használni a fürdőszobát.

-Van ilyen - az ellenőr, maga is kipróbálta a kapcsolót és megállapította, hogy az csakugyan ráz. Ám akkor már nem bontottak, hanem a nappaliban kis falvéséssel megbontottak egy konnektort, onnan átvezettek egy rózsaszín madzagot a fürdőszobába, arra rákötöttek egy fekete, bakelit billenőkapcsolót, a vezetéket pedig sárga ragasztószalaggal a falhoz erősítették.

-Kész vagyunk - jelentette az építésvezető a munkálatok végén közömbösen. Elvégre nem az ő fürdőszobájáról van szó, nincs ok se örömre, se bánatra.

-De hát hogy néz ez ki? - szörnyülködött Angelika asszony, aki egy átlagosnál előkelőbb bécsi polgári lakásban töltötte fiatalkorát, ahol a komorna naponta leporolta a lámpaernyőket.

Az építésvezető meg nem értette a kérdést. A feladatot megoldotta. Akkor meg mi a baj?        

Fanni egy napja

Végülis egyforma mindegyik, az ápolás, az ilyen. Nincs szabadnap. Reggel fél hat. Már megszokta. Néha minden mérgét beleadja, hogy miért ez a sorsa, aztán jönnek nyugodtabb pillanatok is. Igen, az idegrendszer. Bonyolult és kiszámíthatatlan. Ad jelzéseket, de nem értjük, mire pedig megértjük, már késő. Anya telefonja ébreszti, mikor jössz, jövök, anya, ahogy szoktam, de előbb még Zsófit kell óvodába kísérni, jókedvűen, hogy Zsófi is jókedvű legyen, színjáték az egész, amióta Bohumil, a cseh fiú elhagyta, és anya beteg lett, csak színjáték. Aztán anya, gyógyszerek, kávé, szomorkásan néznek egymásra, Zsófika hogy van, kérdezi anya, Fanni látja, hogy milyen gyenge, legszívesebben csak ül a fotelben, gyűrögeti az újságot, már nem érdekli a világ, minden csak látszat, az idegszálak a terhelés hatására kopni kezdenek, bomlasztják a hálózatokat, a hálózatok pedig az egész rendszert, ami szélsőséges esetben összeroppan. És akkor vége. Zsófi sem érdekli, csak Fanni és az ápolónő, aki hetente felkeresi, akkor kezdődött, amikor apa meghalt és anya gyógyszereket kezdett szedni, és hát az csak természetes, hogy az egyetlen gyerekre maradt minden, szerencsére közel laknak egymáshoz, és szerencsére otthon tud dolgozni, fordít, lektorál, szerkeszt, délelőtt vásárol, anyának ebédet főz, mondtam neked, hogy ez a cseh fiú nem megbízható, anya még itt tart, nem, neki az élet nem megy tovább, egy szerencsétlen balesetben elveszítette apát, aztán a lánya is elveszítette a férjét, vannak dolgok, amiken nem lehet egyszerűen túllépni, a múló idő sem orvosság, pedig olyan szépen indult, Prágában, még egyetemista korában ismerkedtek meg, de nem, mondja mindig anya, más országok, más népek, más szokások, nem lehet a dolgokat keverni, Fanni nem is válaszol, elmosogat, hazamegy, anya már hívja, nem törődsz velem, mondja szemrehányóan vagy szomorúan, ne vegye személyesen, mondta neki a neurológus, ezek csak idegrendszeri tévutak, de könnyebb mondani, mint megtenni, szeret anyához menni, szereti, ha szükség van rá, de szeret már szabadulni is, egyszer elutaztak néhány napra Zsófival, anya nem szívesen maradt az ápolónővel, és amúgyis csak látszat volt az egész, éppen harminc éves, rosszul alszik, hazahozza Zsófit, útközben még egy rövid látogatás anyánál, Zsófi addig a szomszédban a barátnőjénél, hogyan él majd, ha anya nem lesz, ezen is szokott gondolkodni, lehet, hogy túlságosan nagy lesz az űr, amit hagy maga után, este még egy telefon, anya sem tud aludni, ágyat kellene húzni, mondja anya, persze, feleli Fanni, tudja ő azt nagyon jól, hogy mikor mit és hogyan, jó kettesben Zsófival, az egyik szerkesztő próbált kedvesen udvarolni, kávéztak is együtt, kellemes és humoros fiú, kirándultak hármasban Zsófival, csókolóztak is már az autóban, jó érzés volt közel lenni újra egy férfihez, de nem, most éppen elég kaland van az életében, az idegrendszeri tévutak, és még az is lehetséges, mondta a neurológus, hogy örökletes, figyelje a jeleket, Fanni, hogy aztán majd ne érje meglepetés, a hét végén sétál Zsófival, ilyenkor lehet vele a legjobban beszélgetni, Bohumil már szóba sem kerül közöttük, két éve történt, az is hétvégén, hogy a fiú egyszercsak azt mondta, elmegy, ő, Fanni akkor döbbent rá, hogy nincs felkészülve ilyen helyzetekre. Amikor apa kórházba került, az orvosok már látták, hogy nem lehet rajta segíteni, akkor mondta egyikük neki és anyának, hogy készüljenek fel a legrosszabbra, de hát a legrosszabb, az azért a legrosszabb, mert nem lehet rá felkészülni, apa éjszaka meghalt, nem készültem fel, mondta magának akkor Fanni, mert nem tudtam, hogy hogyan kell felkészülni a legrosszabbra. Most már tudom. Este kilenc, összebújik Zsófival, anya még hívja, de már nem beszél vele. Magához öleli, milyen vékony kislány, gondolja, éppen olyan, mint én voltam.

Ismeretlen terület

Nyolcadikosok voltunk. A Hernád utcában laktunk, a harmadik emeleten. Ez volt a Csikágó, így hívták a keresztbe futó, egyenes utcái miatt. Nem voltunk gazdagok, de jól éltünk. Persze, az akkori körülmények között. Ki volt akkor gazdag? És szegény? Lehet, hogy sokan voltak gazdagok és szegények, csak én nem tudtam róla, és nem is érdekelt. Életösztön hiánya volt ez, ostobaság, vagy erény? Anya és apa dolgozott, vasárnaponként kirándultunk vagy meglátogattuk nagymamát. Volt egy fiatal háztartási alkalmazottunk, Verának hívták. Takarított, mosott, vasalt, főzött. A vőlegénye katona volt, hetente egyszer, vasárnap elmentek moziba, utána feljött, bementek a cselédszobába.

A hétköznapok egyhangúan teltek. Iskola után hazamentem, megebédeltem, Vera a maradékot eltette estére apáéknak, elmosogatott, olvasott a konyhában, én pedig leültem tanulni. Meg, persze, ábrándoztam. Főleg lányokról. Gyakran nézegettem Verát. Milyen lehet ölelkezni vele, ahogy a filmekben csinálják? Apa minden délután hazatelefonált, megkérdezte, mi volt az iskolában, én pedig azt feleltem, hogy semmi. És nem is volt semmi. Az iskolában általában nem volt semmi, és ha volt is valami, mi mindig azt mondtuk, hogy nincs semmi, mert a szülőket nem érdekelte őszintén, hogy mi is történt az iskolában, és örültek is annak, hogy semmi sem történt. A fiúkkal gyakran jártunk ki a Ligetbe, focizni. Közel volt a Liget, végigmentünk a Murányi utcán, át a Dózsa György úton, és már ott is voltunk. Engem Vera mindig elkísért, mert apa a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rám. A fiúk sokat gúnyoltak miatta. Mi van, csak nem a szerelmed? Ezt kérdezgették. Megfogtad már a mellét? Persze, szívesen megfogtam volna, csak éppen nem mertem. Vagy csak arról van szó, hogy apuka ennyire félti a kisfiát? Mit is mondhattam volna? Krapp vagány, sötét arcú fiú volt, a legmagasabb az osztályban, ő gúnyolódott a legjobban. Nem szeretett engem, pedig soha nem ártottam neki. Ha nálam volt a labda, letalpalt, ha nála volt, soha nem passzolt nekem, ha hibáztam, kinevetett. Rosszul tanult, nem érdekelte az iskola. Egyszer láttam, amint nagyfiúkkal cigarettázott az utcán, összehajoltak, úgy beszélgettek. Rövid kabátot viseltek, összehúzták magukon, felhajtották a gallérját.

-Csavargók - súgta a fülembe Vera, és szorosabban fogta a kezemet. Igen, jó lenne egyszer megfogni a mellét, akkor is erre gondoltam, de hát ő felnőtt volt, számomra elérhetetlen. Egyszer, amikor bekukucskáltam a cselédszoba ablakán, láttam a szép, hosszú lábait is. Az ágyon feküdt, kombiné volt rajta.

Egy héttel később Krapp igazgatói intőt kapott, amiért feleselt Piroska nénivel, Piroska néni pedig kiborult, leküldte az igazgatóhoz. Most már elég. Mindnyájan megdöbbentünk, még soha nem láttuk sírni. A tanítás végén szólt Piroska néni, hogy engem is hívat az igazgató. Addig még nem voltam az igazgatónál. Gyakran láttam a folyosón, de soha nem voltam az irodájában. Most elfogott a félelem, hogy mit akarhat tőlem. Igyekeztem minél lassabban menni, hátha történik valami közben. Valami csoda. De hát egyszercsak odaértem. Be kellett nyitnom. Izzadt a homlokom. Az igazgató kopasz, alacsony férfi volt, így, az asztal mögött kisebbnek láttam, mint a folyosón. Kék köpenyt viselt, mint mindig, a felső zsebében ezüstkupakos folyatós töltőtoll. Felállt, átölelte a vállamat, nincs semmi baj, mondta. Csak kérnék valamit. Az igazgató úr biztosan tőlem kér valamit? De erre csak gondoltam, ott álltam ijedten, nem mertem hangosan megkérdezni. Csak nem féltem tőle? Még az is lehet. Nem vagyok elég bátor? Végül is gyáva voltam, vagy legalábbis átlagos, mert a gyávaság és bátorság között van egy nagy, szürke mező, mesélte egyszer apa, ott él a legtöbb ember, se nem gyáva, se nem bátor, vagy időnként gyáva, máskor bátor, és néha maguk sem tudják, hogy mikor bátrak vagy mikor gyávák, igen, ez jól hangzott és én el is hittem, mert jó volt elhinni.

-Azt kérem, hogy vidd el ezt az intőt a Krapp szüleinek, mondta akkor az igazgató. Mert ha ő viszi haza, akkor nem íratja alá. Minden intőt ő maga ír alá. Vannak emberek, akik nem érdemlik meg, hogy törődjünk velük.

És átadta a gyűrött ellenőrző könyvet. Rá volt írva a neve. Krapp János. Végigpörgette a lapokat. Tele volt intőkkel. De ez volt a legkomolyabb. A pecsétes igazgatói. Ezzel nem lehetett tréfálni. Eltettem az ellenőrző könyvet a táskámba és hazamentem. Megebédeltem és próbáltam tanulni, de az eszem csak azon járt, hogy hogyan adom majd oda az intőt a szülőknek. Elégtételt éreztem. Halvány és titkolt örömöt, amiért Krapp, ez a nagyszájú fiú, most bajba kerül. Gondoltam, elmondom Verának, de Verát az ilyesmi nem érdekelte. Éppen levelet írt a barátjának a laktanyába. Már hónapok óta nem találkoztak.

Apáék hazajöttek, én megvártam, amíg besötétedik, azután elindultam. Siess haza, mondta apa, nekem azonban eszem ágában sem volt sietni. Este az utcán lenni, sötétedés után, ebben volt valami titokzatos romantika. Jó érzés volt csendben lépdelni a néptelen Hernád utcán, belesni a földszinti lakások ablakán. Tudtam, hol lakik a Krapp, két sarok, ráértem. Útközben arra gondoltam, hogy szeretném, ha Krapp félne tőlem, de azt is gondoltam, hogy nem fog félni. Egy gyáva alaknak tart, akit könnyedén letalpal a Ligetben, én meg nem mertem visszatalpalni. Feltehetően inkább gyáva voltam, mint bátor. Tettem egy kerülőt a Bethlen tér felé, benéztem a dohányfüstös Muskátli presszó kirakatüvegén. Férfiak és nők hajoltak össze az asztalok fölött. Irigyeltem őket. Milyen jó lehet így esténként nőkkel lenni.

Könnyen megtaláltam a házat. Krappék nem emeleten laktak, nem is a földszinten. A kapu mellett volt a bejárat. Öt lépcső vezetett le egy sötét üzlethelyiségbe. Mint valami egérlyuk. Benyitottam. Egy helyiség volt az egész. Falikút, mellette tűzhely. Cserhát. Asztal, négy székkel. Egy búra nélküli égő világította be a helyiséget. Hátul egy ócska, barna szekrény, a tetején sárga bőrönd, néhány befőttesüveg és egy pár katonai bakancs. A fal mellett egy ágyban egy öregember feküdt. Csak az arcát láttam a piszkosfehér párnán. A bőre, mint a viasz. Krapp ott ült az asztalnál és nézett rám. Az apja a tűzhely mellett állt, a nadrág lazán lötyögött a hájas csípőjén. A nyakát sűrű, pelyhes szőr nőtte be. A falikútnál Krapp anyja mosogatott. Ott álltam az ajtóban. Csókolom. Trapp apja kíváncsisággal vegyes érdeklődéssel nézett rám. Még soha nem találkoztunk. Ki lehetek én, egyáltalán? Krapp anyja megtörölte a kezét a kötényébe. Szervusz, kisfiam, kit keresel? Ott lapult a táskámban az ellenőrző könyv, benne az igazgatói, meg a sok intő. Most minden kiderül, Krappot pedig megverik. Az öregember felnyögött az ágyban. Krapp anyja odament hozzá, megsimogatta kusza, ősz haját, semmi baj, apuka, mondta neki, semmi baj.

-A Krappot keresem - mondtam. Levettem a sapkámat. Zavarban voltam. - Beszélnem kell vele.

Krapp felállt az asztaltól, kimentünk az utcára. Felmentünk a lépcsőkön. Behúzta maga mögött az ajtót. Milyen magas fiú, ezt gondoltam. Feltettem a sapkámat.

És akkor egyszercsak odaadtam neki az ellenőrző könyvet. Hiszen mégiscsak az osztálytársam, az úttörőcsapatban is együtt vagyunk, az igazgató meg az igazgató. Egy szó nélkül elvette, belegyűrte a tenyerébe. Úgy képzeltem, hogy legalább kezet fogunk, vagy valami ilyesféle. De még csak meg sem köszönte. Ott álltunk egymással szemben a járdán.

-Szemét kis zsidó - mondta egy kis idő múlva. De még mérgesnek sem látszott. Mintha hétköznapi dologról lenne szó. - Nektek minden olyan könnyen megy. Nektek semmi sem számít.

Visszament a lépcsőn a lakásba, én pedig hazaindultam.

Amikor aztán este, már az ágyban, elmeséltem apának, hogy mi történt, csak megsimogatta a fejemet. Ez a legnagyobb ismeretlen terület a világon, mondta. A lelkiismeret. Soha nem lehet teljesen bejárni. Majd megtanulod te is. Aztán lekapcsolta a villany és kiment a szobából. 

Rózsák tere

Egyetemista koromban hetente egyszer kötelező volt Vilma néninél ebédelni. Egyhangú és unalmas ebédek voltak, Vilma néni megkérdezte, mi újság az egyetemen, de az egyetemen soha nem volt semmi újság, ami Vilma nénit érdekelte volna. Na és, mi újság a lányokkal? A lányokkal sem volt semmi olyan újság, amit elmeséltem volna. Mindig húsleves volt metélttésztával, párolt csirkemell, ízetlen főtt krumplival és befőtt. Vilma néni a visszafogott kosztolás híve volt.

-Ízlik? - kérdezte az ebéd után.

-Ízlik - hazudtam. Mi mást mondhattam volna? Hazafelé rendszeresen átkeltem a Rózsák terén. Nyugdíjasok kártyáztak, sakkoztak, az Esti Hírlapot olvasták. Szólt a rádió, gyerekek kiabáltak. Gyakran láttam ott egy elegáns, idős férfit, tolószékben. Lábát kockás pléd borította, csak fényes, fekete cipője látszott ki alóla. Vajon van-e lába egyáltalán? Ez is érdekelt. Akkoriban még minden érdekelt. Télen-nyáron zakót viselt és kalapot. Felesége, barna kabátos, fiatalabb felesége mellette ült a padon, megigazította a pléd szegélyét, felolvasott neki vagy beszélgettek. Szép asszony volt, vékony, elegáns. Néha megfogták egymás kezét.

A tolókocsi. Mindig attól rettegtem, hogy én is így végzem majd, mozdulatlanul, délutánonként kitolva a zajos Rózsák terére, olyan emberek közé, akik rendesen tudnak járni. A feleségem beszélget velem vagy felolvas nekem, aztán egyszercsak megunja a reménytelen életet, feltol egy dombtetőre és elengedi a kocsit. De hát a családban mindenki rettegett a betegségektől, és mindenkinek megvoltak a saját rettegései. Apám a ráktól félt, anyám attól, hogy apámnak rákja lesz, Vilma néni attól, hogy egyszercsak leáll majd az emésztése és felrobbannak a belei. És nem csak a betegségektől és az orvosoktól rettegtünk, hanem a gyógyszerektől is, de még jobban rettegtünk attól, hogy az orvos rossz gyógyszert ír fel, ezért nem szerettünk gyógyszert szedni, másrészt szerettünk gyógyszert szedni, mert rettegtünk a betegségektől, még jobban rettegtünk a kórháztól, legjobban azonban akkor rettegtünk, amikor egészségesek voltunk, mert az azt jelentette, hogy bármikor betegek lehetünk.

Egyik nap a Murányi utcában megláttam a barna kabátos asszonyt. Még szebb volt, mint a Rózsák terén. A tejcsarnok előtt állt és egy fiatal férfivel beszélgetett. Ismertem a férfit, Stein Gábor volt, csellista. Aztán Stein egyszercsak megcsókolta. Szenvedélyes csók volt, az ujjaival még az asszony hajába is beletúrt, majd hirtelen szétváltak. Szeretik egymást, nem volt vitás. Stein a Baross tér felé ment, az asszony végig, a Murányi utcán. Mielőtt belépett az egyik kapun, megigazította a frizuráját. Néhány nappal később előttem ültek a Bethlen moziban, fogták egymás kezét. Mastroianni-filmet vetítettek. Az angyalok. Ez volt a címe. Előadás után az asszony belekarolt Steinbe, amikor kifelé mentek, úgy nézett rám, mintha ismerne.

Azt hittem, hogy soha nem látom újra. Hogy akkor most vége mindennek. Hogy ez az asszony soha nem megy ki a férjével a térre, soha többé nem igazítja meg a plédet, nem fog neki felolvasni és nem beszélget vele. De a következő héten megint láttam őket együtt, a Rózsák terén, a férfit a tolókocsiban, mellette a feleségét, felolvasott neki, azután nevettek valamin.

Mintha semmi sem történt volna. És talán nem is történt.

Sétám Shimon Peres-el

1993 decemberében, Antall József halálakor a Külügyminisztérium engem jelölt kísérőnek Shimon Peres akkori izraeli külügyminiszter mellé, aki a temetésre utazott Budapestre. Hát nagy izgalomban voltam, végtére is a világpolitika egyik meghatározó személyiségéről volt szó. A protokoll előírja, hogy ilyen alkalmakkor a magasrangú vendégeket a megfelelő módon kísérni kell, tehát mindig kéznél kell lenni, de soha nem szabad tolakodónak vagy tudálékosnak lenni. Külügyi szolgálati autó vitt reggel a Kempinski szállodához, ahol a küldöttségnek egy egész emeletet lefoglaltak. David Krausz nagykövet az előcsarnokban várt, együtt szálltunk be a liftbe.

-Gyalog megyünk a Parlamentbe - újságolta. - Szombat van, Peresz nem ül autóba.

-Gyalog megyünk? - rémültem meg.

-Mondtam: gyalog - Krausz kiváló ember volt, őszinte, olykor nyers, máskor szikrázóan humoros férfi. Büszke voltam arra, hogy a munkán túlmenő, baráti kapcsolatba kerültünk egymással. A Felvidéken nevelkedett, némi tájszólással, ám kifogástalan szókinccsel beszélt magyarul. Fiatalon került Izraelbe, miniszter lett, majd teljesült nagy álma, nagykövet lehetett Budapesten.

A szállodai folyosón erőteljes testalkatú, szigorú tekintetű fiatalemberek várakoztak. Beléptünk Peresz lakosztályának előterébe, majd a szalonba. A külügyminiszter ingujjban kávézott az egyik karosszékben, előtte, az asztalon hivatalos iratok. Felállt, kezet fogtunk. Volt néhány előkészített mondatom, amivel elő akartam jönni, hogy micsoda megtiszteltetés, meg, hogy mennyire örülök, de a kézfogásában és a mosolyában volt valami megnyerő közvetlenség, ami nevetségessé tette volna a formális hablatyolásomat.

-Igyunk egy kávét, mielőtt elindulunk - javasolta. Leültünk és percekkel később úgy beszélgettünk hármasban Krausszal, mintha régi évek óta ismernénk egymást. Aztán felkerekedtünk.

-Visel golyóálló mellényt? - érdeklődtem.

-Nem - felelte.

Valószínűleg kétkedve nézhettem rá, mert kigombolta fehér ingét.

-Tessék, győződjön meg róla. Tökéletesen megbízom a biztonsági emberekben. Ha őket kijátssza valaki, akkor a golyóálló mellény sem segít.

Így sétáltunk végig a belvároson, a Kempinski szállodától a Parlamentig.

-Járt már Izraelben? - kérdezte tőlem a miniszter valahol félúton.

-Nem - feleltem.

-Pedig Jeruzsálemet az életben egyszer látni kell - mondta.

A Parlamentben a szertartáson aztán külön váltunk, csak arra kellett ügyelnem, hogy mindig legyen közöttünk szemkontaktus.

Mielőtt elváltunk, átadta a névjegyét és ráírt egy telefonszámot. Megköszönte a segítségemet, barátságosan meglapogatta a vállamat.

-Ha egyszer arra jár, mindenképpen hívjon fel.

Ezt természetesen nem vettem, komolyan, és természetesen soha nem éltem volna a felkínált lehetőséggel, inkább úgy gondoltam rá, mint egy párbeszéd kellemes befejezésére.

Egy évvel később, amikor már Londonban voltam diplomata, vacsorára hívott az izraeli nagykövet és felesége. Azt gondoltuk, hogy nagyobb társaság lesz együtt, és kissé zavarba is jöttünk, amikor láttuk Marival, hogy csak négy személyre terítettek.

-Egy közös barátunk üdvözletét küldi - mondta a nagykövet, miután személyesen töltött italt nekünk.

-Nagyon kedves - feleltem, és David Krauszra gondoltam, aki már hazatért Budapestről.

-Küldött ajándékot is - folytatta a nagykövet.

-Nagyon megható - mondtam. Átvettem a csomagot, kibontottam. Egy könyv volt, Jeruzsálem történetéről, Shimon Peresz dedikálásával, közös sétánk emlékére.

Hazafelé, az autóban, hallgattunk.

-Azért neked is eszedbe juthatott volna, hogy küldjél neki valami emléket, nem? - kérdezte Mari.

Hát igen, gondoltam. Ilyen volt a mi kapcsolatunk. Mindig Mari talált rá a lényegre.

Voltál Észak-Koreában?

Voltam. És nemcsak voltam, hanem akartam is menni. Érdekelt. Azt gondoltam, hogy ez a kommunista diktatúra a gyakorlatban inkább afféle diznilend, és már nem sokáig lesz látható, mert leőrli a történelem. Az ilyen különös országokat meg kell ismerni. Látni kell. Be kell szívni a szagát, kell tudni mesélni róla. Amióta bezárt a magyar nagykövetség Észak-Korea, vagy hivatalos nevén a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában, a pekingi misszió látja el az egyébként nem túlságosan élénk magyar-észak-koreai kapcsolatok fenntartását, így évente egyszer-kétszer átrepülünk, elintézzük, amit el kell intézni. Az észak-koreai gépen főleg nyugat-európai üzletemberek utaznak abban a reményben, hogy az ország piaca előbb utóbb mégiscsak megnyílik - a számukra.

- Kínával is így voltunk - meséli egyikük, egy svéd csomagolástechnikai vállalat üzletkötője. - Húsz éve még mindenki értelmetlennek tartotta, hogy oda járjunk, aztán egyszercsak megkaptuk az első megrendeléseket, azóta nincs megállás.

A régi Iljusin megbízhatóan emelkedik, a repülőút mindössze két óra, elegáns, kedves lányok szolgálják fel az ebédet, tiltakoznak, amikor fényképezni készülök, de azután mosolyognak, amikor látják elszántságomat.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság minden kétséget kizáróan a világ egyik legjobban őrzött országa. Érkezés után a meglehetősen szűkös, leginkább a HÉV gödöllői megállóhelyére emlékeztető repülőtéren alapos vizsgálatnak vetik alá az érkezőket, mobiltelefont és számítógépet nem engednek be az országba, igaz, hálózat és szolgáltató hiányában amúgysem tudnánk használni, de ami biztos, az biztos.

- Napszemüveg maradhat? - érdeklődök.

A vámtiszt mogorván néz rám, nem, humornak itt nincs helye.

A külügyminisztérium egy harcedzett, ütött-kopott Mercedeszt bocsát a rendelkezésemre hasonlóan viharvert gépkocsivezetővel, akihez hivatalos kísérő is csatlakozik, ő viszont jókedvű, beszél magyarul, fiatalkorában Budapesten tanult, és személyesen ott találkozott Kim Ir-szen elvtárssal.

- Meglátogatta a Magyarországon tanuló diákokat - újságolta lelkesen.

Nagy dolog volt ez akkoriban.

- Na és, működik még Csillebércen az úttörőtábor?

- Majd mesélek - mondtam.

Istenem, Csillebérc, úttörőtábor, hol él ez az ember?

Kinéztem a Hotel Koryo ikertornyának huszadik emeleti szobájának ablakán.

A szállodát a hatvanas években építették, amikor az országban felhőkarcoló-mánia dúlt. Az egykori Szovjetunióban is szenvedtek ebben a betegségben, előszeretettel másolták az amerikai stílust, de hát semmit sem ér a forma tartalom nélkül. A Hotel Koryo-ban amúgy kevés a vendég, néhány japán és dél-koreai férfit látok a rosszul világított földszinti sörözőben, és a vámmentes üzletben, ahol kis kartonlapokra írták fel az árakat, ám nem egészen értem, milyen pénznemben.

- Bónnal lehet vásárolni - újságolja angolul az egyik eladókisasszony.

- Világos - biccentek. - És hol lehet bónt váltani?

- A porta mellett van egy pénzváltó - mutat egy kis fülkére, aminek az ablakát sötétzöld függöny fedi.

- Ahogy látom, éppen zárva tart.

- Igen, ma nincs nyitva. Holnap tessék érdeklődni.

Milyen logikus. Inkább kimegyek az utcára, sétálni.

Főútvonal, forgalom nélkül. Egy-egy autó halad át a kereszteződésen. Nagy figyelemből gyalogos aluljárókat is építettek, a kopott, rosszkedvű, szürke járókelők ezeket használják. Nem, mintha attól tartanának, hogy elüti őket egy autó, hiszen autó gyakorlatilag nincs, olyasmi a helyzet, mint a budapesti Hernád utcában az ötvenes években, amikor még rongylabdával fociztunk az úttesten. A gyalogosok azért használják az aluljárót, mert a kereszteződésben egy rendőrelvtársnő irányítja a nemlétező forgalmat és rásípol azokra a gyalogosokra, akik mégis a felszínen kereszteznének. Végtére is diktatúrában vagyunk, vagy mi. A közlekedési rendőrelvtársnők mind fiatal lányok, dolguk egyébként igen egyszerű: mindig az éppen érkező autót kell átengedniük, mert annak a valószínűsége, hogy két jármű találkozzon, gyakorlatilag minimális. A lányok valamennyien egyforma frizurát viselnek, fekete műkontyot, mert a párt ilyennek szereti őket és ez jól befér a sapka alá. És ha a párt ilyennek szereti őket, akkor ők is ilyennek szeretik magukat.

A helyiek megbámulnak, ami természetes, hiszen külföldi, kerekszemű errefelé csak elvétve látható. Bekukkantok üzletekbe, ahol áru nemigen, vevő sem, az eladó nem is kérdez semmit, közömbösen néz rám, látja, hogy nincsenek komoly szándékaim.

Fényképezni szeretnék egy iskola környékén, ám a gyerekek elbújnak előlem, egy munkásőrség-jellegű laktanyánál végre sikerül egyet fotóznom, de már fenyegetőleg közelít egy fegyveres őr, integet, hogy ne tegyem, és hát, miután diplomata vagyok, nem kockáztathatom békés szándékú missziómat, inkább visszavonulok.

Útbaejtem a közeli főpályaudvart is: itt is csak egykedvű, bánatos embereket látok a peronon, a nyomomba szegődik egy vasutas (vagy rendőr?), figyelmeztet, hogy fényképezni tilos. Kedvesen biccentek, elvégre a helyi szabályokat, még ha ilyen módon adják is a tudtomra, be kell tartanom.

Másnap rövid városnézés, igazi szoc-reál világ, egy százemeletes, félbehagyott szálloda uralja az eget, még a prosperáló szocializmus idejében kezdték el építeni, aztán elfogyott a pénz, abbahagyták, bontani még drágább lenne, még a darut sem tudták kioperálni belőle. Régi, toldozott-foldozott Ikarus-buszok, zötyögő cseh villamosok, mind tömve, még az ütközőkön is lógnak. Kerékpárokat, Pekinggel ellentétben nem látok, állítólag a politikai vezetés kitiltotta őket a főútvonalakról, mert úgy gondolták, hogy a bicikli a szegénység jelképe.

- Jártak volna Dániában, másképpen látnák a dolgokat - mondom kísérőmnek.

- Nem tudom, nem jártam Dániában - feleli. Mit is mondhatna?

Hivatalos tárgyalás a Külügyminisztériumban, kellemes, barátságos hangulatban fogad a főosztályvezető, érzékeny témákról nem kerül szó, miután felállok és kezet fogunk, őszinte meglepetésemre megjegyzi:

- Holnap csatlakozom a rizsaratókhoz.

Magam sem tudom pontosan, hogy erre mit mondjak, eszembe jutnak diákkorom szocialista szombatjai, vietnami műszakjai, meg egy nyári, badacsonyi építőtábor, amikor vasútépítéssel kísérleteztünk, de több kárt okoztunk, mint amennyi hasznot hajtottunk.

- Ért az efféle munkához? - végül ezt kérdezem.

- Nem, de minden hivatalnoknak ki kell vennie a részét az aratásból.

- Világos - mondom, de erős kételyeim vannak arról, hogy értelme lesz-e.

A szálloda tetején étterem, teljesen üres, én szeretnék egy igazi helyi vendéglőben enni, a környéken azonban sehol sem találok, egyetlen kolbászsütő működik a sarkon, ami azonban nem túlságosan bizalomgerjesztő.

Másnap a brit nagykövetség ügyvivője, Lucy Wilkins fogad konzultációra. A kis létszámú misszió egy épületben működik a svéd és német képviselettel, így olcsóbb a fenntartása és némileg aktívabb a társadalmi élet is.

- Érdekes ország - véli a középkorú diplomata, aki férjével osztja meg Phenjanban a szolgálat kevéske örömét. Angol szóhasználatban az "érdekes" azt jelenti, hogy az ember kevesebbet kap, mint amennyire számít. Azon töprengek a beszélgetés közben, hogy valahogy így vagyok Kínával is. - Tulajdonképpen keveset tudunk arról, ami itt történik, az újságokat és a televíziót erősen cenzúrázzák, észak-koreai politikusok alig mondanak valamit, csak a kínaiakkal őszinték, velük is fél-szívvel, az "utca embere" pedig gyakorlatilag megközelíthetetlen. Van egy észak-koreai titkárnőnk, aki Moszkvában tanult angolul, soha nem mondja el a véleményét, bármiről is kérdezzük. Azt azonban látjuk, hogy nagy a szegénység, Phenjan lepusztult, a lakásokban csak egy szobát lehet fűteni, azt is csak minimális mértékben, és a főváros még jobb helyzetben van, mint a vidék, ahol végképp semmi fejlesztés sincs. A külföldiek számára persze könnyebb az élet, működik "diplomatabolt", "diplomata-benzinkút", "diplomata-fodrászat", mint a Szovjetunióban az ötvenes években.

- Mi lesz velük? - ez a kérdés.

- Nem tudni - mondja őszintén Lucy Wilkins. - Kemény diktatúra működik, erős a hadsereg, a katonákat viszont jól etetik. Minden más ügyben az idő mondja majd ki az ítéletet. Egyébként érdemes elmenni a Nemzeti Könyvtárba, hatalmas épület, de csak két szerző, Kim Ir-szen és Kim Dzsong-il műveit tartják a kilométernyi polcokon.

Másnap Kim Ir-szen mauzóleumát keressük fel, ez kötelező program. Kísérőm sötét ruhában és az alkalomhoz illő fájdalmas arckifejezéssel vár a szálloda előtt, szembesülnie kell azzal, hogy a "Nagy Vezér", akit a szocialista Korea alapítójának tekintenek, immáron nincs az élők sorában. Kim Dzsong-il, a nemzetközi élet imposztora, válogatós a konyakokban és a szép lányokban, ám közömbös saját népe nyomora iránt.

A széles sugárúton villamos is halad, látom, hogy katona vezeti.

- Igen, ez különleges villamos - magyarázza kísérőm és láthatóan lelkesíti a tény, hogy a Nagy Vezérhez megyünk látogatóba, bár kissé megkésve. - Egyenes járat a mauzóleumhoz, más megállója nincs is.

- És sokan utaznak rajta.

- Igen, ide mindenkinek egyszer az életében el kell zarándokolnia. Az iskoláknak és munkahelyeknek külön időpontot adnak, amikor csoportosan jöhetnek. A látogatók igazolást kapnak, így nem kell szabadságot kivenniük arra a napra.

- Hát ez megható - mondom.

Hosszú sor a bejáratnál, de én, mint Nagyon Fontos Személy, a külügyminisztérium protokollosának kíséretében természetesen külön haladok, és többen is kísérnek, mutatják az utat, pedig aligha lehet eltévedni. Rejtélyes, sötét folyosókon, a föld alatt megyünk, a falakat igazi szocreál alkotások díszítik, valamennyin a Nagy Vezér látható különböző élethelyzetekben (búzatáblán, kisiskolások között, fizikusok körében, szóval a szokásos).

- Nem lehet megunni - mondom kísérőmnek, nyílt cinizmussal a hangomban.

- Valóban - néz vissza rám könnyek között. - Ezért is van az, hogy sokan gyakran visszajárnak. Egyeseknek éveket kell várniuk, de senki sem türelmetlen. Az én kislányom hat éves, de minden reggel azzal ébred, hogy szeretné felkeresni a mauzóleumot.

Az egyik fekete márványteremben fekszik maga a Nagy Vezér, minden oldalról meg kell hajolnom, elvégre hivatalos küldöttség vagyok, majd beírás emlékkönyvbe. Kifelé menet némi megkönnyebbülésünkre már csak Kim mercedesze és különvonata látható. Néhány perc és ismét a friss levegőn vagyok.

Másnap hivatalos program, utazás a tengerpartra. Namp'o városba, ahol egy vízierőművet tekinthetek meg. Szívesebben mentem volna a demilitarizált zónába, az észak-déli határra, ám a külügyminisztérium programszervezői úgy döntöttek, hogy a vízerőmű érdekesebb.

Mintegy száz kilométeres autózás következett autópálya-jellegű, ám igen rossz minőségű úton. Gépkocsivezetőnk vagy nem látta a gyakori kátyúkat, vagy szándékosan tette próbára a gépkocsi futóművét és a mi idegrendszerünket, nem tudni. A széles autópályán alig van forgalom, úgy tetszett, hogy utazásunk végtelen hosszúságú lesz. Megállás nélkül hajtottunk, kísérőm "nem talált megfelelő helyet" a technikai szünetre, de azzal bíztatott, hogy a vizierőműnél ihatok és pisilhetek kedvemre, és ebédről is gondoskodnak majd.

Namp'o-ban kedves, udvarias, angolul is beszélő fiatalasszony fogadott, egy kiállítási csarnokhoz hasonló homályos terembe vezetett, ahol lelkesen és hosszan mesélt a népi demokrácia előnyeiről, a párt vezető szerepéről, ezt követően filmet néztünk meg az erőmű építéséről "Az első talicska homoktól a szalag átvágásáig" címmel. A munkálatokat Kim Ir-szen elvtárs értő figyelemmel követte és maga is sok tanácsot adott a tervezőknek és az építőknek.

Az ebédet a Namp'o-i pártházban fogyasztottuk el számos helyi méltóság kíséretében, én is mondtam egy rövid beszédet, a magyar-észak-koreai barátságról, amelynek lényegét ott, némi gabonapálinka elfogyasztásának hatására jobban átéreztem.

Délután még rövid látogatást tettünk Kim Ir-szen szülőházánál, szintén helyi, lelkes vezető társaságában, majd megtekintettük a világ legmagasabb Kim Ir-szen szobrát és néhány emlékművet. Megható látvány volt, amint egyenruhába öltözött kis koreaiak csapata népdalokat énekelve ápolta a park füvét és a virágokat.

- Minden nap más-más iskola fiataljai jönnek ide. Önként vállalják ezt a munkát és nagy megtiszteltetés ez számukra - mondta kísérőm.

Este az ágyamból figyelem a helyi televízió műsorát, észak-koreai szocreál filmet vetítenek, szegény parasztfiú és egyetemista lány kapcsolatáról. A lány szeretné rávenni a fiút, hogy tanuljon tovább, a fiú eleinte tiltakozik, majd beadja a derekát. A cselekmény lassan és csikorogva halad, mint egy külvárosi villamos, viszont nem szakítják meg reklámok.

- Érdekes napod volt? - kérdezi Mari telefonon Pekingből.

- Igen - felelem. És csakugyan az volt.

Ganesh

Öt évesek voltak akkor, és Delhiben, a Magic Years óvodába jártak, ahol Montessori-elvek alapján foglalkoztak a gyerekekkel.

-Mit jelent a Montessori-elv? - kérdeztem az igazgatónőt, az olasz Miss Pavonét a beíratáskor. Fiatal, jókedvű asszony volt, szívesen beszélgetett a szülőkkel.

-Minden gyerek azt csinálja, amihez kedve van - felelte mosolyogva.

Hát ez szép, gondoltam. Én annak idején, a Délibáb utcában mindig azt csináltam, amihez az óvónéninek volt kedve. Kati legszívesebben színezett, Orsi a fiúkkal focizott az udvaron.

Mi újság, kérdeztem minden alkalommal, amikor hazaértek, semmi, felelték minden alkalommal.

A kis Ganesh volt az egyik kedvencünk, anyukája norvég, apukája indiai, csodás nadrágtartókat viselt, sokszor beszélgettünk a szülőkkel is, amikor a gyerekeket vártuk délután a kapuban. Egy alkalommal néhány napig nem láttuk, esetleg beteg, kérdeztem a lányoktól, de csak rázták a fejüket. Nem tudják, mondták egyszerre. Egy fogadáson találkoztunk Anni-Friddel, az anyukával. Szegény Ganesh, mondta, eltörte a karját, amikor Orsi lelökte a mászókáról. Jobb lett volna politikáról beszélgetni, de hát mi a gyerekekről beszélgettünk.

-Csakugyan, Orsi lelökte a mászókáról? - kérdeztem vissza aggódva.

-Véletlen volt, bizonyára - felelte a norvég asszony -, Ganesh nem is panaszkodott. Nagyon szereti a lányokat, rajzolt virágot is nekik. Még egy-két nap és megy óvodába.

Hát bizony, feleltem, mi is nagyon szeretjük a kis Ganesht.

Másnap felkerestem Miss Pavonét, hogy megbeszéljem vele a dolgot.

-Igazán sajnálom - mondtam. - Nem is tudtunk róla.

-Ugyan már, egyszerű baleset volt. Miért kellene tudniuk róla? - az olasz igazgatónő nyilván úgy érezte, engem is nevelnie kellene egy keveset.

-Gondoltam, beírják az üzenőfüzetbe - mentegetőztem.

-Felesleges ilyesmibe bevonni a szülőket - mondta az igazgatónő. - A gyerekek így megtanulják, hogy hogyan kell a saját dolgaikat elintézni maguk között. Vagy nem erről szól a nevelés? 

Igazi skótok

Autóval megyünk a szigetország egyik legészakibb pontján, a szűk, kanyargós 8662-es úton. Nyári vasárnap, hűvös szél fúj, szemerkél az eső. Lépten-nyomon lassítunk, Nagy-Britanniában negyven millió juh tenyészik, de nekem az az érzésem, mintha húsz millió éppen arrafelé legelne, amerre mi megyünk. Már megnéztük a mesebeli Loch Watten tavacskát. Kékeszöld, Skóciára jellemző lapos dombok között fekszik ez a kis tó, turisták már nemigen jutnak el errefelé. Félúton lehettünk Gillock és Winless között, amikor elszakadt az ékszíjunk. A legközelebbi lakott település húsz mérföld, autóval az elmúlt egy órában nem találkozunk, a helyzetünk reménytelennek látszott. 194-ben mobiltelefonunk még nem volt, ilyen mellékúton segélykérő készülékek sem voltak. Mi lesz most? Mari és a lányok rám néznek, elvégre én vagyok a család Nagy Problémamegoldója. De most mi lesz? Sötétedik, a szél erősödik, a Nagy Problémamegoldó tanácstalan.

Aztán egyszercsak felbukkan egy teherautó. Sofőrje torzonborz, vörös fiatalember, leszáll a fülkéből, belekukkant a motorházba.

-Elszakadt - jegyzi meg.

-El- hagyom helyben.

-Van tartalék ékszíja? - de aztán legyint. Ki tart manapság tartalék ékszíjat a csomagtartóban? Persze, a régi szép időkben, amikor még Dáciám volt, ami másnaponta falta az ékszíjakat, mindig gondoskodtunk tartalékról.

-Akkor elvinném az asszony és a lányokat Killimsterbe - mondja a skót. - Ott lakom. Megteáznak nálunk. Minek fázzanak? Aztán visszajövök egy szerelővel és megoldjuk.

Csakugyan, mit tegyünk? Mari és a lányok felkászálódnak a vezetőfülkébe és eltűnnek a 8662-es út egyik bukkanója mögött. Ki volt ez az ismeretlen? Nem tudom sem a nevét, sem a rendszámát, csak azt tudom, hogy elvitte a feleségemet és a lányaimat. Hibát követtem el? Ülök az autóban és várok, tele kétségekkel.

Fél óra múlva aztán egyszercsak felbukkan a teherautó, a göndör vörös és egy barátja. Jókedvűek, vállveregetések, sose aggódjak, mondják, mindig van megoldás. Az ékszíjcserével tíz perc alatt végeznek, fél órával később már Killimsterben vagyunk, a falucska szélén egy terméskőből épült ház, odabenn, a nappaliban már ott ül a vörös, göndör családja, három vörös, göndör gyerek, szőke asszony, és persze Mari meg a lányaim. Vacsorához készülődnek, valami pörköltszerű a tányérokon, előkerül a pincéből egy üveg spanyol bor is. Csatlakozik hozzánk az autószerelő és a felesége is, még egy ideig beszélgetünk, magyarnak lenni hálás téma egy ilyen társaságban, édesapjának Puskás volt a nagy kedvence, a torzonborz vörös azt mondja, szívesen látnának bennünket éjszakára,van egy szép vendégszoba az emeleten, hajnalban a lányok mehetnének tehenet fejni. Orsit és Katit azonban a hajnali tehénfejés nem vonzza, így felkerekedünk, hogy még aznap eljussunk Wickbe.

Búcsúzkodunk, megkérdezem, mivel tartozom, a vörös göndörhajú csak nevet, a jó cselekedet díja a jó cselekedet maga, átadok egy névjegyet, ha Londonban jár, mondom, feltétlenül keressen meg, mi soha nem járunk Londonban, feleli, minek is járnánk Londonban, nem igaz? Nevetnek a feleségével, a gyerekek nevetnek velük.

Minden karácsonykor küld üdvözlőkártyát, pontosan és nagy műgonddal címezve, aláírja mindenki, a gyerekek is.

Mikor megyünk újra Skóciába? Ezt a kérdést mindig odakanyarítja a neve fölé.

Megyünk, üzenem neki. Amint tudunk, megyünk.

Várkonyi Zoltán

Február 3, a Malév halálának napja, de azért legyen még egy vidám történet. A hetvenes években a Vígszínház társulata Velencéből jött haza, különgépen. Kis könyörgésre Schwanner István, egyik kedvenc kapitányom engem is elvitt magukkal, mint ferihegyi forgalmistát, hogy az olasz kollégáknak segítsek a hazaúti papírok kitöltésében.

Az egy órás út vidáman telt az Iljusin fedélzetén, amikor, már nem sokkal leszállás előtt megtudtuk, hogy az előttünk érkező kanadai teherszállító gépből kirakodás közben megvadult és elbarangolt egy Magyarországra tenyésztésre szállított bika és addig természetesen nincs forgalom a pályán, amíg el nem fogják.

Kis magasságban köröztünk, a légikisasszonyok bemondták, hogy "forgalmi okok miatt késünk a leszállással, de nincs ok aggodalomra". Jött még egy kis konyak, de ez nem segített sokat. Akkor odaintett magához Várkonyi Zoltán, akkori igazgató.

-Mi a fene történik itt? Lezuhanunk? - köztudott volt, hogy rettegett a repüléstől, sápadt volt, verejtékezett.

Röviden elmondtam neki, miért a várakozás.

-Hát ennél nagyobb marhaságot még nem hallottam - mondta ő, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott. - Maga is jobban tenné, ha ezzel a fantáziával inkább elmenne írónak.

-Úgy lesz - feleltem.

Egy anya ezt megérzi

Apám hatvan éves volt, amikor meghalt, nagymama, Frida, akkor nyolcvannyolc. Szinte már semmit sem tudott a világról, egy otthonban élt, rendszeresen látogatta a lánya, Klári, és én is csatlakoztam néha. Keveset beszéltünk, apa halálát természetesen nem mondtuk el.

-Bandi miért nem látogat? - kérdezte egy tiszta pillanatában Frida.

-Külföldön van - feleltem, ahogy ezt előre megbeszéltük. A válasz logikus volt, apa a külkereskedelemben dolgozott és csakugyan sokat utazott -, kapott egy különleges megbízást Dél-Amerikában, onnan még telefonálni sem lehet.

Frida egy héttel később újra megkérdezte.

-Bandi miért nem ír?

Apámmal hosszú éveket töltöttünk külszolgálatban, akkor sem írt levelet, nem volt türelme hozzá, mindig azt mondta.

-Biztosan sokat dolgozik - mondta erre Klári.

Frida aznap már nem mondott többet.

-Mindig Bandit szerette jobban - mondta Klári, amikor eljöttünk.

Amikor legközelebb mentem, egy hónappal később, vittem magammal egy kéziratomat, Drága Mamuska,apám így szólította őt, amíg élt.

Frida kezébe adtam a papírt, már alig látott, meg sem nézte.

-Hazudtok - mondta halkan. - Egy anya ezt megérzi.

Révfülöp, a délutánival

Levelezőlapot kaptam Julitól. Egyedül nyaralok Révfülöpön, vasárnap a délutáni vonatnál várlak, ezt írta.

1967-ben, az érettségi után építőtáborban töltöttem a nyarat, Balatonlellén. Az építőtábor az iskolai szünet legjobb formája volt, a tanulók az ország különböző tájairól jöttek, a cél az volt, hogy a városi gyerekeket megismertessék a fizikai és a mezőgazdasági munka szépségeivel, ám szervezési nehézségek miatt a napok többnyire lazsálással teltek. Volt néha valamilyen politikai előadás, amit azért tisztességből végighallgattunk, majd jött a Balaton, napozás, fürdés, fejelés a sekély vízben, este szalonnasütés, fröccs, sör, kapcsolatépítés, annak teljes mélységében. Képeslapokat küldtem Julinak, naponta vittem a postára.

Semmi kétség, beleszerettem. Már a gimnázium legelső évében, amint megláttam. Hosszú leveleket írtam neki, olykor Shakespeare-idézetet is, lopva, ő azonban nemigen válaszolt. Ha igen, akkor csak annyit, hogy most legfontosabb a tanulás és az érettségi, ráadásul ez Budapest egyik meglehetősen kemény és konzervatív középiskolája volt, magánélet kizárva.

Juli gyönyörű lány volt, minden nap róla álmodoztam. Hívtam hangversenyre, színházba, moziba, sétálni a Városligetbe, ahol már meg is foghattam a kezét. Jártunk könyvtárba tanulni, hazafelé együtt sétáltunk, beszéltem neki arról, hogy filozófus szeretnék lenni, és egyszer majd mesélek Descartes-ról, hátha így több esélyem lenne csókolózásra a kapualjban, de a kísérletek mindig eredménytelenek maradtak.

Kirándultunk a Normafához, leheveredtünk a fűbe, láttam már ilyet filmekben, hogy a természet közelsége ösztönzően hat az érzelmi világra, próbálkoztam is, de hiába.

- Kedvellek, Gyuri - mondta -, de most első a tanulás. - Júlia csak tizennégy éves volt - próbáltam klasszikusokkal érvelni. - De nem járt a Radnótiba - Megsimogatta az arcomat, mielőtt elváltunk a házuk előtt. Azért ez is valami, gondoltam.

Az érettségi csakugyan kemény próbatétel volt, több, mint élet-halál ügye. Azt is tudtam, hogy Juli egy vidéki egyetemre jelentkezett, fel is vették, komoly és elszánt volt ebben is, márpedig így mindennek vége.

Vasárnap reggel érkeztem haza a táborból, akkor olvastam a levelezőlapját.

- Bocsánat, indulnom kell - mondtam a szüleimnek. Csak néztek utánam.

Akkoriban nem volt internet, telefonon sem lehetett megtudni, mikor indul vonat Révfülöpre. Ráadásul a délutáni. Taxival mentem - anyám sóhajtott is, micsoda pénzkidobás -, aztán négy órát vártam a Déliben.

Juli kis piros sortot és világoskék ujjatlan blúzt viselt, úgy integetett az állomáson. Szebb volt, mint valaha. Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna a karját.

- Meghívsz egy fagylaltra? - kérdezte. - Ezzel még soha nem próbálkoztál.

És ismét beigazolódott G.B. Shaw klasszikus tétele: soha ne akard megismerni a nőket, mert a végén magadat sem ismered meg. Én is így jártam.

De máskülönben meg mi értelme az egésznek?

Szerelem utolsó látásra

Majdnem klasszikus szerelmi történet, amiben azonban minden fordítva alakul. A szülők jó barátságban voltak fiatalkoruk óta, közös kirándulások, nyaralások a Balatonon, közös operabérlet. Gyerekeiket, Szonját és Andrást, akik éppen egy korúak voltak, mindig vitték magukkal, sokat voltak együtt. A szülők szerették volna, ha összeházasodnak, tervezték és utaltak is rá. Talán nem kellett volna, de hát a szülők olyanok, amilyenek. András húsz éves korában tele volt kalandvággyal, nem akart sem feleséget, sem családot, csak lányokat akart hódítani. Szonja egyetemre járt, orvosnak készült, szorgalmas volt, tudatos, kiszámítható. Különös barátság volt ez közöttük, jártak színházba, moziba, sétálni mentek, karácsonykor ajándékot vettek egymásnak. András szívesen üldögélt Szonjánál vasárnapokon, hogy elkerülje az otthoni unalmas ebédeket, zenét hallgattak, főleg Csajkovszkijt, és kirándultak Balatonfüredre is. Jól érezték magukat együtt. Egyszer csókolóztak is.

- Komolyabban vehetnéd Szonját - mondta anya gyakran Andrásnak. - Nagyon kedvel téged. Majd idővel te is megszereted.

András azt felelte, hogy ő azokat a lányokat szereti, akiket azonnal meg lehet szeretni. Amikor Szonja befejezte az egyetemet, férjhez ment Paszkál Ervinhez, a tehetséges matematikushoz. Születtek gyerekeik is, mindenki boldog volt, és annak is látszott. Paszkál sikeres tudós lett, saját házban laktak, aminek ablakai a Várra néztek, a karácsonyt minden évben Salzburgban töltötték, a nyarat a tengerparton. András egy rádiónál dolgozott, híreket szerkesztett, a könnyű kalandok már nem okoztak örömöt, sokszor reménytelennek látta a jövőt. Regényekkel is próbálkozott, de egyikkel sem volt szerencséje. Egyedült élt egyszobás lakásában, a Böszörményi úton, ami olyan rendetlen volt, mintha nem is ott lakna. Szeretett merengni a magányán.

Néha találkoztak itt-ott, uszodában, villamosmegállóban, Szonja és András, pár szót váltottak, de nem került szóba sem Csajkovszkij, sem a csók. Egyszer András korán végzett a szerkesztőségben, azután valamilyen ostoba ürüggyel bement Szonjához a kórházba, mert igazából hiányoztak neki a régi beszélgetések. Jól érezték magukat, este András hazavitte autóval. Öreg Opel volt, remélte, hogy beindul. Amikor a lány kiszállt, megölelte. Másnap a Pozsonyi úton egy kávéházban találkoztak, azután egyre gyakrabban, egy este pedig felmentek a Böszörményi útra. Szonjának nem kellett hazamennie, a férje éppen előadásokat tartott Amerikában.

- Beléd szerettem - mondta András.

- Már nem lehet - felelte Szonja.

- A szüleink is mindig ezt akarták.

- Talán éppen ezért.

Hajnalban Szonja felöltözött, megigazította a haját a fürdőszobában, a tükör előtt.

- Jó volt velem? - kérdezte András.

- Minden férfi ezt akarja hallani. Ez most csak egy tévedés, semmi több -Szonjának azért jólesett, hogy meghódították.- De cserélhetnéd gyakrabbanaz ágyneműt.

Néhány hónappal később anya említette Andrásnak, hogy Szonja elvált Paszkáltól, aki mindig is kiállhatatlan ember hírében állt, alkoholista lett, beleőrült valami egyenlet megoldásába, ami nem sikerült neki. András másnap elment a kórházba, hogy megkeresse Szonját, de azt mondták neki, hogy a doktornő már nem dolgozik ott, csak annyit tudtak róla, hogy vidékre költözött.

Aztán egyszer mégis látta őt, már évekkel később. Balatonfüreden ült a mólónál, ősszel, napszemüvegben, vasárnap. Egyedül volt, könyvet olvasott.

- Milyen szép nő, gondolta András. Egy ideig gondolkodott, aztán mégis leült mellé a padra.

- Későn érkeztem? - kérdezte.

Szonja levette a napszemüvegét, egy ideig nézte a fiút. Mintha nem is lett volna meglepve. Mintha számított volna rá.

- Talán nem - felelte.

Kegyetlen hátrányban

A dadogás kegyetlen hátrány. Finoman szólva: beszédhiba. Az ember csak áll vagy ül, nem kap levegőt, nem tud megszólalni. Kiveri a víz, belepirul. Szégyelli. Pedig az óvodában még minden rendben volt.

Fogyatékosság, amit az iskolában kinevettek, később munkatársaim és ismerőseim lenéző szomorúsággal figyeltek. Tíz deka párizsit kérni a boltban, az kihívás. Mozijegyet a hetedik sorba, az is kihívás. A legrosszabbkor tör rá az emberre, szégyenletes, nem lehet leplezni. Legjobb lenne meg sem szólalni.

- Ne törődj vele - mondta anya, de én törődtem. Ez nem olyasmi, amivel lehet csak úgy nem-törődni. Gyógytornára jártam, metronómra énekeltem, légzésgyakorlatokat végeztem. Semmi. A gyerek agya előrébb jár, mint ahogy beszél, mondta egy pszichiáter. Csecsemőkori reflex, mondta egy másik. Következett a logopédus. Második emelet, gyalog, a lift nem működött. Apa is jött velünk. A rendelő folyosóján ültünk egy padon. Izzadt a tenyerem, fájt a fejem. Felálltam, hogy kimenjek vécére.

- Ne menj pisilni, mert pont akkor fog hívni a doktor bácsi - szólt rám anya.

- Nem tudom visszatartani - feleltem.

- Tanuld meg - mondta anya, benyálazta a zsebkendője sarkát, és letörölt egy kis csokimaradékot a szám széléről.

Sikerült időben visszatérnem, kissé ugyan kapkodtam, az utolsó cseppek már a nadrágba mentek. De éppen hivattak. Fiatal, kedves orvos várt, leültetett magával szemben, a szemembe nézett, aztán hátradőlt és felolvastatta velem Arany János Családi kör című versét. Szerettem ezt a verset, Este van, este van, hibátlanul elmondtam, egyszer sem akadtam meg. A logopédus elvette tőlem a könyvet, barátságosan megölelt, aztán kikísért.

- A gyereknek semmi baja sincs - mondta anyáméknak.

Apa egy borítékot csúsztatott a fiatal orvos zsebébe. Elköszöntem tőle, aztán elindultunk haza.

- Ez jellemző rád - mondta anya mérgesen, amikor a földszintre értünk. - Még dadogni sem tudsz rendesen.

Alkohol és megoldási kényszer

Nem mondom, hogy alkoholista voltam, azt se, hogy minden nap ittam, azt sem, hogy részeg lettem volna. De mégis. Huszonhárom éves koromig egyáltalán nem. Semmit. Még a Főiskolán sem, ahol azért sokan ittak. A repülőtéren kóstoltam bele. Három év tömény fiatalság, munka Ferihegyen reggeltől estig vagy estétől reggelig, napozás a Lukácsban, kevés alvás, sok ital, sok cigaretta, sok lány ölelése. De akkor is csak kilengések, mindig élvezetből, soha nem menekülésként. A diplomáciai életben majdnem természetes, mindig van alkalom. Ha nincs alkalom, akkor az az alkalom. Az alkohol, ha az ember menekülésként issza, áthelyezi egy másik világba, kiszűr sok mindent, amit éppen szeretne kiszűrni.

Vannak magyarázatok. Mindig vannak.

Azután házasság, gyerekek, mozgalmas idők, költözés, feleségem menekülése az első házasságából, alkuk, ügyvédek, de akkor sem jött elő, még kényes helyzetekben sem. Soha nem gondoltam rá, mint problémára. Megszoktam, hogy mindent egyedül intézek, mindent meg tudok oldani, mindig az én kezemben van a döntés, szerettem is gyorsan dönteni, azt akartam, hogy ne legyenek válságok, mert mindig az elhalasztott döntések alakítják a válságot. Ha nem ment az írás, akkor lehetett inni valamit, de soha nem annyit, hogy gond lett volna belőle. Soha nem jártam kocsmába, esténként is legfeljebb egy pohár bor Marival vacsora után.

Mari betegsége hozta elő a tehetetlenséget, a kétségbeesést, hogy már nem tudok mindent megoldani, ez hozta a depressziót, a depresszió pedig az alkoholt. Gyors és könnyű megoldásnak látszott, először tagadtam magamnak, aztán tagadtam a lányaimnak.

Elmondtam a pszichiáteremnek. A szeme sem rebbent. Ebben a helyzetben ez érthető, mondta, lehet, hogy el kell menni a falig, de utána vissza kell jönni.

Lehet panaszkodni, de felesleges. Sokan talán meghallgatják, örülnek, hogy nincsenek egyedül a gondjaikkal. Nehezen viseltem, inkább befelé éltem. Titokban ittam. Megkönnyebbülést jelentett, legalábbis egy ideig. Legalább percekre. Legalább egy órára. Önfegyelemre és türelemre volt szükség. Csakhogy az önfegyelem és a türelem éppen akkor a legkevesebb, amikor a legtöbb kellene belőle. Ilyenkor derül ki, hogy az évtizedek sok megoldott helyzetei mennyire rágták szét az idegeimet. Hogy a végén, amikor nem lehet megszokásból magabiztosnak lenni, már nehezen megy. A lányaim tudták, de kitartottak mellettem. Elviselték, hogy nem mondok igazat, bízni akartak a végsőkig.

Az alkohol nem segít, ezt mondja mindenki.

A pszichiáteremnek akkor már megrebbent a szeme.

-Akkor mi segít? - kérdeztem.

-Lehet, hogy most ez kellett - felelte. Ő soha nem azt mondta, amit mások mondtak, ezért is kedveltem. - Majd kijön belőle. És saját maga fog kijönni belőle, egyedül, mert akkor érzi majd, hogy van akarata, amit vissza kell szereznie. Nincs más lehetőség. Most így működjön a megoldási kényszere.

És akkor újra a lányaim szemébe néztem.

Ez segített.Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Porro quisquam est qui dolorem ipsum quia dolor sit amet consectetur adipisci velit sed quia non numquam eius modi tempora incidunt ut labore et dolore magnam aliquam quaerat.

Szigorú államtitok

Ferihegyen voltam éjszakás forgalmista 1974 márciusában. Eseménytelenül peregtek az órák, ám hajnali egykor benyitott a technikai igazgató.

- Szovjet különgép érkezik - mondta izgatottan. - De te nem tudsz róla.

Az ő munkaideje délután fél ötkor lejárt, ahhoz, hogy éjszaka megjelenjen, különleges eseménynek kellett történnie. A szabály szerint a forgalmisták dolga volt a repülőgépek kiszolgálása és felkészítése az útra, de már megszoktuk, hogy mindig vannak kivételek. Sőt csak azért vannak szabályok, hogy lehessenek kivételek.

- Gromiko elvtárs érkezik Budapestre - súgta a fülembe. - De te nem tudhatsz róla. Itt maradsz az irodában, mindent én intézek. Teljes zárlat. Se telex, se telefon, se éjszakai takarítás. Világos?

Andrej Gromiko igazi veterán volt, és tekintély a világban. Már 1944-ben szovjet nagykövet Washingtonban, 1957-től pedig külügyminiszter. És csakugyan teljes volt zárlat. Néhány sötét ruhás alak jött-ment, szinte céltalanul. A repülőgép leszállt, azután a fontos elvtársak rendőrségi kísérettel suhantak el a város felé. Az igazgató személyesen ellenőrizte az üzemanyag-felvételt, utána bejött az irodába, cigarettázni. - Gromiko elvtárs titkos látogatásra jött - mondta halkan. - Valami fontos dolga van. Államtitok. A legszigorúbb államtitok. - Éjszaka? - Fontos elvtársaknak mindig lehetnek fontos dolgaik - sokatmondóan nézett rám. - És ha bárki megkérdezi, hogy itt járt-e Gromiko elvtárs, te azt feleled, hogy nem tudod. És nem is tudod.

Két órával később Gromiko és kísérete visszaérkezett, a repülőgép kigurult és felszállt. Az igazgató elővette a zakója belső zsebéből a laposüveget és meghúzta. Engem is megkínált, de én szolgálatban voltam, és amúgy is csak a saját laposüvegemből iszom. Volt megint telex, telefon, takarítás, lehetett jönni-menni. Reggel megérkezett a nappali szolgálat, volt-e valami érdekes éjszaka, kérdezte a csoportvezető, nem volt semmi különös, feleltem, és reméltem, nem kérdezi meg, véletlenül nem járt-e itt Gromiko külügyminiszter. Mielőtt hazamentem, felhívtam apámat, hogy kölcsönkérjem tőle a családi Zsiguli kulcsát egy fontos randevúhoz, aztán gyorsan letettem a kagylót, mielőtt Gromikóról érdeklődött volna.

Délelőtt a belvárosi Anna cukrászdában vártam szívem akkori választottjára. Mellettem két középkorú férfi beszélgetett.

- Hallottad, hogy éjszaka itt járt Gromiko? - kérdezte az elegáns, magas férfi.

- Csakugyan? - kérdezte a másik és letette a kezében tartott Népsportot.

- Kissingerrel találkozott a Gellért Szállóban - mondta az elegáns. - Valami közel-keleti ügyről tárgyaltak. Egy barátom mesélte, aki ott dolgozik, de megkért, hogy ne meséljem el a senkinek. Az is lehet, hogy Kádárt leváltják. Vagy háború lesz.

- Elképzelhető - bólogatott a népsportos. - Az oroszok ilyenek. Mindent titokban csinálnak.

Révfülöp, a délutánival

Levelezőlapot kaptam Julitól. Egyedül nyaralok Révfülöpön, vasárnap a délutáni vonatnál várlak, ezt írta.

1967-ben, az érettségi után építőtáborban töltöttem a nyarat, Balatonlellén. Az építőtábor az iskolai szünet legjobb formája volt, a tanulók az ország különböző tájairól jöttek, a cél az volt, hogy a városi gyerekeket megismertessék a fizikai és a mezőgazdasági munka szépségeivel, ám szervezési nehézségek miatt a napok többnyire lazsálással teltek. Volt néha valamilyen politikai előadás, amit azért tisztességből végighallgattunk, majd jött a Balaton, napozás, fürdés, fejelés a sekély vízben, este szalonnasütés, fröccs, sör, kapcsolatépítés, annak teljes mélységében. Képeslapokat küldtem Julinak, naponta vittem a postára.

Semmi kétség, beleszerettem. Már a gimnázium legelső évében, amint megláttam. Hosszú leveleket írtam neki, olykor Shakespeare-idézetet is, lopva, ő azonban nemigen válaszolt. Ha igen, akkor csak annyit, hogy most legfontosabb a tanulás és az érettségi, ráadásul ez Budapest egyik meglehetősen kemény és konzervatív középiskolája volt, magánélet kizárva.

Juli gyönyörű lány volt, minden nap róla álmodoztam. Hívtam hangversenyre, színházba, moziba, sétálni a Városligetbe, ahol már meg is foghattam a kezét. Jártunk könyvtárba tanulni, hazafelé együtt sétáltunk, beszéltem neki arról, hogy filozófus szeretnék lenni, és egyszer majd mesélek Descartes-ról, hátha így több esélyem lenne csókolózásra a kapualjban, de a kísérletek mindig eredménytelenek maradtak.

Kirándultunk a Normafához, leheveredtünk a fűbe, láttam már ilyet filmekben, hogy a természet közelsége ösztönzően hat az érzelmi világra, próbálkoztam is, de hiába.

- Kedvellek, Gyuri - mondta -, de most első a tanulás. - Júlia csak tizennégy éves volt - próbáltam klasszikusokkal érvelni. - De nem járt a Radnótiba - Megsimogatta az arcomat, mielőtt elváltunk a házuk előtt. Azért ez is valami, gondoltam.

Az érettségi csakugyan kemény próbatétel volt, több, mint élet-halál ügye. Azt is tudtam, hogy Juli egy vidéki egyetemre jelentkezett, fel is vették, komoly és elszánt volt ebben is, márpedig így mindennek vége.

Vasárnap reggel érkeztem haza a táborból, akkor olvastam a levelezőlapját.

- Bocsánat, indulnom kell - mondtam a szüleimnek. Csak néztek utánam.

Akkoriban nem volt internet, telefonon sem lehetett megtudni, mikor indul vonat Révfülöpre. Ráadásul a délutáni. Taxival mentem - anyám sóhajtott is, micsoda pénzkidobás -, aztán négy órát vártam a Déliben.

Juli kis piros sortot és világoskék ujjatlan blúzt viselt, úgy integetett az állomáson. Szebb volt, mint valaha. Legszívesebben azonnal megcsókoltam volna a karját.

- Meghívsz egy fagylaltra? - kérdezte. - Ezzel még soha nem próbálkoztál.

És ismét beigazolódott G.B. Shaw klasszikus tétele: soha ne akard megismerni a nőket, mert a végén magadat sem ismered meg. Én is így jártam.

De máskülönben meg mi értelme az egésznek?

Egy szörnyű nap

Ez minden repülőtéri forgalmista igazi rémálma. Hogy az ő járata zuhan le. Hogy ő látja utoljára azokat az arcokat. Ott áll a gép mellett, amikor elhúzzák a lépcsőt, a légiutaskísérő neki integet utoljára, mielőtt becsukja az ajtót és még ötven perc van az életéből.

1971. szeptember 16-án, csütörtökön minden a szokások szerint kezdődött. Átlagos nap Ferihegyen, a forgalmi irodában. A szolgálatvezető kiosztja a járatokat. MA 110, Kijev, Odze. Csak egy járat a többi közül. Papírmunka, megbeszélés a kapitánnyal, üzemanyagfelvétel, rakodási utasítás, utaslista lezárás. A repülőgép, egy Tu-134-es, HA-LBD, már a betonon. A személyzet nem szereti ezt a gépet, volt egy korábbi, gyanús leszállása januárban, mindig arra gyanakodott a műszak, hogy valami rejtett hibája lehet, de ez soha nem bizonyosodott be. A járat késéssel indult, a parancsok már türelmetlen volt, romlik az időjárás, volt egy légtérzár Brandt német kancellár utazása miatt, a fedélzeten pártküldöttség, nem lehet késni. Na, gyerünk már, induljunk, basszátok meg, induljunk, mordul rám mérgesen. Pedig minden rendben. Fedélzeti okmányok, utaslétszám-ellenőrzés. Már az ajtóban állok, Kati, az egyik légiutaskísérő még néhány szót vált velem.

- Megkaptam az új autómat - mondja. -Ha megjöttünk, jössz velem néhány kört?
- Persze - felelem. Megszorítja a kezem, lejövök a lépcsőn, becsukja az ajtót. Egy utolsó pillantás. A lépcsőt elhúzzák, a hajtóművek indulnak, a gép már gurul. Visszamegyek a forgalmi irodába. Nézem a felszállást, mint mindig. A legszebb pillanat. A repülőgép elemelkedik. 

Volt rossz érzésem? Volt. Az ember ezt megérzi. Ötven perc Kijevig. Ennyi lett volna.

Javítani sosem késő

Rokonszenves üzletember keresett fel a pekingi nagykövetségen.

- A fiamnak szeretnék diplomát vásárolni. Úgy tudom, itt ez lehetséges.

- De nem törvényes.

- Elkísér?

Fogalmam sem volt, merre menjünk, végül gépkocsivezetőnk vállalta a szállítást. Hosszan autóztunk, már a Hármas Gyűrűt is elhagytuk, a város déli része felé tartottunk, aztán megálltunk egy kereszteződésnél. Szűk, zsúfolt utca volt. Megtaláltuk a boltot, az eladó készséges fiatalember volt, teával is kínált. Jól beszélt angolul, ő nem itt szerezte a diplomáját.

- Mi a kívánsága?

- Oxford. Nemzetközi jog. Idén végezzen.

- Nem probléma. Az adatokat egy lapra szíveskedjen leírni. Mikorra kéri?

- Azonnal.

- Sétáljanak fél óráig, addig megcsináljuk.

És meg is csinálták. Ott feküdt az asztalon a gyönyörű, bőrbe kötött diploma. Illata, mint az igazi. A magyar üzletember egyeztette az adatokat, a kínai türelmesen várt.

- A tanszékvezetők, a karigazgatók, a dékán és a rektor aláírásával, természetesen. És jár még hozzá néhány dolog: Mrs. Cranbery szállásadói igazolása a Stockman Streetről, buszbérlet, egészségügyi dokumentum, két látogatás az egyetemi rendelőben regisztrálva, telefonbérleti szerződés és egy rendőri ellenőrzési igazolás, hogy azért minden ne legyen tökéletes. Ja, és egy evezős-tagsági. A fiú fényképét elhelyezzük az évkönyvekben, és majd készítünk fotókat is a búcsúrendezvényeken. A college tagsága is benne van, bár ennek csak társasági körökben van jelentősége. Ha bármi másra szükség lenne, a fiatalember csak üzenjen.

- Szép - a magyar üzletember nagyot nyelt. - Szóval minden hitelesnek látszik.

- Szükség esetén készíthetünk további tanulmányi anyagokat is, ha egy állás betöltéséhez szükség van rá, de azokat úgysem olvassa el senki. Huszonötezer dollár. Készpénzben - zárta le a beszélgetést a kínai.

Az üzletember fizetett.

- Minden felsőoktatási intézményről kaphatunk okmányt? - kérdeztem. - Például a budapesti Radnóti Miklós gimnáziumról?

A fiatalember a képernyőjét nézte.

- De hát maga ott végzett. 1967-ben.

- Elveszett az érettségi bizonyítványom.

A kínai elnevette magát.

- Holnapra elkészül. Látom, maga pekingi, így csak ötven dollárt kell fizetnie. Gondolom, jelesen érettségizett.

- Nem, matematikából négyesem volt.

- Még javíthat - nevetett. - Soha nem késő.

Mindent megbeszéltünk, az üzletember elégedetten távozott, ügyesek, mondta, amikor beszálltunk az autóba, határozottan ügyesek. Mielőtt indultunk, a kínai eladó kopogott az autó ablakán.

- Az egyetem jelszava - lihegte. - Ez fontos, sokan megkérdezik. "Dominus Illuminatio Mea" - bármit jelentsen is.

"Az Úr az Én Világosságom". Ezt jelenti. Csak a rend kedvéért.  

Tíz másodperc

Harminc évig eszembe sem jutott. Ha mégis eszembe jutott, tiltakoztam még magamban is a gondolat ellen is. Nem akarok nősülni. Voltak lányok, persze, hosszabb-rövidebb kapcsolatok, de hogy valakivel együtt éljek, az fel sem merült bennem.

Aztán tíz másodperc elég volt.

Talán véletlenül, talán a sors, hogy egy hónappal apám halála után. Mindketten a Dorottya utcában dolgoztunk, ő korábbi munkahelyemen, a Malévnél.

Köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk, összeakadt a pillantásunk, azután mentünk tovább. Látszólag, mintha mi sem történt volna. Aztán egyszer, munkaidő végén, a Vigadó előtt megálltunk beszélgetni. Egy kávé. Másnap délben séta a Petőfi Sándor utcában. Levelet adtam fel a postán, ő addig hanglemezeket válogatott a Rózsavölgyiben.

A Zserbó előtt találkoztunk.

-Szeretném feleségül venni - mondtam.

-Férjnél vagyok - felelte.

-Az nem akadály.

-És van egy kisfiam is.

-Az sem akadály.

Elnevette magát.

-Nem is ismer. És én sem ismerem magát.

-Nem számít.

Délután hazakísértem. Gyalog a Margit-hídon, a Zsigmond térig. Hétfőn az első megbeszélt randevú.

Azóta soha nem beszélünk arról, hogy ismerjük-e egymást.

Helyzet az olasz kapu előtt

Fiatal barátommal autózunk Nápoly felé, a húgáért megyünk, aki ösztöndíja végén jön haza. Egyikünk sem járt még errefelé, jól jön a világjáró tapasztalatom, mondja és végülis Olaszországba bármikor szívesen megy az ember. Krisztián jól vezet, sokat beszélgetünk. Az A1-es autópályáról az arpinói csomópontnál fordulunk le, a fizetőkapunál Krisztián elhalássza a zsebéből a kártyát, amivel Rómánál beléptünk. Gyorsan halad a sor, már készítjük a pénzt, ám az automata nem fogadja be a jegyet. Újabb próbálkozás, Krisztián rám néz, én visszanézek, aztán megnyomja a segélyhívó gombot.

Pár feszült másodperc.

A hangszóróból recsegő hang tesz fel egy olasz kérdést. Vagy mond valamit? Nem értjük.

Újabb feszült másodpercek, újabb recsegő olasz kérdés.

-Hiába, ez a nápolyi kiejtés -tréfálkoznék, de mögöttünk már dudálnak.

-We speak English - mondja Krisztián a segélygomb felé hajolva.

-Ok, where do you come from? - ezúttal angolul, némi nápolyi hanglejtéssel.

-Na - okoskodok. - Mondd meg neki, ha ez érdekli. Magyarok vagyunk.

-From Hungary - mondja Krisztián.

-Where do you come from? - már ingerültebb a kérdés.

-Hun-ga-ry. Bu-da-pest. - Most már van egy kis szégyenérzetünk. Ilyen kukák lennénk? Különösen én, a világjáró tapasztalatommal.

Ekkor kicsapódik a fülke ajtaja, kilép mellénk egy testes, enyhén bajuszos hölgy, kezében térképet lenget.

-Where do you come from? Roma, Milano, Genova? Autostrada - hát ez a kérdés. Hol léptünk be. Őt ez érdekli. Felőle a Holdról is jöhettünk.

-Roma - feleli Krisztián, az asszony mondja az összeget, fizetünk, sorompó emelkedik, előttünk Nápoly.

Csendben autózunk tovább.

-Most egy kávé. Nem is most. Azonnal - néz rám Krisztián.

Afganisztáni kalandjaim I

Még 1981-ben történt, amikor a magyar kultúrdiplomáciában dolgoztam. Éppen Nagy Barátok voltunk Afganisztánnal, erősíteni kellett a kapcsolatokat, a kulturális kapcsolatokat pedig aztán különösen. Ki is kellett mutatni a Nagy Barátságot, ezért a politikai vezetés úgy döntött, szervezzünk fénykép-kiállítást Kabulban a magyar társadalom eredményeiről, hátha megjön a kedvük a szocializmus építéséhez. Ragyogó, gondoltam, amikor az ötlet elhangzott egy értekezleten, ha valami átsegíti őket az élet nehézségein, az egy magyar fénykép-kiállítás lesz. A megnyitóra Nagy Barátaink megfelelő színvonalú képviselőt hívtak. Kabul már akkor is veszélyes helynek számított, ezért végül főosztály-vezetőmet jelölték az utazásra, akiben volt bátorság és érdeklődés. Vállalta, de te is jössz velem, mondta, te vagy az afgán referens. Bennem is volt bátorság és érdeklődés és kettesben mégiscsak más.

-Lehetőleg semmit se igyatok, ne egyetek és levegőt se vegyetek és vigyázzatok, nehogy szétlőjék a feneketeket - tanácsolta a külügyminisztérium Afganiszán-szakértője.

Nem volt könnyű akkoriban eljutni Kabulba, két napos késéssel két átszállásal Delhiből érkeztünk az afgán légitársaság egyetlen veterán DC-8-as gépén. A repülőtéren a rosszkedvű magyar nagykövet várt. Nem szerette Kabult.

-Poros, piszkos és veszélyes - mondta. - Olyan, mint valami büntetőtábor.
-Nem késtük le a bemutatót? - kérdezte a főosztály-vezetőm.
-Itt semmit sem lehet lekésni - felelte a nagykövet. - Tegnap nyitották volna meg, de majd megnyitják holnap. Remélem, nem hosszú a beszéded? Még le kell fordítanunk pastura. Itt senki sem beszél angolul. Oroszul is csak a szovjetek.

Vacsora közben sem volt beszédes.

-Bárány - mondta rosszkedvűen a felesége. - Ízetlen, de más nincs. A szovjetek nyitottak egy diplomata-boltot. Ott vásárolunk, de tegnap éppen felrobbantották. Nyomorult terroristák.

-Hát, itt ilyen az élet - tette hozzá rosszkedvűen a nagykövet. - De van örmény konyak. Az segít.

A nagykövetségi gépkocsivezető vitt a szállodába, miután felcsatolta derekára a kézilőfegyverét.

-Ez egy ilyen hely - mondta bocsánatkérően. - Ha esetleg lövéseket hallanak az elvtársak, nem kell megijedni, szovjet katonák védik a szállodát.

-Megnyugtató - bólintott a főosztály-vezetőm.

A megnyitó jól sikerült, a húsz afgán vendég érdeklődés nélkül végigsétált a tablók előtt, amelyek bemutatták a szocialista Magyarország eredményeit. Még kezdeményeztünk egy megbeszélést az afgán kulturális minisztériumban, de a kijelölt csoportvezető lemondta.

-Úgysem lett volna sok értelme - mondta rosszkedvűen a nagykövet.

Másnap indultunk haza az Aeroflot heti moszkvai járatával.

-Majd én beszélek a repülőtér parancsnokával, hogy vegyenek fel benneteket az utaslistára. Ő dönti el, hogy ki utazik.

-Van helyfoglalásunk - jegyeztem meg.

-Az itt semmit sem ér - mondta a nagykövet. Nem így mondta, de én a "semmit" írom most le. Még azt is hozzátette rosszkedvűen, hogy mit törölhetünk ki vele.

Igaza volt. A repülőtéren sok százan várakoztak, katonák, orosz civilek, afgán diákok, titkosügynökök. Hiába lengették a jegyüket, a beszállópultnál senki sem ült. A nagykövet átnyomakodott a tömegen, zakója belső zsebében egy üveg vodkával. Ez volt az igazi ára az utazásnak. Néhány perces várakozás után ismét megjelent, kezében két beszállókártyával.

-Na, ez rendben van. Első osztály. Felszállás közben majd rakétával lőnek a gépre a környező hegyekből, de nem kell megijedni - mondta a nagykövet. - Nem tanultak meg pontosan célozni.

-Megnyugtató - felelte a főosztály-vezetőm és szeme sem rebbent.

Amikor elértük az utazómagasságot, megjelent a légiutas-kísérő és megkérdezte, milyen italt hozhat.

-Töményet - mondtam.

-Nem gond - mondta a légiutas-kísérő. - Csak az van.

Akkor elhatároztam, ide soha többé nem jövök vissza.

De aztán mégis visszamentem.

Afganisztáni kalandjaim II

Már a kétezres évek. Akkor Göncz Kinga külügyminiszter szóvivőjeként utaztam újra. Ilyen barátságos külsejű gépkocsi várt bennünket a repülőgép lépcsőjénél.

- Kabulban most ez a helyzet - mondta rosszkedvűen a nagykövet. Úgy fest, a nagykövetek változnak, a rosszkedv marad. - De ha aknára futunk, mindegy, kiskanállal szednek össze bennünket.

Göncz Kinga azonban bátor asszony volt, ha már eljöttünk, az ilyen apróságok nem riasztják meg. Minden magyar delegáció-tag mellé jutott egy marcona, napszemüveges amerikai biztonsági tiszt, térdükön géppisztoly.

- Kalasnyikov? - igyekeztem tréfálni, sikertelenül.
Éjszaka a Serena Hotelben.

Előkelő szálloda, előkelő környezetben.

- Ha lövöldözést hallotok, nem kell megijedni - mondta rosszkedvűen a nagykövet. - A főváros biztonságos.

A magas kerítést most már nem szovjet, hanem amerikai katonák őrizték. Egy komor hangulatú tárgyalás a külügyminiszternél, azután egy még komorabb a kábítószer-kereskedelem felszámolásáért kinevezett államtitkárral. Találkozás békefenntartó magyar katonákkal. Csoportkép a támaszponton.

Elutazás előtt, a repülőtéren a nagykövet megszorította a kezem.

- Piszkos egy hely ez a Kabul. Szívesen mennék máshová. Szólhatnál egy szót az érdekemben a miniszter-asszonynak. Mégiscsak te vagy a szóvivő.

Hát persze, gondoltam. Mégiscsak.

Akik sosem késnek

A nyolcvanas években ez volt a szertartásos repülési útvonal Delhibe: a délutáni járattal Frankfurtba, onnan este tovább. Szűk átszállási idő, egy óra, de hát a Lufthansa soha nem késik, nem kell aggódni. Ráadásul a diplomatáknak biznisz jár, nagy pénz ez a légitársaságnak. 

Aznap a budapesti járat fél órát késett, a német személyzetnek a szeme sem rebbent, amikor a továbbutazás esélyeiről kérdeztem. A delhi járat majd bevárja a misztert és a misziszt, mondták mosolyogva. 

Mari szokása szerint hitt a kimondott szavaknak, ilyen a természete. Frankfurt hatalmas repülőtér, eljutni a C8-tól a B22-re valóságos kéktúra. A menetrend szerinti indulás előtt öt perccel azonban a megfelelő kapunál voltunk, az ablakon át láttuk is a 747-est, kezemben már a beszállókártya, útlevél, átfurakodtunk a repülés izgalmától fűtött, sokszínű embertömegen. Látszatra minden rendben. A középkorú, elegáns Lufthansa-tisztviselő azonban felemelt tenyérrel mutatta, hogy késő, ne tovább. 

 - Nekem azt mondták Budapesten, megvárnak. 

- Uram, háromszáz utas ül a gépen. Az utashidat már elhúztuk. 

- Az Önök hibájából késtünk. 

- Kérem, lépjen hátrébb. Keresünk egy későbbi járatot. 

- Nincs későbbi járat. Ne nézzen hülyének. Nekem holnap reggel munkába kell állnom. Vagy mondjam azt, hogy a Lufthansa hibájából késtem? - de a biznisz és a diplomata-útlevél csekély hatással volt rá. 

- Megnézzük, mit tehetünk. A járat nem késhet. 

- Egy pillanat - kissé megemeltem a hangom és a körülöttünk ülő utasokra néztem, mintha beszédet készülnék tartani. Arra is készültem. 

- Ez nem ilyen egyszerű történet. A németek nem késnek. De annak idején nagymamámat, anyámat, nagynénémet mind megvárták a vonatok, senki sem beszélt arról, kinek a hibájából történnek a dolgok és lesz-e későbbi járat. 

- Uram, ne ilyen hangosan - hajolt közelebb a középkorú. 

- De. Ilyen hangosan. Megvárták őket, elvitték, de sohasem hozták vissza... 

A középkorú felvette a szolgálati telefonkagylóját. 

- Megnézzük, mit tehetünk. 

- Helyes. Egy kilenc órás útnál tíz perc nem számít. Csak megoldja a Lufthansa, elvégre németek - feleltem már némi fanyar magabiztossággal, mert láttam, hogy az utashidat lassan visszatolják a géphez. 

A tisztviselőnek és munkatársnőjének szeme sem rebben, ezt a szem-sem-rebbenést biztosan tanfolyamokon okítják, vizsgáznak is belőle. Öt perccel később a fedélzeten ültünk, negyed óra múlva pedig keletnek fordultunk. 

- A Nagy Problémamegoldó - nézett rám kedvesen Mari, azután elaludt. 

Tudtam, hogy nem voltam igazságos, de azt is tudtam már régóta, hogy lesz olyan helyzet, amikor ez a dolog egyszercsak előkerül. Félúton a fiatal kapitány végigsétált az éjszakai utastéren. - Időben érkezünk Delhibe - mondta. - Kedvező a széljárás.

Anyakép

A legfontosabb, amit egy gyerek kaphat az élettől: az anya képe. Lehet, hogy sok minden, ami később történik vele, ezen múlik. Hogy mit lát ezen a képen. Simogatást, ölelést, összebújást. Keménységet, elszántságot, gyengédséget, erőt, bizalmat és kétkedést, őszinteséget és titoktartást, értelmes és hiábavaló harcokat, a szenvedésben is méltóságot. A némaságból is érteni a lényeget, féltékenység nélkül örülni egy férfi sikereinek és bátorítani, ha kudarc éri, megérezni, melyik az a pillanat, amikor beszélni kell és melyik az, amikor hallgatni. Ilyen kép minden gyerek életében egy van: az anyáé.  

Drágám, a labrador

Pentik András építészmérnök, már évek óta Tihanyban élt. Nem volt már fiatal, hatvan éves elmúlt, keveset dolgozott, ha csak tehette, ült a teraszán, olvasott, délután gint ivott gyomorkeserűvel, este pedig vacsorát főzött magának. Amióta felesége, Anna meghalt, csak Lecsó, a fekete labrador osztotta meg vele a házat. Tíz éves volt, ha csak tehette, a napokat ő is a teraszon töltötte semmittevéssel, vagy labdázásra ösztönözte gazdáját. Együtt mentek vásárolni, és rendszeresen tettek sétákat a környéken. Andrásnak csupán egy barátja volt, Kindler Gyuri, aki feleségével, Borikával, valamint két gyönyörű lányával, Katival és Orsival Aszófőn, néhány kilométerre lakott. Mindenben számíthattak egymásra és mindenben segítették egymást. Amikor András télen beteg lett, Kati és Orsi minden nap meglátogatták, ételt vittek neki, kitakarították a lakást, és még Lecsóról is gondoskodtak, ahogy illett.

Egy őszi napon András sétálni indult Lecsóval. Nem a szokásos útvonalon indultak, hanem felkaptattak az Öreg-hegyre, aminek tetejéről gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra.

- Mit szólsz, Lecsó, milyen gyönyörű!
- Gyönyörű! - felelte Lecsó, mert tudott beszélgetni a gazdájával.

Már visszafelé tartottak a Kaptai-dűlőn, amikor András egyszercsak megcsúszott, elveszítette egyensúlyát, a kiálló faágakban sem tudott megkapaszkodni és a mély szakadékba zuhant. Éles fájdalmat érzett mindkét lábában és kétségbeesetten tapasztalta, hogy mozdulni sem tud. Lecsó a domb tetejéről nézett rá. András szeretett volna mondani neki valamit, de nem jött ki hang a száján. Ebben az évszakban a környék elhagyatott volt, senki sem járt erre. Nincs esély a menekülésre. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elveszítette az eszméletét.

Lecsó azonnal érezte, hogy baj van. Mit tegyen? Körülnézett. A környéken a nyaralók mind zárva voltak, ugatásnak, vonításnak semmi értelme. Látta, hogy András csukott szemmel fekszik, ami nem jelent jót. Sőt, rosszat jelent. Nincs idő a tétovázásra. Eszébe jutott Pap doktor, akivel András telefonon beszélt, amikor beteg volt, és egyszer meg is látogatta őket. De vajon most tud-e segíteni? Nem valószínű. Talán Kindler Gyuri? Aszófő ugyan nincs közel, ám Lecsó erőteljes és kitartó kutya volt, néhány kilométer nem okozott neki gondot. Ámde délelőtt volt, ami azt jelenti, hogy csak Borika van otthon, Gyuri dolgozik, a lányok pedig iskolában vannak, itt, Tihanyban. Jobb megoldás kell. Tévedésnek nincs helye. Nem lesz könnyű, de meg kell tenni. Méghozzá azonnal.

Negyedóra múlva az iskola kapujában állt. Félt, hogy esetleg elzavarják, mert azt gondolják, hogy bántani akar valakit. Az emberek keveset tudnak a kutyákról, és nem is gondolják, hogy a kutyák milyen sokat tudnak az emberekről. Nézte az épület ablakait. Várnia kell. Aztán, nemsokára csengőszót hallott és gyerekek jöttek ki az udvarra. Meglátta közöttük Katit és Orsit is. Felkapaszkodott a kerítésre és ugatni kezdett. A lányok azonban játszottak, nem is figyeltek rá. Mi lesz így?
Aztán végre észrevették. Ő pedig megragadta Kati szoknyája szélét és vonszolni kezdte.

- Mi van, Lecsó? - kérdezte tőle nevetve Kati, mert játéknak vélte a dolgot. Ő azonban nem engedte, csak húzta-húzta a kislányt, közben pedig tekintetével igyekezett érzékeltetni, hogy milyen komoly a baj. Bárcsak tudna beszélni a lányokkal is, milyen jó is lenne! De hát Lecsó csak a gazdájával tudott beszélni, senki mással.

- Azt akarja, hogy menjünk vele - vélte Orsi.

- Valami baj lehet - most már Kati is érezte, hogy ez nem játék.

Lecsó elvezette őket a Kaptai-dűlőre, Kati pedig hívta a mentőket, akik rövidesen meg is érkeztek és kiemelték Andrást a szakadékból.
Este már Kindleréknél boroztak mindnyájan, mert nem volt ám olyan nagy a baj, az orvos csak kisebb zúzódásokat és horzsolásokat állapított meg. De vajon hogyan végződött volna a történet, ha Lecsó nem ilyen okos?
Éjfél felé Borika hazavitte autóval Andrást és Lecsót.

- Kérdezhetek valamit, amit még soha nem kérdeztem meg? - kérdezte a kutya, amikor kettesben maradtak.
- Persze! - felelte András.
- Miért hívnak engem Lecsónak?
- Azért, mert a Lecsó a kedvenc ételem - felelte András.
- Nem kaphatnék más nevet?
- Mire gondolsz? - kérdezte András.
- Szeretném, ha "Drágám" lenne a nevem - mondta Lecsó.
András arca elkomorult.
- Én csak Annának mondtam, hogy "Drágám", te is tudod.
- Ez igaz - érvelt tovább a labrador. - De én megmentettem az életedet. Talán nem érdemlem meg, hogy így szólítsál és elfelejtsük ezt a szörnyű "Lecsó" nevet, amit egész életemben gyűlöltem?
András megvakarta a kutyája homlokát.
- Rendben van. Nem lesz könnyű megszokni, de legyen: "Drágám".

És ezzel nyugovóra is tértek, mindketten gyorsan álomba merültek. Drágám a küszöbön aludt, ahogyan szokott. És mégsem. Élete legszebb napja volt. Megmentette gazdája életét.

Egy igazi futár Füreden

Volt futárigazolványom is. Ma is ez az egyik kapcsolattartási lehetőség a kormány és a külképviselet között - ősi módszer, de még mindig a legmegbízhatóbb. A futár tevékenységét védik és tiszteletben tartják, ha egyéb okmányai rendben vannak, akkor valósággal átsuhan országhatárokon. A diplomáciai poggyászt nem szabad sem felnyitni, sem visszatartani, az igazolvánnyal rendelkező futár személye is sérthetetlen. Én persze csak eseti futár voltam, Helsinkiből szabadságra utazva egy kisebb, gondosan lepecsételt csomagot hoztam Budapestre.

- A biztonság kedvéért csináltam igazolványt neked - mondta Timi, a titkárnőnk, bár a diplomáciai rendszám önmagában is védelmet nyújt.

- Csak egy útra szól, le kell adnod, ha hazaértél.

A kétezer kilométer - Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia - simán ment, sem határok, sem vámellenőrök nincsenek, ma ilyen Európa. A csomagot leadtam a Bem rakparton, az igazolványt azonban az autóban felejtettem. Aztán egy alkalommal Balatonfürednél, egy egyszerű közúti ellenőrzéskor kiesett a tárcámból.

- Hoppá! - emelte fel az egyik rendőr a földről, és átadta felettesének, egy őrmesternek.

- Hát ez meg micsoda?

- Futárigazolvány - mondtam -, de már lejárt.

A rendőr, talán szakaszvezető, nagy szemekkel nézett rám.

- Vannak még futárok?

- Mi van ráírva? - hajolt közelebb az őrmester.

- "Teljes védelemben és támogatásban kell részesíteni". Ezt írja.

- Nincs jelentősége, már lejárt - ismételtem.

Megint úgy néztek rám, mintha mesefilmből léptem volna eléjük.

- És mit csinál egy futár? - az őrmester görcsösen szorongatta az igazolványt, még egyszer elolvasta a szöveget. Ha ezt részletezem, gondoltam, akkor Mari hiába várja a kínai gyorsbüféből a csomagtartóban gőzölgő vacsorát. A füllentés viszont gyerekkorom óta sokszor kihúzott nehéz helyzetekből.

- Pontosan ez a lényege. A dolog titkos.

- Titkos? - nézett az őrmester, és egy lépést hátrált.

- Gyakorlatilag államtitok - most már átéltem a helyzetet.

- Akkor most mi legyen? - kérdezte a szakaszvezető.

- Semmi. Ha futár, akkor útjára engedjük. Kér esetleg védelmet vagy támogatást? Biztosítsuk az útját?

- Nem, erre igazán semmi szükség - hárítottam el, és barátságosan megveregettem a vállukat.

Visszaadták a forgalmi engedélyt, a jogosítványt és a személyit. Előírásszerűen tisztelegtek, kezet fogtunk. Beszálltam, a visszapillantó tükörben láttam, hogy hosszan néznek utánam. A kínai még nem hűlt ki, időben érkeztem, Marinak el sem meséltem a találkozást, biztos azt hitte volna, hogy fantáziálok.

Néhány nappal később aztán a füredi utcán láttam a szakaszvezetőt, kézenfogva a feleségével és a kisfiával. Amikor észrevett, lehajolt a gyerekhez, és a fülébe súgott valamit.

Titok ide vagy oda, éreztem: már ő is tudja, hogy a bácsi egy igazi futár. 

Három nagy lélegzetvétel

Rövid külügyi szóvivői pályafutásom során többször is feljelentettek, ám aki ezt a szakmát ismeri, az tudja, ebben nincs semmi meglepő. Általában a végletekig türelmes és segítőkész voltam, de három kivétel azért előfordult.

Egy alkalommal az egyik kereskedelmi televízió fiatal riporternője jelentkezett, rövid interjút kért Koszovó függetlenségéről. Akkoriban, 2007-ben ez fontos politikai ügy volt. Késve érkezett, de úgy tűnik, újságírói körökben az ilyesmit természetesnek tartják. Az operatőr készenlétben, a hang rendben.

- Na, meséljen - kezdte a kisasszony.

- Inkább kérdezzen - javasoltam én tréfásan.

- Mit kérdezzek? - ő nem volt tréfás.

- Mi érdekli pontosan?

- Semmi - érkezett a válasz.

- Az Állatkertbe indultam, mert zsiráf született, útközben mondta a szerkesztő, hogy ugorjak be, majd maga kisegít.

Javasoltam, hogy akkor csomagoljanak. Mire visszaértem az irodába, már hívatott az államtitkár.

"Nem készült fel a szóvivő a válaszra", ez volt a televíziós csatorna véleménye.

Másodjára az olasz külügyminiszter érkezett Budapestre, a megbeszélések után sajtótájékoztatót tartottunk. Sok olasz újságíró volt itt, Bécsből is jöttek, a nagy meleg ellenére mindnyájan sötét ruhában, fehér ingben, nyakkendőben. Gyülekeztek a magyarok is, néhány kivétellel rövidnadrág, szandál, lenge trikó, egy kis testszag.

- Sajnálom, de így nem engedhetem be magukat - mondtam a terem ajtajában. - Ez a magyar külügyminisztérium, nemzetközi sajtókonferencia következik, a helyiség pedig hűtve van.

Délután egymást követték az államtitkárnak címzett levelek: "a szóvivő korlátozta a sajtó munkáját".

Viszont többet ilyen kínos helyzet nem fordult elő.

A harmadik eset vasárnap történt, ennek azonban nincs jelentősége. A szóvivő munkaideje mindig az események függvénye.

- Görögországban hatalmas erdőtüzek tombolnak - így kezdte a telefonbeszélgetést az egyik televízió szerkesztője. Köszönésre, úgy festett, nem volt idő.

- A magyar kormány nem akar segíteni az oltásban?

- Természetesen szívesen segítünk - válaszoltam. - Nagykövetségünk már jelezte is a készségünket, de előbb tudnunk kell, hogy pontosan mikor és hol van szükség segítségre. Amint pontos tájékoztatást kapunk, indulunk.

Elégedett voltam, derűlátásom azonban alaptalannak bizonyult.

- Szóval most nem segítenek, amikor a legnagyobb a baj?

Ilyenkor van szükség a szóvivő legfontosabb erényére, a Nagy Lélegzetvételre.

- Ismétlem: pontos együttműködési terv nélkül nincs hatékony segítség. Csak akkor van értelme, ha a görög hatóságok ezt jelzik.

- Világos. Jobb, ha tudja, a főváros ma tizenöt tűzoltóautót indít Athénbe.

Gratulálok a kormányzati együttműködéshez. A szerkesztő megszakította a beszélgetést. Akkor nekem is jólesett volna egy kis locsolás.

A tizenöt tűzoltóautó egyébként csak a magyar határig jutott. Egyeztetés és engedélyek nélkül csak önkéntesek mehettek volna.

Klári

Nem sokat törődtem vele, amíg élt, el kell ismernem. Pedig a nagynénikém volt és apám halála után már csak ő maradt a családjukból. De mindig jöttek fontosabb dolgok, gyerekek, munka, mindig vannak fontosabb dolgok, amiért a fontos dolgokat elhanyagoljuk. És ő olyan asszony volt, aki soha nem panaszkodott, nem hiányolta a figyelmet, úgy élte az életét, amiről azt gondolta, neki ez jutott.

Mesélhetett volna, de nem mesélt.

Hiába volt ez a svájci levél, senkit sem érdekelt.

Túlélte. Vagy azért mert kemény volt és elszánt vagy azért lett kemény és elszánt, mert túlélte.

Ápolta Hannát, a beteg nagymamát, aki a háború óta ágyban feküdt, nem szólt senkihez, csak nézett maga elé. Klári esténként az ágya szélén ült és felolvasott neki. Tudta hogy Hanna nem nem érti, talán nem is hallja, de nem az nem számított. Napközben járta a kórházakat, de reménytelen esetnek tartották, csak a körzeti orvos ment el néha sajnálkozni.

Soha nem kérte számon elmaradt és lemondott látogatásokat, soha nem kért segítséget. Amikor külföldön voltam, nem írtam neki, pedig mindig megígértem, és hálás volt minden kis ajándékért, amit kapott. Szerette a gyerekeimet, örült, ha egy pár percre felmentek hozzá. Marasztalta őket, de mindig megértette, amikor azt mondták, hogy sietniük kell. Hiszen gyerekek. Tulajdonképpen a sajátjaim, mondta.

Amikor meghalt nagymama, Klári egyedül maradt a Thököly úti lakásban. Takarított, főzött, mosott, vasalt, esténként verseket, klasszikus regényeket olvasott és zenét hallgatott. Csak Hanna hiányzott neki. Az ápolás.

Aztán egyszer összeesett az utcán. Pedig nem voltam beteg egész életemben, mondta a mentőknek. Talán ez volt az utolsó mondata.

Most, sok évvel a halála után, egyszercsak álmodtam vele. Magam is meglepődtem, hogy milyen pontosan emlékszem a részletekre. Nem hiszek az álmokban, és nem is szeretek mesélni róluk, de azért ez más. Azt álmodtam, hogy egy hideg téli napon vár a kapu előtt, ahol lakott, a Thököly úton, sápadt, kendőt visel, kezében egy kis papírt tart.

-Azért felírtam neked a titkos telefonszámomat. Hívjál fel, ha egyszer szükséged lenne rám.

És ezzel eltűnt.

A kínai elit

A Peking környéki lakóparkban szomszédunkban egy kínai milliomos család élt. Ez nem olyan nagy dolog, Kínában vagy két millió milliomos él, és ráadásul több milliárdos, mint az Egyesült Államokban. A férfi, Li, angolul is jól beszélő, elegáns üzletember, már első találkozásakor átadta a névjegyét, ahogy ez arrafelé szokás. "Li - Export-Import". Ez mindent elmondott róla. Felesége a háztartást vezette, számos alkalmazottat, takarítókat, pincéreket, kertészt tartottak, gyerekeiket sofőr vitte iskolába. Automata öntözőrendszer, reflektoros biztonsági szolgálat. Esténként minden szobában világítottak a csillárok, gyakran jártak hozzájuk előkelően öltözött vendégek luxusautókon, de akkor is világítottak, ha senki sem volt otthon. Li asszony hét végén Hong Kongba járt vásárolni a barátnőivel, ha pedig olyan hangulata volt, akkor inkább a londoni üzletekben nézelődött. Átlagos kínai milliomos család, ám Linek volt egy különös szokása. Minden reggel kiállt a garázsból egy tűzpiros Porschéval, aztán egy kis szürke Hondával dolgozni ment, hazajött, majd este visszaállt.

A lakópark uszodájában néha beszélgettünk, érdekelte a diplomataélet, szívesen járna magyar fogadásokra és természetesen bennünket is meghívna egyszer vacsorára, Mari azonban félt, hogy majd csukabelsőt kell ennie, mint egy korábbi vendégségben. Li négy nagy gyárában kulcstartókat és hűtőmágneseket készítenek, darabját három centért, amit aztán hat-hét dollárért adnak el külföldi vásárolóknak, egy másik, kisebb üzemében évente nyolcvanmillió varrótűt gyártanak, darabját fél centért.

-Megéri, nem? - kérdezte.

-Mondja, Mr. Li, miért csinálja ezt a mutatványt a Porschéval minden reggel? - kérdeztem vissza.

-Főleg az ügyfeleim meg a vendégeim miatt - mondta a világ legtermészetesebb hangján. - Nem szeretem azt az autót, nekem bonyolult, én ragaszkodom a kazettás magnós Hondához. Ráadásul ezek a németek rákérdeztek, hogy mikor viszem szervizre, és amikor megírtam nekik, hogy egy év után csak száz kilométer van az autóban, kiküldtek egy ellenőrt. Hát kell ez nekem?

Néhány héttel később Li átjött, utazunk Európába, újságolta, mit érdemes ott megnézni, kérdezte ártatlan tekintettel. A Manchester United hívta meg őket a nagy kulcstartó-üzletért. Adjak néhány tanácsot, a felesége pedig azt szeretné tudni, hogy a Gucci betört-e már Kínából Európába, és nincsenek-e ott hamisítványok.

Megittunk Livel néhány pálinkát, írtam neki egy rövid útmutatót, persze a Ord Tlafford, ó, jesz az kötelező, majd megnézi az evezősversenyt is, hallotta, hogy az nagy futam, feltétlenül, feleltem.

Amikor visszatérésük után találkoztunk az uszodában, Li ragyogott a boldogságtól.

-Képzelje, a barátságunk jelképeként vettem Önnek egy igazi Picassót.

-Nagyon köszönöm - feleltem zavartan.

-De nem ám az a kommersz autó - Li megcsillantotta nemlétező műveltségét -, ez egy műalkotás. Ha holnap átjönnek Mari asszonnyal, rendezünk egy ünnepélyes átadást.

Hát elmentünk. Rengeteg vendég, pezsgő, suhanó pincérek, szóval ahogyan az Li házában szokás. És a végére tartogatta a mókát. Jött a Picasso.

Be is mutatta. Egy Picasso-kiállítás kissé gyűrött plakátja volt, nyitvatartási időkkel, belépőkkel, kedvezményekkel, közepén pedig a közismert Guernica részlete.

-Na, mit szóltok? - nézett körbe Li a megszokott hamiskás mosolyával. - Ráadásul öt euróért vettem a Szajna-parton! Ez azért nem rossz üzlet, ugye?

Ding nem érti

Pekingben forró a nyár, Mari Budapesten a lányokkal, nekem pedig itt van Ding, a bejárónőnk, kedves, készséges, gyors és szorgalmas, nem dohányzik és nem turkál a fiókjainkban. Neked semmi dolgod nem lesz, Ding mindent intéz, ez volt Mari utolsó szava, mielőtt elutazott.

TÁRSADALMI CÉLÚ HIRDETÉS

Másnap elmagyarázom Dingnek, hogy elég, ha egy héten kétszer jön, ráér nyolc után, amikor én már nem vagyok otthon, kevéske angol tudását mozgósítva feleli, hogy rendben, igen, kizárólag takarítás és vasalás, mosolygok is hozzá, ő is mosolyog. De a következő reggel arra ébredek, hogy valaki már van a lakásban, az órára nézek, hat múlt öt perccel. A konyhában látom Dinget, már terít a reggelihez, és indítja a mosógépet. Mosolygok, ő is mosolyog, kevéske angol tudására építve még egyszer, szép lassan elmagyarázom, hogy elég, ha hetente kétszer jön, takarítás és vasalás, bólint, rendben. Egy fogadás után, este hét felé érek haza, látom, a tűzhelyen ott a vacsora, marhasült borsmártással, rizs és saláta. Tagadhatatlan, hogy a kedvencem, de semmi kedvem enni.

Ezúttal a kínai titkárnőmet kérem meg, hogy magyarázza el Dingnek, hogy mi a helyzet. Hosszú telefonbeszélgetés, bólogatás, mosoly, rendben, megértette, hát persze, és van még valami, a fizetése természetesen ugyanannyi. Lehet, hogy ez a gond? Soha nem fogom megtudni, hogyan gondolkodnak a kínaiak.

Ding szombaton és vasárnap is mosolyogva érkezik, terít, teát főz, mosogat, mos, vasal, ápolja a cipőimet, ablakot tisztít, ágyneműt cserél, egy óvatlan pillanatban autót is mos, a fürdőszobában átrendezi a polcot. Kedvesen mutatom, hogy minderre nincs szükség, kevéske angol tudását mozgósítva feleli, hogy rendben, hetente kétszer, kizárólag takarítás és vasalás. Este persze vacsorát főz, amit nem tudok megenni, de kidobni sem merem, hiszen ez a szép, kedves és vágott szemű lány éppen úgy nem tehet arról, ami történik, mint én, a középkorú, kerek szemű, tapasztalt diplomata. Elrejtem az ételt a kocsi csomagtartójába, és másnap szabadulok meg tőle egy eldugott mellékutcában.

A hónap utolsó napján későn érek haza, ott ül a konyhában, bánatosan, átadom a fizetését, öt bankjegy. Áj gó, elmegyek, mondja kevéske angol tudását összeszedve, uramisten, gondolom, pedig annyira akartam, hogy minden jól alakuljon, de ez is jellemző rám, még igyekezni sem tudok rendesen. Ju dont lájk máj vork, mondja szomorúan, ez nem igaz, felelem, csak éppen egyedül vagyok, ju dont ít máj kuking, ezt is mondja, és szemlátomást küszködik is, akarja, hogy most megértsem, hogy tisztázzuk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra. Szóval rájött, hogy nem eszem meg, amit főz, de vajon hogyan? Hiába, ügyesek ezek a kínaiak, nem lehet túljárni az eszükön. Bocsánat, szori, majd jön vissza Mari, legalább azt várja meg, meg jönnek a lányok is karácsonykor, akkor aztán lesz munkája bőven. De Ding hajthatatlan, inkább elmegy, ha nem dolgozhat annyit, amennyit ő szeretne.

Sajnálom, felelem, és csakugyan sajnálom. Meg magamat is. Mi lesz velem, ha semmit sem értek a világból, amelyikben élek?

Nagyra nőtt játékvasutak

Darjeelingben, India északnyugati csücskében működik a világ egyik leghíresebb kisvasútja, igazi legenda. New Jalpaiguriból indul, a tengerszint felett száz méterrel, és Darjeeling 2200 méteren a másik végállomása. Lent a hőmérséklet 30 fok, fent 17. Akinél nincs pulóver, megnézheti magát. A szerelvényt néha egy régi gőzmozdony, máskor egy újabb, fekete füstöt eregető, hangos dízel húzza. Nyolcvan kilométer hosszú a vonal a Himalája szegélyén tekeregve, egyik oldalon meredek hegyoldal, a másikon szédítő szakadék.

A nyomtáv 610 milliméter - az európai szabvány 1435. 1879-ben kezdték építeni a britek, akik egyebek mellett imádtak vasutat építeni a gyarmatokon. Ez azonban rendkívüli mérnöki teljesítmény volt, ma sem tudnák jobban megtervezni. A menetidő három óra, végig halálfélelemben. Az éles hajtűkanyarokat csikorogva veszi a vonat, néha kis települések főutcáján, bazársorokon és sikátorok között halad, időnként megáll, hogy a mozdonyba vizet töltsenek, akkor az utasok is vásárolhatnak a peronon várakozó árusoktól, bár ajánlatos laposüvegben otthonról erősítést vinni. A kisvasút már 1910-ben 174 ezer utast és 47 tonna árut szállított (ellentétben a magyar ál-kisvasutakkal). A hangulat kitűnő, minden elhaladó szerelvényt lelkesen üdvözöl a lakosság, az üléseket görcsösen markoló külföldi utasok ezt kényszeredett mosollyal viszonozzák.

A világ másik végén, Svájcban is működik egy csodavasút, a Rigibahn. Nem keskeny nyomtávú, hanem igazi vasút, és az is valóságos mérnöki csoda. A luzerni tó partjáról indul, ez a legmagasabbra vezető sínpár Európában, 1752 méter magasságig. Alagutakon és hidakon halad, közben az utasok közelről bepillanthatnak a kis házak jól ápolt kertjeibe, vagy éppen felhőket kereszteznek. A megállókban bevásárlásból érkező vagy oda induló helyiek csatlakoznak a külföldiekhez, szinte mind ismerik egymást és a vezetőt is, akinek fülkéje nincs elválasztva az utastértől, így kellemesen tud beszélgetni az ismerőseivel. Nem nagy a sebesség, de ez itt nem is fontos.

- Hol vagyunk most? - kérdezi félúton Mari. Tudja, hogy menetrend-mániás vagyok. - Romiti Felsentornál - felelem természetes hangsúllyal. Az összes megálló nevét megtanultam. Kis település, tucatnyi ház talán, már ezer méter magasan. Vajon milyen lehet itt élni? Aztán jön a végállomás, Rigi Kulm. Kis hütte, csodálatos kilátás a Zugi- és a Vierwaldstätti-tóra, szinte az egész ország a lábunk előtt.

A harmadik csodálatos kisvasút soha nem épült meg Balatonfüred és Tihany között. Néhány merész mérnök megálmodta ugyan valamikor, hogy milyen mesésen kanyarogna a vonat a félszigeten, milyen pompás lenne megpillantani az Apátságot félútról, és aztán megbirkózni a 116 méteres tengerszint feletti magassággal. Ez is legenda lehetett volna, de csak álom maradt. Ma jellegtelen autóbusz közlekedik a két település között, ennyi a kapcsolat a külvilággal, ősztől tavaszig az utolsó járat este nyolckor indul, utána semmi. Aki lekési, magára vessen, és a buszmegálló hideg padján álmodjon a legendás kisvasutakról.

Keleti pályaudvar, 1960

Tíz éves koromban úgy döntöttem, hogy csak magammal beszélem meg a dolgokat. Ez a kor a nagy elhatározások kora. Sokáig azt hittem, kell valaki, akivel mindent meg lehet beszélni. Aki mellettem áll, igazat ad vagy megmondja, ha tévedtem. De ebben tévedtem. Mesék, ábrándok és rejtélyek, ez volt az élet. Ott volt apa, például, a legnagyobb rejtély. Sokat utazott, én pedig nem szerettem, ha távol volt. Én azt szerettem volna, ha mindig velem van. Az a nap, amikor végre hazaérkezett, mindig tele volt izgalommal. Mi lesz, ha előbb jön a vonat? Nem jön előbb, nyugtatott meg anya, arra való a menetrend, hogy a vonat ne jöjjön előbb. A Hernád utcában laktunk, közel a Keletihez, öt perc alatt odaértünk, de én mégis attól féltem, hogy elkésünk. Alig vártam, hogy induljunk, anya azonban aprólékosan készülődött, fontos, hogy egy feleség ilyenkor csinos legyen, mondta. Én ott toporogtam az előszobában, kabátban és sapkában, és vártam rá. Legszívesebben futva tettem volna meg az utat, de anya még a kirakatoknál is megállt, amiket pedig már ezerszer látott. Szerettem a pályaudvarokat. A Keletit meg különösen. A levegőben keveredett az olajos talpfák szaga a várakozók idegesen elszívott cigarettáinak füstjével. Szorítottam anya kezét és verejtékezett a homlokom. Mert mi lesz, ha apa nem jön haza? Palkovics, a házmester egyszer azt mondta anyának, meglátja, a férje egyszercsak nem jön majd haza. Sokan nem jönnek haza manapság. Ott állt, a folyosón, villanyt szerelt a lépcsőházban, akkor mondta. Nem is értettem. Van ilyen, hogy egy apa nem jön haza? Palkovics azt mondta, ő megmondta, amit megmondott. Sokat gondoltam apára, amikor külföldön volt. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit csinál. Ausztria. Mi lehet Ausztriában, amiért oda kell utazni? Kerestem a térképen, itt van, Magyarország mellett. Bécs. Wien. Milyen nyelven beszélnek Ausztriában? Nincs osztrák nyelv. Nyelvében él a haza. Az osztrákok németül beszélnek, abban élnek. De mit csinál ott apa? Szállodában lakik, azt tudtam, a Hotel Post-ban, küldött róla képeslapot, gyakran nézegettem, ott volt az íróasztalomon. A Práter, arról is volt képeslapom. De mit csinál apa azon kívül? Egyszer megmutatta az útlevelét. A Magyar Népköztársaság állampolgára. Az oldalak tele voltak pecsétekkel. Ezek vízumok, mutatta.

És akkor megjelent a távolban, piros és zöld jelzőfények között, mintha a semmiből bukkant volna elő, a bécsi vonat. Már a mozdonyt is láttam. Kandó. A mozdonyvezető unott arccal könyökölt ki az ablakon, mint akinek mindegy, hogy megérkezik-e vagy sem. Anya rám szólt, hogy ne legyek ideges. Csikorogtak a fékek, kivágódtak az ajtók. Szerettem volna azonnal felfedezni apát, anya is őt kereste, de én láttam meg előbb. Letette maga mellé a bőröndöt a földre, széttárta a karját, én pedig a nyakába borultam. Apa. Beszívtam az illatát, amiben keveredett a cigarettafüst, az arcvíz és az otthoni biztonság. Hogy végre itthon. Kimentünk az állomás elé. Hűvös szél fújt. Taxiba ültünk, én előre, a sofőr mellé, hogy lássam a műszerfalat, anya és apa hátra. Fogták egymás kezét. A taxisofőr megkérdezte, hogy merre járt az elvtárs, apa pedig azt felelte, hogy Salzburgban. Szóval mégsem Bécs, gondoltam csalódottan. Már alig vártam, hogy hazaérjünk. Apa a nappali közepén kinyitotta a bőröndöt. Hiába tagadtam, már alig vártam az ajándékokat. A szobát hirtelen furcsa illat töltötte meg, amit már jól ismertem. Banán, narancs, anyának kölni. Ez volt a Nyugat. Ajándékok. Nekem játékautó, majd holnap játszol vele, mondta apa, aludjál, mert holnap iskola, betakart, aztán leoltotta a villanyt. Amikor aztán egyedül maradtam, lábujjhegyen a szekrényhez mentem, kivettem az ajándékot, egy kis Mercedes-Benz modellt, az orromhoz tartottam. Matchbox. Ez volt a dobozra írva.

Beszívtam az illatát. Apa hazaérkezett.

A legendás TAJ

Hajnali hat óra, de már perzsel a meleg, úton vagyunk, araszolunk Delhiből, zsúfolt, zajos, tömör külváros, teherautók, kerékpárok, szamárkordék, riksák kusza örvényében, kétszáz kilométer keskeny és forgalmas út áll előttünk, az indiaiak felelőtlenül, figyelmetlenül és rosszul vezetnek, az irányjelzés ismeretlen, ha előznek, dudálnak, ha nem előznek, dudálnak, a szabályokat senki sem tartja be és nem is várja a másiktól, hogy betartsa. Az egyetlen törvény, ami érvényes, hogy ki az erősebb, a teherautó leszorítja a buszt, a busz a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros a gyalogos, a gyalogos belerúg a kutyába.

Félúton megállunk egy - hogy is nevezzem pontosan - étkezdénél, nyílt lángon sütik a csirkét, mellette egy tepsiben fűszeres spenót és kemencében a lepény, a kerti asztaloknál külföldi vendégek, egy brit diplomataismerősöm is a családjával, az ő édesapja még itt volt gyarmati tisztviselő.

-Annak idején az angolok hetente lejártak Agrába - meséli. Nekik India a Korona Gyöngyszeme volt. Sajátjuknak érezték, vasutat építettek, megszervezték a postai szolgáltatást és a belföldi légiközlekedést.

Némi nosztalgia-hangulat, amit felold a helyi Rosy Pelican, és indulunk tovább.

Az északi szélesség 27-ik fok tíz perce és a keleti szélesség 78-adik fok ötödik percének metszéspontjának fekvő zajos és zavaros kisvárosba, Agrába igyekszünk. Bizonyára nem sokan járnának erre, ha éppenséggel nem állna itt egy különleges építmény, nem is építmény, hanem jelenség. A Taj Mahal. Szűk utcákon araszolunk, egyik kezemben a térkép, másikkal a kéregető koldusokat hessegetem el, de egyszercsak ott magasodik előttünk, és akkor már nem számít a bűz, a zaj, por, a rengeteg ember. A Taj Mahal.

A legenda, ami övezi, igazi romantikus regény a XVII. századból. Shah Jahan uralkodó feleségül vette a gyönyörű Mumtaz Mahalt, aki tizenegy gyerekkel ajándékozta meg, majd az utolsó szülésbe belehalt. Azt kérte férjétől, ne vegyen más asszonyt maga mellé és építtessen különleges síremléket a számára. Az építkezés húsz évig tartott, a főépület csillogó márvány, drágakő berakásokkal díszítve.

Az ember csak áll ott és azt kérdezi: hogyan lehetett ezt megépíteni, honnan ez a mesebeli, légies könnyedség, honnan volt a világban ennyi gazdagság, ami ezt a szépséget létrehozta.

Belépünk: a kis kapun alig szűrődik be a fény, a félhomályban még félelmetesebb a lenyűgöző méretek. A hatalmas boltozat alatt a két sír, ide temették a császárt is. Felbecsülhetetlen összegeket költöttek rá.

Shah Jahan legendája azonban különös fordulatot vett: gyermekei megelégelték a végtelen költekezést és élete végéig a közeli erődbe záratták. A megtört uralkodó olyan cellát kért, aminek ablaka a Taj Mahalra néz.

Ezzel a látvánnyal búcsúzott az élettől.    

Möszjő Dux

Strasbourg gyönyörű város, a szíve, a Petite France a középkori, favázas házaival olyan, mint a mesében. Az elegáns Regent Petite France szállodának is van egy tagadhatatlan varázsa, de amikor belépek, elfog a megfelelési kényszer. Elegáns, jókedvű férfiak és nők, sütemény- és parfümillat, a pálmafa alatt zongorista kellemes dallamokat játszik. Minden részlet a helyén van.
A portás hosszasan méreget, mintha betolakodónak tartana. Egy magyar a finom Európában. A diplomata-útlevél sem derít a hangulaton. Szobakártya, a szokásos eligazítás, a tollával mutatja, merre van az étterem.
- Cipőtisztítást kér?
- Nem kérek, köszönöm. Szeretem magam intézni. Mindig attól tartok, összekeverik - igyekszem oldani a szigorát.
- Benne van a szoba árában, uram - ez már szinte utasítás. Úr nem bajlódik ilyesmivel.
Reggel egy fehér zsákban találom a cipőt, csakugyan fényesre csiszolva. Szép munka, gondolom. Már öltönyben, csak egy gyors nyakkendő-igazítás, csatlakozhatok a többiekhez, indulunk a tárgyalásra.
Csillog a cipő, de nem az enyém. Egy számmal kisebb méret. Kiver a veríték. Most mi lesz? Zokniban nem mehetek, a szűk cipőben pedig egy lépést sem tudok tenni. Telefon a portásnak. A szobafőnök perceken belül megjelenik. Átlátja a helyzetet. Elismeri, hogy a cipőket összekeverték, pedig ilyesmi még soha nem történt az elmúlt száz évben. Nézzük egymást, tíz percem van.
Megkeresik, kihez került a cipőm? Lehetetlenség, mondja a szobafőnök, kétszáz vendégünk van.
A delegáció nélkülem indul, majd csatlakozom hozzájuk. Bárcsak egy külvárosi motelben szálltam volna meg, gondoltam. A szobafőnök hívja az igazgatót, néhány részletet megbeszélnek. Möszjő Dux rövidesen érkezik, ő mindent megold.
Csendben telnek a percek, azután Möszjő Dux tényleg belép. Magas, jókedvű és elegáns, kezében nagy csomag. Három pár fekete cipőt hoz, leteszi a lábam elé.
- Próbálja fel, uram, meglátjuk, melyik az Ön mérete - mondja kifogástalan angolsággal.
Az egyik tökéletes. Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
- Nagyon jól áll - dicsér meg ráadásul. A pillantásával utasítja a szobafőnököt, hogy tüntesse el a többi cipőt, azután legyint, hogy mehet a dolgára.
- Remélem, az ügy köztünk marad - mondja, egyetértésemet egy fejbiccentéssel fogadja. - Nem szeretném, ha elterjedne, hogy hibáztunk.
- Természetesen - feleltem. - De honnan szerezte a cipőket? Az íróasztal fiókjában tartja?
- Nem, uram. A közeli cipőboltban vásároltam.
Lekísér az előcsarnokba, kezet rázunk, mosolygunk, mintha régi osztálytársak lennénk. Gyalog megyek a tárgyalás helyszínére a rue de Moulins-n, útközben megállok egy cipőbolt kirakata előtt, megnézem, mit kaptam az igazgatótól. J. M. Weston. Az ára a csillagokban.
Végülis jól jártam. Reméltem, hogy a régi cipőm, egy kissé kopott sarkú, sok utazást megélt darab soha nem kerül elő. És tartottam a szavam: az ügy köztünk maradt. Eddig.

Julika és a cérnabolt

A körmendi kórházból hívtak, hogy Julika náluk van, nagyon beteg, meg fog halni, úgy tudják, én vagyok az egyetlen hozzátartozója.
Vidéki kórház, este. Orvosságszagú folyosók félhomályban, ápolónő telefonál a falnak dőlve. A kórtermekben csend és sötétség. Julika sovány, az arca szürke, szeme csukva. Éjjeliszekrényén szemüveg és a szülők fényképe. Az unokatestvérem volt, de soha nem szerettük egymást. Otthon is csak lekezelően beszéltünk róla. Egyszerűen így alakult. Bonyolult dolog a család. Ott aludtam a kórházban volt üres kórterem.
A szüleinek volt egy kis boltja a Pannónia utcában, Kutai Rövidárú, két lépcsővel a járdaszint alatt. Nem volt sikeres vállalkozás, szerény élet, cérna, gombok, méterárú, szabás-varrás kellékek, cipőfűző, pántok a rézfogantyús fiókokban, de hát nekik ez volt a mindenük. A poros kirakatban egy üvegtáblán a nyitvatartási idő, a rossz adatok olvashatatlanul átkaparva. Kutai Rezső egész nap állt a pult mögött kopott kék köpenyben, Elza néni a sarokban ült egy asztalnál, kisebb javításokat vállalt, még szemfelszedést is, de hát ez régen volt. Julika gyerekkorában szívesen töltötte az idejét az üzletben, nyitott, zárt, számolt, újraírta az árcédulákat. Ha arra jártam, benéztem, köszöntem, de soha nem vettem semmit. Különös, dohos, áporodott szag volt bent, jó volt utána kimenni az utcára.
-Ugyan már, miért ragaszkodnak ehhez az ócska cérnabolthoz? -kérdezte mindig anya.
Julika pattanásos arcú, esetlen, szégyenlős kislány volt. Egyszer-egyszer találkoztunk, véletlenül, ilyenkor szinte rám se nézett, éppen csak köszöntünk egymásnak. De hát különös alakok vagyunk mind, végülis. Rezső bácsi régen meghalt, egy este éppen a redőnyt húzta le, amikor megszédült, Elza néni pedig néhány évvel később, és akkor a boltot is eladták. Julika elkezdte keresni a helyét az életben, akkor még volt Röltex, ott helyezkedett el eladóként, aztán üzletvezető lett, később egy hajón felszolgáló, albérletben lakott, gyűjtögette a pénzt, hogy visszavásárolhassa a boltot, bankoktól is próbált hitelt felvenni, de semmi sem sikerült neki. Gyakran elment a Pannónia utcába, ahol a bolt helyén antikváriumot nyitott két vidám, fiatal lány, az ajtó előtt cigarettáztak nevetgélve. Julika szomorúsággal vegyes irigységgel nézte őket.
Még anyától is próbált pénzt kérni.
-Mire kell? -kérdezte bizalmatlanul anya.
-A boltot szeretném visszavásárolni - felelte ő.
-Az csak egy álom - legyintett anya.
Egyszer eljött hozzám a Külügyminisztériumba, ahol akkor tisztességes beosztásban dolgoztam és arra kért, hogy segítsek neki. Negyven éves volt. Adott egy önéletrajzot, tíz sor az egész, el sem olvastam.
-Beszélek németül - mondta. Blúza gyűrött volt, a haja ápolatlan. Szánalmasan festett. - Bármilyen munkát vállalok.
-Egyedül élsz?
-Nem találtam még senkit.
Néhány percig még ültünk egymással szemben, szótlanul.
-Amit tudok, megteszek - mondtam.
De nem tettem semmit.
Néhány évvel később felhívott, azt mondta, vidékre költözik, talált munkát, adott egy telefonszámot, amit nem írtam fel.
Aztán egyszercsak ez a hívás Körmendről.
-A legjobb út mindig a hibáinkon át vezet - ezt mondtam neki most, amikor az ágya mellett ültem. Nem tudom, miért ez jutott eszembe, mindegy is volt, már nem hallotta. Kábították, hogy ne legyenek fájdalmai.
A markában egy régi, kopott fényképet szorongatott. A cérnabolt bejárata előtt ők hárman, Julika, Rezső és Elza néni. Hát ez volt az álom.
Az ápolónő szólt, hogy most már menjek. Úgyis vége.

Karácsonyi gyorstalpaló

Még a hetvenes években történt, amikor idegenvezetőként is dolgoztam. A Pilvaxban vacsoráztunk a japán csoporttal. Csak egy fiatalember, Akio Kanagawa beszélt angolul, érkezéskor megcsinálta a kötelező háromezer fotót, majd mosolyogva megkérdezte, mellém ülhet-e. - Elmondaná, hogy mi ez az egész karácsony? Semmit sem tudok róla - így kezdődött. - Hosszú történet - feleltem. - Röviden. - Aznap született Jézus. - És Mózes? - Az egy másik történet - legyintettem. Így nem lesz könnyű. - Jézus Bethelemben született. Gábriel angyal üdvözletet írt Szűz Máriának, hogy gyereke születik, és Jézus lesz a neve. - Értem - mondta, pedig nem értette. Egy pincér kis pohárban pálinkát hozott. - Napkeleti bölcsek látták a zsidók új királyának csillagát, ezért elutaztak hozzá, hogy hódoljanak neki. A születését pedig már így is csodák kísérték. - Nahát - csodálkozott Kanagawa. - Bizony. A Bibliáról nem hallott? - Eddig nem. Hallanom kellett volna? - Mindegy. Szóval ez nagy ünnep. Jézus születése. Ez a lényeg, röviden. - Párizsban azt mesélték, hogy volt egy utolsó vacsora. Annak van köze hozzá? - Nem kéri a pálinkát? - kérdezte a pincér. - Majd én megiszom - feleltem. - Na és a fenyőfa, az hogy kerül a történetbe? - Jelkép. A családok régen egy fa köré gyűltek. Szóval az összetartozás szimbóluma. Hagyomány. Németországból, a tizenhatodik századból ered, ha jól tudom. A pincér megjelent a hideg fogassal, ez volt az előétel. - És ki hozza az ajándékot? - A Mikulás. - Karácsonykor? - Inkább együnk. A Mikulás egy kitalált személy, de szorosan kötődik Szent Miklós alakjához, aki szeretett adakozni. Miklós püspök titokban akart maradni azok előtt, akiket segített, és mindig a legszegényebbeket támogatta. Van ebben valami kedves dolog, a gyerekek úgy érzik, hogy a Mikulás nekik hoz valamit. Történetesen arra is tökéletesen jó, hogy egyfajta színjátékot adjunk elő a gyerekeknek, ahol a Mikulás megszólítja őket, és ajándékot ad nekik. Úgy érzik, érdemes jónak lenniük. - Ez csakugyan nagyon kedves. - Ő is hoz ajándékot, de az igazi ajándékot Jézuska hozza - gondoltam, beavatom Kanagawát, ha már ennyire érdeklődik. - De ez is csak jelképes. Az emberek egymást ajándékozzák meg, hogy kimutassák a szeretetüket. Szeretjük egymást, de ilyenkor még jobban kimutatjuk. - Mesélne még a karácsonyról? Akkor úgy gondoltam, jobb, ha lassan átülök egy másik asztalhoz. Két idősebb japán asszony volt ott, akik nem beszéltek angolul.  

Anna ma megmondja

Úgy döntött, hogy ma megmondja. Lehet, hogy már az első találkozáskor meg kellett volna mondania, de akkor még maga sem tudta, hogy ez a kapcsolat mennyire komoly, és ő nem beszél akárkinek Marciról. Marci tíz éves, Down-kóros, egyedül neveli, amióta a férje elhagyta. Azért hagyta el, mert nem akart Down-kóros gyereket nevelni még akkor sem, ha a sajátja. Akkor hogyan mondja most el ezt annak a férfinak, aki még idegen az életében?

TÁRSADALMI CÉLÚ HIRDETÉS

Már három hónapja tart, ez most komoly. Járt is már a férfi lakásán. A férfi úgy gondolja, mindent tud már róla, de ezt nem tudja. És ha a saját férjének, Marci apjának nem kell ez a gyerek, akkor miért gondolja, hogy ennek a férfinak kell majd? Szereti a lelkét, szereti a testét, mondta is, hogy szereti, de vajon a gyerekét szereti-e? Vagy legalább elfogadja. Igen, van egy gyerekem. Marci.

A férfi majd nyel egyet és azt mondja, hogy akkor mégsem. Hiába a test és a lélek. Ez így sok. Vagy azt mondja, hogy majd meglátja. És közben már a lelépésen gondolkodik, csak nem akarja megbántani. Aztán lelép. Vagy nem mondja, csak szó nélkül lelép, mint a férje.

Mit is várt? Azt is kérdezheti a férfi, miért nem mondta meg azonnal. Miért várta meg, amíg beleszeret? Miért csapta be? Nem érti, hogy ezt nem lehet első alkalommal elmondani egy kávéház asztalánál, és akkor sem lehetett elmondani, amikor belépett a férfi lakásába. Még soha nem mondta el senkinek, pedig voltak a válása óta néhányan. Nem sokan, tíz év alatt néhány. Mindig tele volt reményekkel, de odáig senkivel sem jutott el, hogy elmondja. Nem is tudja, hogyan kell.

Elképzelte, hogy ma délután ott ülnek, kettesben a Mechwart-téren, közel Marci iskolájához, a férfi megkérdezné, hogy este együtt lehetnek-e, ő pedig azt felelné, hogy nem lehetnek együtt, mert ő Marcit viszi haza az iskolából, és aznap este nem ér rá a nagymama. Mert Marci Down-kóros. A fiam. Mondhatná, hogy szindrómás, mert jobban hangzik, de a jobban hangzásnak most nincs jelentősége. Hogy ez mit jelent, azt is kérdezhetné a férfi, talán komolyan, talán időhúzásból, ez azt jelenti, felelné ő, hogy ha velem akarsz maradni, akkor őt is el kell fogadnod. Nem kell szeretned, elég ha engem szeretsz. De tudnod kell róla.

Ezt kellene mondania ma délután. Lehet, hogy másképpen, de ő is csak egyszer fogalmazta meg így, saját magának, miután reggel elvitte az iskolába, és utána, az irodában arra gondolt, hogy igen, meg kell mondania. Tudják az iskolában, tudják a szomszédok, tudja anya, tudják az irodában, de az most mind nem számít. A ma estét is megoldhatja, kibújhat valahogy, majd az egyik szomszéd vállalja, ahogyan korábban is. De ilyen férfi, aki ennyire közel került hozzá, még nem volt a tíz év alatt. Beleszeretett ebbe a férfiba, és a férfi is szereti őt. Jó órákat töltenek együtt. Ebből lehet valami. Negyven éves vagy, Anna, mondja magának. Még bármi lehet. És ő szereti Marcit, mindennél jobban, de most a bármit is szeretné ezzel a férfival.

Nem, mégsem mondja meg ma. Ma még nem.

Férfi keres nőt

Ötven éves. Ez biztos. Vagy inkább írja, hogy ötvenes. Így szokták. Ötvenes férfi társat keres. Vagy feleséget? Jobban hangzik a feleséget. Tartósabbnak hangzik. De lehet, hogy a nő, persze, ha megkedveli, csak társ szeretne lenni.

HIRDETÉS

Megismerkedne. Ez nyilvánvaló. Úgy nem lehet társkereső, ha nem akar ismerkedni. Keresek. Ez is ostobán hangzik. Egyedülálló ötvenes. Jó. Értelmiségi. Tehát csóró. Biztos egzisztencia. De hát mi biztos manapság a világban? Senki és semmi. Azért le kell írni. Elvált. Ez meg leértékelő. Selejt. Otthagyták.

Ötvenes értelmiségi elvált férfi. Senkinek sem kell. Akkor legyen az, hogy önhibáján kívül elvált. De mi az önhiba? Ez nem biztosítási szerződés, csak társkeresés. És ha tudjuk, hogy mi az önhiba, akkor hol van az önhibáján kívül? Mindegy. Saját lakással rendelkezem. Na, végre valami jó hír. Igen, saját lakással rendelkező. Nem palimadár, van saját lakása, amit nem vitt el a feleség váláskor, ahogyan szokták. Azért ez is valami.

Zenekedvelő. De milyen zene? Ha kifog egy nőt, aki egész nap népdalokat dúdol, abba ő beleőrül. Hát zenekedvelőt keresett. Lépjünk tovább. Mit tud még? Nem dohányzik. Ma már ez sem erény. Szenvedélyektől mentes. Így adja tudtára a világnak, hogy nem iszik. Nem iszik rendszeresen. Vagy rendszeresen, de mértékkel. Káros szenvedélyektől mentes. Így jó.

Házias. Nem igaz. Nem házias, hetvenéves anyukája vasalja az ingeit. Becsületes. Tehát mégiscsak palimadár. Naiv és ártatlan, ő és a kiválasztott párja így legfeljebb Hajdúszoboszlón nyaral majd félpanzión és nem a Kanári-szigeteken. Vagy írja le, hogy szokott lopni, csalni és hazudni, így elkerüli a kiválasztott nő a későbbi csalódást?

De milyen legyen a kiválasztott nő? Csinos, persze. Legyen kedves, vonzó, ne dúdoljon népdalokat, és érje be annyival, amit kínál neki az élet. Gyerek nem akadály. Ezzel hogyan tovább? Negyvenéves nőket keres, természetes, hogy van gyerek, de ha van is, már feltehetően nagykorú, nem szól bele anyukája párválasztásába. Biztosan volt már férjnél, ebben a korban ez csak a második leosztás. Elváltak nemzedéke. És ha a gyerek mégis beleszól? Akkor akadály lesz. Majd anyuka akadálymentesíti.

Budapesti nőt keres? Nagyobb a merítés. És ha váci? Vagy Szentendrén él? Az már vidék? Kérjen fényképet? Majd ő is küld fényképet. Öltönyös, pulóveres, lakásban, utcán, autó mellett. Begombolt zakó, kigombolt zakó. Kopaszodik, szemüveges. Mind borzasztó. Legalább a slicc felhúzva.

Viszont jólápolt. Beleírja? Jólápolt ötvenes értelmiségi. Szóval kérjen fényképet. Bibircsókosok kerüljenek. Ilyet nem lehet leírni. A fényképen nem látni majd a bibircsókokat, ő meg elmegy az első randevúra egy ilyen nővel. Mit csinál? Otthagyja? Azt hazudja, hogy lejár a parkolóórája?

Be kell majd mutatnia a szüleinek. Apa nyolcvanas, anya hetvenes. Csupa feszengés lesz. Bemutatom a jövendőbelimet. Hogy néznek majd rájuk? Itt állunk ketten, én és a jövendőbelim. Rettenetes. Így keressen az ember párt magának.

Ráadásul ól-inkluziv

Pubi bácsi és Pötyi néni még soha nem volt velneszben, pedig már elmúltak nyolcvan évesek. Nem szívesen mozdultak ki a Wesselényi utcai lakásból, nem érdekelte őket a velnesz. Pedig az milyen jó, mondták a gyerekek és az unokák is, mekkora egy kikapcsolódás. És most befizették őket is. Hotel Alma. Ráadásul ól-inkluzív. Pubi bácsi ilyenkor csak bólogatott, ez igen. El sem menne, ha nem lenne ól-inkluzív.

Fiatalkorukban jártak Hajdúszoboszlón, még gyógyfürdőnek hívták, és akkor sem szerették, mert nagy volt a tömeg és sűrű az emberszag, ezért aztán ezt a velneszt is halogatták egy ideig, bár a gyerekek és unokák mindig csak ezt kérdezték, mikor mentek végre a velneszbe? Majd a gyerekek vagy az unokák elvisznek autóval és hazahoznak, de Pubi bácsi tudta előre, hogy éppen akkor nem érnek majd rá, biztosan akkor lesz valakinek fontos mítingje, márpedig a míting mindig fontos. Legalább a Délibe vigyetek ki, kérte Pötyi néni, mert ő volt a rámenősebb, Pubi bácsi csak legyintett. Ő megmondta.

Akkor Pötyi néni, aki rosszul látott, de nem ismerte be, megkereste a rózsaszín ridiküljét, Pubi bácsi pedig a harcedzett autóstáskáját, leporolták első nemzedékes húzóstáskájukat, és útra keltek. Pötyi néni a vonaton nem sokat látott, Pubi bácsi pedig nem sokat hallott, de a kalauz időben lesegítette őket Balatonfüreden. Pubi bácsi a nagy izgalomban a vonaton felejtette az autóstáskáját az irataival, az orvos telefonszámával és a velnesz-utalvánnyal, így három órát vártak a füredi állomáson, amíg a kalauz egy másik járattal visszahozta Tapolcáról. De nem voltak sem idegesek, sem türelmetlenek, tudták, hogy a dolgokat az ember elveszíti az életben, azután vagy megkerülnek, vagy sem.

És végre ott voltak a velneszben. Pubi bácsi körbejárta, csuklóján fityegett az autóstáska az iratokkal és az orvos telefonszámával, ezért kinevették a fiatalok, ahogy a fiatalok gyakran kinevetik az öregeket, mert azt gondolják, hogy ők soha nem lesznek öregek, és ha lesznek, akkor sem olyanok. Pubi bácsi mondta is Pötyi néninek, hogy nincs értelme körbejárnia a velneszt, mert még annyit sem látna, mint ő, és Pötyi nénit nem is érdekelte, az egész napot a szobában töltötte, és keresztrejtvényt fejtett, Pubi bácsi pedig segített neki, kiradírozta a téves szavakat, ahogy szokta.

A gyerekek és az unokák naponta telefonáltak, érdeklődtek, hogy tetszik a velnesz, Pötyi néni pedig mindig azt mondta, hogy nagyon, relakszáljatok, ezt is mondták nekik. A beszélgetések rövidek voltak, mert a gyerekek és az unokák mindig elfoglaltak voltak, ezt Pötyi néni és Pubi bácsi megszokta, most pedig derűsen gondoltak arra, hogy tulajdonképpen mindenkiből bolondot csináltak ezzel a velnesszel, de megtanultak hallgatni, mint az öregek általában.

Legjobban akkor érezték magukat, amikor Pötyi néni végre hálóinget húzott, Pubi bácsi pedig pizsamát, végigfeküdtek az ágyon, bekapcsolták a televíziót, ahogy otthon is szokták, és közben elaludtak, ahogy otthon is szoktak. Ez volt az egészben a leginkább velnesz.

SARS, 2002

Akkor szerencsénk volt. De legközelebb?

2002-ben írtam, akkor jelent meg. Igen, akkor szerencsénk volt. Talán ezért érdemes újra elolvasni.

Li professzor telefonált. Jó lenne találkozni, mondta. Kedvenc éttermem bejárata előtt két pincérlány maszkban tollaslabdázik. Lelkesen invitálnak, péntek este van, már majdnem nyár, ezúttal azonban sehol egy vendég, pedig máskor szinte lehetetlen asztalt kapni. A fő- és egyetlen szakács szívesen nekiáll, hogy összedobjon egy feketeborsmártásba aprított marhát, tekintélyes méretű bárdjával villámgyorsan dolgozik, a négyzetméternyi konyhában, ócska rezsóján úgy lobbannak fel a lángok, mintha éppen gázkitörés lenne, sistereg a wok, pár perc és kész a vacsora. Itt eszem? Nem, inkább tékevéj, mutatom, de ezt ő is érti. Megtörli a kezét földszínű köpenyébe, csomagol, átgumiz, nejlonzacskóz, szomorkásan int búcsút, lehet, hogy jövő héten bezárnak. Az étterem mellett, a hosszú bazársoron az eladók többsége szundikál, egy-egy arra tévedő külföldivel is kedvetlenül alkusznak, tudják, hogy mostanában nagyot nem nyerhetnek, nem megy az üzlet, kénytelenek a szokásosnál is többet engedni az árból.

A négy betű bejárta a világot. Egy csillagszerű, stramm, ellenálló vírus, módszeresen szedi áldozatait. Nem sokat, ám a tudat, hogy ez a kór közöttünk van, félelmet kelt az emberekben. Először januárban hallottam erről a Sheraton szálló báltermében, egy fogadáson társalogtunk brit diplomatákkal, talán éppen arról, hogy a Manchester nyeri-e a bajnokságot, vagy az Arsenal, amikor Robin Porter tanácsos, a rá jellemző visszafogott tényszerűséggel egyszer csak ezt mondta: van ez a dolog, ott Kantonban, ott mindenki erről beszél. Vírusos tüdőgyulladás. A fejünket rázzuk, áttérünk az iraki háború kitörésének esélyére. Ugyan már, feleltem, tudod, milyen messze van ide Kanton? Kétezer kilométer. Vagy majdnem kétezer.

Valamikor még 2002 novemberében a dél-kínai Guangdong tartománybeli, általunk ismeretlen Foshan városában bukkan fel először ez a különös betegség, amelyet később SARS néven ismertünk meg. Kínában sokféle vírust ismernek, talán nem is csoda, ha az első esetek nem keltettek különösebb érdeklődést.

Decemberben hasonló tünetekkel két beteget kezelnek Höjuan városban. Miután azonban nem sikerül javulást elérni állapotukban, két másik kórházba szállítják őket. Itt nyolc orvos és nővér azonnal elkapja a betegséget. Itt már beszédtéma a betegség, az emberek gyógyszereket vásárolnak. A helyi újság kategorikusan cáfolja, hogy rejtélyes kór ütötte volna fel a fejét a városban.

Januárban a tartományi egészségügyi szervek bejelentik, hogy "egy nem hagyományos, de kezelhető tüdőgyulladásról van szó".

Februárban Hongkongban egy nyolcéves kislány hal meg állítólag madárinfluenzában, miután visszatért Fujian tartományból. Édesapja tíz nappal később ugyancsak meghal. Egy Kantonban élő orvos Hongkongba utazik, és megfertőzi a Metropole szálloda a vendégeit, majd elrepül Torontóba. Másnap egy ötvenéves amerikai üzletember hal meg Hongkongban, nem sokkal azt követően, hogy visszatér Hanoiból.

Márciusban Hongkongban húsz kórházi alkalmazott betegszik meg, és Szingapúr is feliratkozik a fertőzött városok listájára.

A többi nagyjából ismert. Április 20-ig titkolóztak.

Kik? Nem tudni pontosan.

Tévedtek? Elképzelhető.

Vagy azt gondolták, hogy ez csak egy a sokféle kínai influenza közül, amit előbb-utóbb sikerül lokalizálni? Ez is lehet.

Miért vagyunk olyan biztosak abban, hogy titkolóztak? Mert "a kínaiak mindig titkolóznak". Lehet.

De éppen Indiában dolgoztam, 1984-ben, amikor az amerikai Union Carbide bhopali üzeméből kezdett szivárogni a mérges gáz: már az egész várost betakarta, a vállalat azonban tagadta, hogy köze lenne a szennyezéshez. Azok az anyák, akik nem sokkal később testi és szellemi fogyatékos gyerekeket szültek, a mai napig nem kaptak tisztességes kártérítést.

1996-ban a Bovine Spongiform Encephalopathy, más néven a kergemarhakór-botrány kirobbanásakor meg éppen Londonban tevékenykedtem: a brit kormány 2000-ben ismerte be a témáról kiadott jelentésének 267. pontjában, hogy egy vidéki állatorvos már 1986-ban tudott a jelenségről, de senki sem figyelt rá.

Hongkongból közben már kétségbeesett hangok hallatszanak, ám senki sem rendel el utazási tilalmat. De hát Hongkong mindig ilyen volt, mondják. Ott hajlamosak a pánikra. 1997 óta, hogy a britek elhagyták, már minden mindegy nekik. Igen, pánik. Aztán a legfelső kínai vezetés cselekvésre szánja el magát. Hu, az új, mosolygós, de kemény elnök és pártfőtitkár úgy döntött, személyesen megy el Kantonba. Igyekszik lelket önteni az orvosokba. Ebből is lehetett tudni, hogy nagy a baj. Ekkor ez már mindenki előtt világos.

Április 20-án kiderül, hogy a korábban közölt adatok hamisak. Több a beteg, mint hittük. Bukik az egészségügyi miniszter, a főváros polgármestere, számos vidéki pártember és kórházvezető. Ki kaphatja meg? Nem tudni. Tüsszentés? Köhögés? Egyesek szerint az arc érintése. Egy orvos azt állítja, hogy két méteren belül "átugrik". Mások szerint nem egy vírus van, hanem több. És van még egy másféle vírus is. Milyen? Nem tudjuk. Mi a teendő, ha valaki már megkapja? Nem tudni. És persze, a hírek terjednek. Mindenki lázat mér. Ha egy étteremben tüsszent valaki, a többiek összerezzennek. Hátha most kapták el. X. hallotta, hogy Z. látta, hogy két koporsót vittek ki a diplomáciai lakótelep kapuján. Egy órával később kiderül: félreértés volt, csak a nigériai konzul költözik. A sajtó, amelyik korábban hallgatott vagy cáfolt, most szinte csak ezzel foglalkozik. Orvosok, kutatók, mentők, betegek, gyógyultak, a betegek és gyógyultak rokonai nyilatkoznak.

Mi a teendő? Még mindig csak találgatnak. Kézmosás. Arcmosás. Fertőtlenítés. Szabad levegő. Vitamin. Fehérrépa. Káposzta. Sok alvás. Tartsunk távolságot másoktól. Viseljünk maszkot. Ne viseljünk maszkot. Ha viselünk, csak tízrétegűt viseljünk. Nem, inkább tizenhat rétegűt. De akkor nem kapunk levegőt. Jó, legyen tíz. Igyál zöld teát. Milyen a karantén? Van telefon? És lélegeztetőgép? Nézd a CNN-t. Ne nézd a CNN-t. Nézd a BBC-t. Ne nézd a BBC-t.

Van egy új immunerősítő, olyan az íze, mint a szar, de hatásos. Mari is főz egy literrel, de aztán mégis maradok az Unicumnál. Úgy érzem, segít.

Ezen az áprilisi napon azonban minden megváltozott. A pánik elmúlt. Most már mindenki tudatában van a veszélynek, talán túlságosan is. A kínaiak félnek és óvatosak. A parkolóőr, a buszvezető, a kertész, a bolti eladó, a postás, a rendőr, akik egy hete még nem is hallottak a SARS-ról, már tudják, hogy együtt kell élniük vele, maszkot és kesztyűt viselnek, a benzinkutas kislány akkor tölti tele a tankomat, ha én is maszkot viselek, a lakóparkunk kapujában szemüveges és védőruhás fazonok lefújják az autó kerekét valamilyen oldattal, a vezető és az utasok kiszállnak kezet öblíteni egy klóros hordónál. Ha gyanút fognak, lázat mérnek. Ha az érték 38 körüli, már hívják a járványügyiseket, nincs vita, nincs ellenkezés, érkezik a különlegesen felszerelt mentőautó különleges védőruhát viselő mentősökkel, irány a különlegesen felszerelt kórház, egyágyas, jól szellőző kórtermek, jobb esetekben televízióval és telefonnal, gondoskodni kell arról, hogy a beteg mindent megkapjon, amire szüksége van, és arról is, hogy mindent, ami innen kijut, fertőtlenítsenek és sterilizáljanak, egyetlen hibás lépés vagy apró gondatlanság újabb áldozatokat követel. Mindezt a gyógyítási folyamatok közben kellett kitalálni, valahogy rá kellett jönni, valahogy meg kellett oldani, mert az első hetekben éppen az ápolók és az orvosok fertőződtek. Közben a tapasztalatokat feldolgozzák, összesítik, módosítják, csapatokat, osztagokat, egységeket szerveznek. Persze, nem mindenki kerül azonnal a különleges kórházba, sokszor a láz más betegségre utal, a kivizsgálás azonban minden esetben kötelező. De minden ápoló, minden orvos, mindenki, aki a "gyanús" beteggel érintkezik, védőmaszkot és védőszemüveget visel, minden eszközt, amit használnak, azonnal fertőtlenítenek és a fertőtlenítő helyiségeket is folyamatosan fertőtlenítik. A kórházi személyzet egy része nem is hagyhatja el a szigorúan ellenőrzött területet. Talán már nincs is kedvük hazamenni. Megszállottakká váltak. Ha egy lakóházban, iskolában vagy középületben akár egy gyanús esetet találnak, azonnal vesztegzárat rendelnek el, rendőrség veszi körül az épületet, szökni lehetetlen. De senki sem akar megszökni, mindenki tudatában van annak, hogy mekkora a kockázat. Az egyik pekingi egyetem kollégiumában négyezer hallgató töltött el két hetet, jellemző módon, e-mailen üzentek az őröknek, felesleges a felügyelet, vállalják a fogságot. A helyi önkormányzat még aznap megszervezte az ellátásukat, háromszori étkezés, nem tékevéj, hanem tékin, ez napi tizenkétezer étel, mosószerek, törülközők, fogkrémek, a kiszállított edények szállítása különleges járműveken, amelyeken különleges védőruhába öltöztetett személyzet utazik. A diákokat naponta két önkéntes orvos és nővér látogatta meg, lázat mértek, figyelték, nincs-e újabb megbetegedés. Az egyetemisták mosnak, vasalnak, mosogatnak. Az épület tetején táblákon üzenik a hozzátartozóiknak, ne aggódjanak értük. Nincs utazás, nincs mozi, nincs színház, nincs iskola, nincs egyetem, nincs szórakozás, nincs a nagy, pekingi sétafika és nézelődés, nincs utazási kedv, elmaradnak a tavaszi családlátogatások is. A fodrásznő hajvágás közben percenként kezet mos, munkatársa megállás nélkül permetez. A széles sugárúton, ahol néhány hete még szenvtelen arccal tolakodtak egymás elé, most fiatal lányok görkorcsolyáznak. Az utcai zöldséges most klórral mossa az áruját, gumikesztyűt visel, a repülőtéren műszerrel ellenőrzik az utasok testhőmérsékletét, kimegyek egy ingyen lázmérésre, tréfálkozom Marival, de ő most nem értékeli a humoromat. Az élelmiszerboltból, ahol korábban is ötpercenként felmostak, most kiszédülök a klórszagtól. Rémhírek. Kínát elszigetelik a világtól. Mindnyájan meghalunk. A Finnair már lemondta a járatokat. Frankfurtban az utasokat két hétre vesztegzár alá helyezik. Sört adnak a karanténban? Ezt kérdezi egy jókedvű kollégám. Ő speciel a búzasört kedveli, de végül is mindegy. Aztán kiderül, hogy a Finnair nem mondta le a járatokat, Európában sincs karantén. Lányaim aggódó sorokat küldenek a postafiókomra, igyekszem nyugtatni őket, de hát a világban naponta minden híradás azzal kezdődik: "a gyilkos kór újra lecsap". Ismerősök kérdezik komolyan: éltek még? Küldök is haza egy fényképet, jókedvűen mosolygok nekik a pekingi utcán. Válaszolnak: kicsit korpulens lettél, papa. A követségi ügyeleti telefonon Budapestről izgatott anyuka keresi Kantonban tanuló fiát, azonnal, mondja nekem, azonnal küldjük haza a gyerekét, igyekszünk mindenkivel tartani a kapcsolatot, mondom neki, még aznap felhívom a fiatalembert, az egyetem ugyan zárlat alatt van, de jól érzi magát, éppen most kötött szorosabb ismeretséget egy dél-koreai kislánnyal, naponta mérik egymás lázát, esze ágában sincs hazamenni, ellenben megtehetném, hogy megnyugtatom aggódó édesanyját. Mari hazautazik, nem a kór miatt, lányaim kérésére amúgy is ment volna. Nehezen válunk el egymástól, de amikor látom felszállni a gépet, mintha meg is könnyebbülnék. Tíz óra múlva Európában lesz. A kínai filmtudományi főiskola professzora, Li meglepődik, hogy felkeresem. Hosszan beszélgetünk, szereti a magyar filmeket, Jancsótól Gárdos Péterig mindenkit ismer, teával kínál, aztán együtt is vacsorázunk, utána sem sietünk haza, gyalog megyünk végig a kihalt Wangfujing utcán. Most van idő mindenre. Orvosok, mentősök, nővérek napokat dolgoznak alvás nélkül, a veszély közvetlen közelében. Sokan el is kapják a betegséget, de hát a gyógyítás közben okosodnak ők is, most alakulnak csak azok a módszerek, amelyekkel biztosan óvhatják magukat. Peking külvárosában hétezer ember nyolc nap alatt épített fel egy kórházat, gyakorlatilag a semmiből, felszerelése a legkorszerűbb, a személyzet már az építkezés alatt a helyszínen ismerkedett a körülményekkel. Most nincs idő. Minden gyanús beteget kikérdeznek, kivel beszélt, kivel találkozott a megelőző napokban, azokat is megkeresik, sőt azokat is megkeresik, akikkel azok találkoztak. Brigádok keresik fel a lakásokat, hogy tanácsokat adjanak, a gyakorlatban mutassák meg, hogyan kell fertőtleníteni, nem, most már makacsul és elszántan néznek szembe a helyzettel. Fiatal impresszárióval ebédelek, ő kezdeményezi, hogy találkozzunk, harmincéves, igazi européer, az étterem előtt Volvóban sofőr várja, szerinte Kína új ország lesz, állítja, ha leküzdi ezt a kórt. A vezetők most komolyan veszik a nyitottságot, ami életeket menthet, a reformokat, amelyeket nem lehet elég gyorsan végrehajtani. Unja már ezt a vesztegzár-légkört, nem szívesen ül otthon egész nap, elutazni sincs kedve. Aztán egyszercsak felderül az arca.

-Jövő héten jön az új kocsim - mondja. - Leszaladunk a tengerhez, ha van kedved.

A lakóparkunkban röpcédulákat osztanak, mindenki naponta mérje a lázát, két nővér járja a házakat és gyűjti az adatokat. Kérik, ne keressük egymás társaságát, rövid időt töltsünk együtt, a kutyák is viseljenek maszkot. Egy este csengetnek, szomszédom, a svéd diplomata, Rasper áll az ajtóban. Lesz nála este egy kis összejövetel, mi lenne, ha én is átugranék, kortyolunk egy kis vodkát.

Porterrel a brit nagykövetségen beszélgetek. 2003 május 14-én, délelőtt.

-Leküzdik - mondja. Feláll, az ablakhoz sétál, kinéz a néptelen utcára. - Júliusra vége lesz. Makacs kis kínaiak. De most szerencséjük volt. De legközelebb?

Két nappal később kényelmesen dőlök hátra a Finnair repülőgépének fedélzetén. Kinézek az ablakon, a vakító napfényben a betonon egykedvű, maszkos rakodók helyezik el a csomagokat a konténerekbe, egy maszkot viselő munkás az üzemanyagtöltő csövet szereli le a szárnyról. Elhúzzák az utashidat, becsukják az ajtókat, Ladies and Gentlemen, welcome on Finnair flight to Helsinki, the flying time will be eight hours. A légiutaskísérő már hozza is a tálcán a pezsgőt, jólesik megérinteni a hideg poharat, várom, hogy mikor tölt el a felszabadult öröm, hogy utazom haza. Ám sokkal inkább úgy érzem magam, mint aki elmenekül, és hátrahagyja azokat, akikkel eddig együtt harcolt. Aztán, amikor a gép eléri az utazási magasságot, betakarózom, megigazítom fejem alatt a kispárnát. Kínában déli egy óra, Budapesten reggel hét.

Estére otthon leszek.

Késésben

Már megint lekésték a csatlakozást. Hiába keltek időben, Bence lassan öltözött, nem ismeri azt a fogalmat, hogy igyekezzen, még csak négy éves, miért is ismerné, az óvodában is azt mondják rá, hogy cukifalat, de nincs benne közösségi érzés. És még a kispárnáját is otthon felejtették, pedig ő anélkül egy lépést sem. Vasárnap van, inkább kalandparkba menne, de ma családi ebéd, gőzölgő húsleves, rántotthússzag, na, szedjél még, ne kéresd magad. Minden héten. Nem kötelező, de mégis. Kötelező.

Telefon anyukának, itt vagyunk a váróteremben, igen, lekéstük, tudjuk, már ott az egész család, kezdjétek el nélkülünk, tudom, hogy vasárnapi ebéd, tudom, anyuka, mindent tudok, de mondtam, hogy Bence lassan öltözött, azt te is tudod, hogy nem könnyű három gyerekkel, mindig történik valami.

Azt is tudja, hogy soha nem volt könnyű három gyerekkel, senkinek, ők akartak három gyereket, mert akkor még könnyűnek látszott, mert nem tudta, milyen az, egyedül maradni három gyerekkel. Marci nem érti, miért nincs itthon apu, mindig ezt kérdezi, ő pedig legszívesebben már ráordítana, de egy anya nem ordíthat rá a gyerekére. Marci is tudja a választ, de nem érti, és tudni vagy érteni, az nagy különbség, ő csak magyarázza, utána elmagyarázza még egyszer és még egyszer ugyanazt, apu most fontos munkahelyen dolgozik, Németországban, vágóhídon, karácsonykor, ünnepnap is, néha éjszaka is, akkor jön haza, amikor engedik, de mindig hoz ajándékot, tudod. Fontos állásban, mert ők négyen, itthon abból élnek, nem az ő óvónői fizetéséből.

Csak a szokásos történet, olyan, amilyen ma Magyarországon egy szokásos történet. Apu most sok mindenből kimarad. Nem látja a gyerekeit, nem ül velük vacsoránál, nem kapja Krisztit az ölébe, nem dobálja Marcit a Balatonba, apu most más életet él, olyat, amilyet soha nem akart. Nem tudja, mikor jöhet, műszakot kell cserélnie, ha hosszabb időt maradna. Akkor jöhetnének az élmények és az örömök, de élményeket és örömöket gyorsan bepótolni soha nem jó.

Persze, vannak barátok, vannak ismerősök, akik mondják, hogy szívesen segítenek, de akkor és ott, amikor és ahol kellene, éppen nem tudnak. Hívhatná Zolit, a régi iskolatársát, de Zoli a gyerekkori szerelem, és ő nem akarja, hogy fellobbanjon. Lehet, hogy szeretné, de nem akarja. Kisváros, mindennek híre megy, annak is, ami soha nem fog megtörténni.

Igen, tudom, késünk, anyuka, mindig mi. Beszélgetés megszakítva. Ők azok, akik mindig késtek, most is késnek, és ezután is késnek.

Már együtt a család. Persze, a család.

Az is lehet, hogy apu nem jön haza, mert sok apunak jobb már ott, lehet, hogy már nem hiányzik sem ő, sem a gyerekek, és nem hiányoznak a kötöttségek sem, megszokja ezt az életet, ő pedig marad végleg így, a vasárnapi ebéddel, hogy együtt legyen a család. Marci is csak elvan ilyenkor, na-mi-volt-a-suliban és egyél rendesen, semmi több, ezért kár ennyit utazniuk, meg idegeskedni az átszállás miatt.

Legközelebb, ígéri meg Bencének és magához húzza a fejét, lesz kalandpark is. Majd meglátod.

Szerelem karantén idején

Látnivaló Kína abszolút térhódítása a nemzetközi kereskedelemben, persze, mindenre ezt mondjuk. Valójában minden Kína érdekeit szolgálja hosszú- és rövidtávion is. Európa és az Egyesült Államok vezetői egy ideig még szenvedélyesen tiltakoztak az emberi jogok megtiprása ellen, azután belenyugodtunk, hogy a kínai vezetést ez nem érdekli. Tudtuk, hogy Kínában állandó a járványveszély, milliók élnek elképzelhetetlen körülmények között, de szemet hunytunk, megkönnyebbültünk, amikor ennél enyhébb járványokat túléltünk, és nem tettünk semmit, hogy még egyszer ne forduljon elő. Akkor fogadkoztunk, hogy lesz pénz oltóanyagra, azután elfelejtettünk, hogy fogadkoztunk. Tudtuk, hogy a kínaiak hazudnak, tudtuk, hogy a kínai politikai vezetés a végsőkig tagad, és talán még nekik sem mondják el az igazat a megfélemlített alattvalók, de bennünket ez sem érdekelt. Most azok a politikusok, akik mindent elnézték Kínának, keményen megmondják nekünk, hogy mit tehetünk és mit kell tennünk, miközben szó sem esik az ő felelőtlenségükről és rövidlátásukról, ami elősegítette a világjárvány kialakulását. Az európai politikusok súlyos felelősséggel tartoznak, amiért elfogadták az olcsó inggombokat, zoknikat és számítógépeket, belenyugodtak abba, hogy a kínaiak mindent hamisítanak, amit csak lehet, azért, hogy legyenek olyan áruk a polcokon, amit nekünk már nem érdemes gyártanunk, a vállukat vonogatták és azt mondták: "globalizáció". Nem kérdeztek meg bennünket, akarjuk-e. Most megnézhetjük, hogy akartuk-e. És most kell nekem egy kis szerelem, egy kis belső béke ahhoz, hogy ne álljak ki az utcára és kérdezzem meg a politikusokat, így képzelték-e az életemet.

Csak egy kis husi

Vendéglátó főiskolás éveim fénypontja a nyári szakmai gyakorlat volt. Majdnem fizetett nyaralás. Milyen szerencse, gondoltam a balatonfüredi Annabella szálloda portáján, hogy nem vettek fel a bölcsészkarra. Pró Rudival itt lettünk igazából barátok. Ő mindenben a tettek embere volt, és ez nagyon tetszett nekem. A munkásszálláson egyetlen éjszakát töltöttünk, azután Rudinak elege lett, költözünk, mondta, és másnap már egy kis panzióban laktunk. Saját fürdőszoba a minimum, Gyurikám.

Cselekedj, és ne lelkizz, ezt mondta mindig. Délelőtt munka, délután semmittevés, strandoltunk, beszívtuk a Balaton csodás levegőjét, este pedig a tóparti Matróz étteremben ismerkedtünk lányokkal. Élő zene, tánc.

Anyámék egy hétvégén meglátogattak. Amúgy is mennének Vilma nénihez Almádiba, mondta. Örültem neki, büszke voltam arra, milyen szép helyen dolgozom. Szerettem volna, ha ott laknak, a szállodában, Rudi beszélt az igazgatóval, egy üres szoba mindig van, mondta, persze családi kedvezménnyel, és megveregette a vállam. Anyám azonban úgy gondolta, ez nem egyeztethető össze az ő szocialista erkölcsiségével, így inkább a közeli pedagógus üdülőben talált egy szűk, kényelmetlen szobát maguknak, nekik ott is jó, mondta.

Szombaton körbevezettem őket, bemutattam a portásoknak, akik nagy szeretettel beszéltek rólam, kezet fogtak Csöpivel, a fiatal, sportos és életvidám konyhafőnökkel, aki az udvaron cigarettázott. Beszélgettek is, Csöpinek rokonszenvesek voltak, a Gellértben is dolgozott, mesélte apámnak, aki sokat járt oda hivatalos ebédekre, este az ő vendégei lesznek, mondta, az ő specialitását kapják, bélszín Csöpi-féle borsmártással. Úgy is lett. Anyáék a teraszon vacsoráztak, cigányzenét hallgattak, bár nem szerették, de a prímásnak tetszett anyám, igazi úri dáma, mondta elismerően, megkérdezte, mi a kedvence, ő természetesen a Moszkva-parti estéket kérte, a prímás pedig eljátszotta. Az este nem is alakulhatott volna jobban.

Másnap üzent Csöpi, kérte, hogy látogassam meg. Már dél volt, teljes üzem a forró, sűrű, hangos konyhában, ő szokása szerint cigarettával a szájában kevert egy mártást, aztán intett, hogy várjak. Egy újságpapírba csomagolt bélszínt adott, ami akkoriban kincsnek számított.

- Vidd el a szüleidnek. Csak egy kis husi.

Anyámék éppen indulni készültek. Átadtam Csöpi ajándékát.

- Nem fogadhatjuk el - tiltakozott anyám, és úgy nézett a húsra, mintha egy levágott emberi kéz lenne. - Biztos lopta.

Biztos, gondoltam.

- Mi van, ha egy rendőr megállít útközben és megkérdezi, honnan van ez a bélszín? Mit mondunk erre? - apám harminc éve nem tudott felelni ezekre a kérdésekre, de szemlátomást már meg sem próbálta. Indulniuk kellett, hogy még benézzenek Vilma nénihez Almádiban.

Ott maradtam kettesben a bélszínnel. Rudi pedig még aznap este eladta a Matróz főszakácsának kétszáz forintért, ami akkor óriási pénz volt. Cselekedj, és ne lelkizz.

Pekingi kormány

Ott minden másképpen van. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag a sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik.

Kanyarodásnál arra ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség relatív, leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés. Ha kanyarodunk, úgyis észreveszik a többiek. Nincs jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell, szemben a forgalommal, azután csak lesz valami.

Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb, és végül is lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon újat vásárolni magának. A kerékpárokon viszont nincs sem világítás, sem prizma. Nem érdekli a biciklistát, hogy őt látják-e vagy sem, és ő maga sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat, és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha pedig már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből, és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább.

Nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra. Ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akiket a saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép. A vakmerő biciklisták a Peking széles útjain áramló hatalmas forgalomban az araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, közöttük a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe.

Na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve.

És átérnek.

Apák napja

Korán reggel ébredek, feleslegesen. Vasárnap van. Hat óra. Mexikóban még szombat este. Mire gondolok ébredés után? Emlékek. Milyen különös szó. Sokat vagyok egyedül, mindig előjönnek. Tolsztojra is gondoltam. A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. Mi átlagos család voltunk, átlagos házasságban éltünk, egyszer boldogok, máskor boldogtalanok, többnyire a boldogság és a boldogtalanság között éltünk egy szigeten, mint annyi más tanácstalan ember.

Amikor Zsófi tizennégy éves lett, Panni egyszercsak azt mondta, hogy válni akar. Ültünk otthon, a Böszörményi úti lakás nappalijában, ahol esténként ülni szoktunk, látszólag minden rendben volt, de azt már megtanultam, hogy a dolgok akkor mennek a legrosszabbul, amikor látszólag rendben vannak.

-Válni szeretnék - ennyit mondott.

Mit lehet erre felelni?

-Talán Selbach Pali? - kérdeztem álnaivan, mert semmi más nem jutott eszembe. Selbach Pali csellista volt, komoly fiú, unalmas és komoly vőlegény, Panni miattam hagyta el.

-Ugyan már - felelte Panni azzal a lenézéssel, ami a nőket jellemzi, ha egy férfi ostobaságot kérdez tőlük. Túl volt ő már azon. Ugyan már, Selbach Pali. Hogyan is gondolhattam erre? Amúgyis már minden más szó felesleges lett volna. Panni rámunt, mert nem tudtam, hogy milyen a a házasság. Sok férfi sem tudja, de a feleségük ezért nem un rájuk, mert tudják, hogy a férfiak nem tudják, milyen a házasság. Panninak azonban már volt valakije, Béninger Náci, egy sikeres fakereskedő.

-Gazdag?

-És szórakoztató. Vele még lehet beszélgetni.

-Megtarthatom a lakást? - kérdeztem. Nem ezt kellett volna kérdezni, de akkor éppen ez érdekelt. Biztosan el is sápadtam. Negyven éves voltam, könyvtáros egy megszűnő könyvtárban, semmim sem volt és akkor már az is nyilvánvaló volt, hogy semmim sem lesz.

-Persze - felelte Panni könnyedén. - Béninger Mexikóban lakik, mi is odaköltözünk.

-És Zsófival mi lesz? - kérdeztem.

-Eddig sem érdekelt a sorsa - mondta hidegen Panni. - Most se érdekeljen. Jön velünk. A bíróságon pedig ne próbálj erősködni, mert tönkreteszünk. Náci jól ismeri a bírónőt. Ha akarja, kicsinálunk.

Így aztán maradhattam volna a Böszörményi úton, csak éppen semmi kedvem sem volt hozzá. A válás mindenkit megviselt, legjobban anyámat, mert őt amúgyis minden megviselte, sőt, minden őt viselte meg a legjobban. Zsófinak Panni elmagyarázta, hogy mindketten ugyanúgy szeretjük őt, mint eddig szerettük, Zsófi pedig úgy tett, mint aki megérti, mert tudta, hogy úgy kell tennie. Még néhányszor találkoztumk, mielőtt elutaztak. Nem beszéltünk Panniról és nem beszéltünk Béningerről sem. Nem is beszélgettünk. Eltávolodtunk egymástól, ahogy válások után az apák természetes módon eltávolodnak a lányuktól. És minden mástól is eltávolodtam. A válásunk után, pontosabban akkor, amikor válófélben voltunk, abban a különös, félreérthető és ismeretlen életszakaszban, amikor már semmi sem olyan, mint volt, de még semmi sem olyan, ami lesz. Csak az eltávolodás az állandó. Mindenféle nőkkel is próbálkoztam, felhívtam régi szeretőimet, nem fogadták a hívásomat, fogadták, de nem érnek rá, ráérnek, de nem akarnak szeretkezni, szeretkeznének, de akkor meg nekem ment el a kedvem. Hosszú leveleket írok Zsófinak, ő rövid leveleket ír nekem.

Hát ilyen nap volt. Apák napja.

Menyek országa

Tulajdonképpen jó a kapcsolatom a menyemmel. De ami tulajdonképpen jó, az nem egészen jó. Csak tulajdonképpen. 

Nincs semmi baj, semmi különös, de valahogy az egész nem természetes. Anyós és meny. Azt mondják, az a lényeg, hogy a fiamnak jó legyen. És hogy nekem is jó legyen? Az nem fontos? Mégiscsak az anyja vagyok. Az egyetlen. A fiamnak lehet több felesége, neki éppenséggel ez a második. Szeretnem kellett az első menyemet is, amíg a fiam felesége volt, pedig négy macskája volt, ugyan, anya, ne kötekedj, mondta a fiam, amíg szerette. Mindegyiket szeretnem kell? A fiam, amit tud, azt tőlem tudja, én ismerem legjobban a világon. Ha néma lenne, akkor is érteném a szavát. A menyem szerint, amit a fiam tud, azt tőle tudja. Az életről. Mert most ez az ő életük. 

Persze, hogy az övék, mondja Dezső. Ne szólj bele. De hát mit ért ő ehhez? Látom, amit látok. És egy anya mindent lát, még a legkisebb dolgokat is, és a legkisebb dolgok a fontosak, mert azután azokból lesznek a nem-kis dolgok. Rendben van, nem szólok, de nem meggyőződésből, hanem a békesség kedvéért. De mit ér a békesség meggyőződés nélkül? Az is lehet, hogy a világban a legtöbb békesség meggyőződés nélkül születik. De miféle békességek azok? 

Jó, nem szólok bele, csak annyit mondok, hogy szerintem, vagy hogy én másképpen látom, de ez már a beleszólás, mert a beleszólás és a nem-beleszólás is olyan, hogy másképpen látja a menyem és másképpen látom én, és a fiam is azt mondja, hogy ne szóljak bele, mert ők jobban tudják, és hogy ma minden másképpen van. És akkor nem mondhatom azt, hogy mindig minden másképpen van, és hogy csak azt hiszik, hogy minden másképpen van, mert mindig mindenki azt hiszi, hogy minden másképpen van. Mert az már megint beleszólás.

Biztosan vannak szörnyű anyák, szörnyű anyósok, nem véletlenül övék a jobb első ülés az autókban, egy baleset, azért az összejöhet, ugyan már, ez csak tréfa, legyint Dezső, vonatkoztass el, vedd könnyen, a férfiak ezt mondják, de azt nem tudják könnyen venni, ha egy játékvezető tévesen fúj be egy lest, vagy gólt ítél akkor is, ha a labda nem jut át a gólvonalon, akkor bezzeg nincs se elvonatkoztatás, se könnyenvevés. Neked a fiadat kell szeretned. Igen, nézem a fiamat, de már ő sem olyan, amilyennek szerettem, amilyen akkor volt, amikor még nem ismerte a menyemet, és én sem ismertem a feleségét. 

Feltehetően mindig a menyemnek lesz igaza velem szemben, még akkor is, ha a fiam pontosan tudja, hogy igazam van, mert a fiam engem nem választott, a feleségét pedig ő választotta, és szeretné is, ha annak a nőnek, akit ő választott, és annak a nőnek, aki őt választotta, igaza legyen, mert ez a békesség alapja. Nem kell hozzá meggyőződés, nem kell hozzá nagy igazság-vágyás sem. Csak tart attól, hogy ha egyszer, egy kis dologban nekem lesz igazam, akkor más dolgokban, nagyobb dolgokban is nekem lesz igazam, és akkor mit ér ő a választásával. 

Én is voltam meny. De akkor minden másképpen volt. Vagy azt hittük, hogy másképp van. Majd elvonatkoztatok. Más megoldás úgysincs.

Beckham a pályán kívül

Blair miniszterelnök 1998 nyarán a Downing Street hátsó kertjében fogadást adott a közelgő labdarúgó-világbajnokság tiszteletére. Sokan voltunk, politikusok, újságírók, gazdasági vezetők, diplomaták. És persze sportolók. Ott volt természetesen David Beckham is, akinek népszerűsége mindenki másét felülmúlta.

Sokan hajlamosak összekeverni az ismertséget a népszerűséggel, és azt feltételezik, hogy mindazok, akik gyakran jelennek meg a képernyőn vagy a képeslapok címoldalán, népszerűek, pedig ez nem igaz. David Beckham azonban egyértelműen népszerű, méghozzá olyan mértékben, ami labdarúgókra ritkán jellemző. Mindenki megtalálta benne azt, amit szerethet: a zseniális játékost, a tökéletes fizikai felépítést, a túlzásait és önimádatát, később a szerető férjet és a gondos apát.

A külvárosi fiatalembernek a labdarúgást megelőzően mindössze egy munkahelye volt: a szegényes észak-londoni Walthamstow ügetőpályájának büféje, ahol söröspoharakat mosogatott, és arról ábrándozott, hogy egyszer hivatásos labdarúgó lesz. Korosztálya legtehetségesebb játékosának tartották, és már akkor felfigyelt rá a Manchester United.

Soha nem volt átlagos egyéniség, és nem is lett átlagos "sztár". Talán ez a titka. Néha nagyzol, néha felvág, máskor szinte belepirul és visszahúzódik, ha a magánéletéről kérdezik. Még aktív éveiben úgy érezte, magas jövedelméből támogatnia kell szegény sorsú afrikai és ázsiai fiatalok oktatását, bár erről soha nem beszélt nyilvánosan. Ezért is - éppen Tony Blair javaslatára - kapott 2003-ban magas kitüntetést a királynőtől, a "pályán és a pályán kívül mutatott érdemeiért".

A brit életben nagyon fontos szerepet játszik a sport. Ha valakit megdicsérnek, azt mondják, sportszerűen viselkedett. Amikor Hurd külügyminisztert nyugdíjba vonulása napján megkérdezték, mire emlékszik vissza a legszívesebben, azt felelte, hogy "tíz éven át játszottam Essex grófság krikettcsapatában anélkül, hogy akár egy összecsapásról is hiányoztam volna, és ezt egyetlen más játékos sem mondhatja el magáról". A sportban a britek szerint nem a győzelem a legfontosabb, nem is a részvétel, hanem az, hogy a vereséget tiszta szívvel és mosolyogva fogadjuk el. Az igazi brit sportember nem keseredik el, ha veszít, nem panaszkodik, nem másban keresi a hibát.

Ezen a fogadáson volt alkalmam néhány percet beszélgetni Beckhammel. Elegáns, szürke öltönyt viselt, kék nyakkendőt, mindenki igyekezett legalább kezet fogni vele, ő pedig inkább félénk volt és feszélyezett, arcán a jellegzetes, hamiskás félmosoly. Szemlátomást jobban érezte magát a futballpályán, mint egy ilyen előkelő környezetben. Néhány mondatot váltottunk, ő inkább csak mormolta a szavakat, mint aki fél, hogy valami rosszat mond.

Akkoriban kezdtem könyvet írni róla és az angol sportéletről, azt felelte, sok sikert kíván hozzá, és majd küldjek egy példányt, ha megjelenik. Nincs névjegye, de úgyis mindenki tudja, hol lehet őt megtalálni. Szerény volt, barátságos és közvetlen. Csak a legjobbakat mondhatom róla. De vajon olvasta-e végül a könyvemet?

Kalandpark - Városismeret

Mindenki másképpen ismeri meg a várost, ahol él. Én úgy, hogy tizennyolc évesen, 1967-ben beiratkoztam az akkori egyetlen autósiskolába, az Autóközlekedési Tanintézetbe. Három hétig minden nap este hatkor kellett jelentkeznem a Dankó utcai központi garázsban Benkő úrnál, hogy egy agg, de megbízható Skoda MB1000 típusú autóval elkezdjük a kötelező gyakorlatokat. Vezetni már tudtam, hála apámnak, aki rendszeresen átengedte a kormányt, hogy egy kis tapasztalatot szerezzek. Benkő úr tapasztalt oktató volt, rögtön felfedezte, kivel is van dolga.

-Maga már tud vezetni - állapította meg az első sarok után. - Így sokkal könnyebb lesz. - Megveregette a vállamat, majd kék köpenyének zsebéből előhúzott egy kis noteszt. Lapozott benne, aztán kiadta az utasítást.

-Irány a Népköztársaság útja 25.

Ezt az akadályt könnyen vettem. Akkoriban könnyű volt vezetni Budapesten, a parkolás sem volt gond, alig volt forgalom.

- Fél óráig körözzön, Odze, és jöjjön vissza értem - mondta, amikor megérkeztünk a ház elé. Érdekes volt egyedül vezetni, élveztem, de aztán időben visszaértem.

- Rendben van - mondta Benkő úr. - Most pedig Budára megyünk, Alkotás utca 32.

Lakott a környéken egy ismerősöm, tudtam, merre menjek. Benkő úr itt is fél órát töltött, aztán újra találkoztunk. Volt még fél óra az aznapi tanulásból.

- Na, akkor még egy belefér - Benkő úr a noteszában lapozott. - Ez jó lesz. Van a Moszkva téren egy fodrászat. Ott álljunk meg.

Még egy fél órás körözés, aztán találkozó Benkő úrral, majd vissza a Dankó utcába. Vállveregetés, elköszönünk egymástól. És ez így ment két hétig, jártunk a Bimbó úton, Soroksáron, Józsefvárosban, megálltunk iskoláknál, kórházaknál, moziknál, így gyakorlatilag megismertem Budapestet, az egyirányú utcákat, a veszélyes gyalogátkelőhelyeket, szóval jól tájékozódtam. Benkő úr kifogyhatatlan volt a lakcímekből, a harmadik héten már a külvárosok következtek, sőt egy alkalommal Gödöllőre is elmerészkedtünk. Nem sokat beszélgettünk közben, oktatóm többnyire a többi autóst szidta, különösen a nőket, akiknek szerinte nem kellene vezetniük.

- Az ősemberek munkamegosztása helyénvaló volt. A férfiak vadásztak, pontosan bemérték, hány méterre állnak a kinézett vadállattól. Ezért tudunk mi, férfiak parkolni. Na, mit szól hozzá, Odze?

- Engem inkább az érdekelne, miért járunk házról-házra?

- Sok tanítványom volt - mondta merengve Benkő. - Többségük különös módon nő. Én vagyok a legjobb oktató, természetes, hogy hozzám osztották be a sok tehetségtelent. És hát, tudja, Odze, a kapcsolatok néha megmaradnak.

- Szóval őket látogatja végig - mondtam, némi elismeréssel a hangomban.

- Talán csak nem bűn?

- Nem, szó sincs róla - feleltem.

- És végülis, megtanultak vezetni, az is valami.

Amikor megkaptam a jogosítványomat, kezet ráztam Benkővel. Végülis sokat köszönhettem neki.

- Odze, egyszer megkérdezte tőlem, mi a biztonságos előzés titka.

- Emlékszem.

- Akkor elmondom a titkot: ha a kérdés felmerül magában, hogy előzzön vagy ne előzzön, akkor ne tegye. Akkor már késő. Hát ez a filozófiám.

És azóta így vezetek. Vagy így is élek?

Mi a panasza?

Éppen beértem, öt perccel hat előtt, Réka már izgatott volt, hogy hol vagyok, jövök-e egyáltalán, talán elakadtam valahol a városban, vagy hirtelen lemondom, mert ilyen is volt már, hogy valaki egyszer csak lemondta az ügyeletet, hiába jó orvos, hiába becsületes, neki is lehet egyszer elege, és éppen szombaton este. Ez is természetes, egész heti munka után, és egy egész heti munka előtt, ebben a munkában nincs kiengedés, hogy kimegyünk egyet sörözni meg dumálni egy kicsit, ezt végig kell húzni, keményen.

Otthon hagytam Ferit, megszokta már az ilyesmit, aki orvost vesz feleségül, az megszokja, hogy van éjszakai ügyelet, és van szombat éjszakai ügyelet, ami után nincs rendes, kiszámítható vasárnap. Panaszkodjak neki? Mondjam azt, hogy milyen nehéz éjszaka volt? Úgyis tudja, és nem lesz könnyebb nekem sem attól, hogy elmondom. Egész nap panaszokat hallgatok, ez a munkám.

Mi a panasza? Néha nem könnyű pontosan megfogalmazni, mert sokszor nem az az igazi panasz, amit elmondanak, a panaszoknak is vannak rétegeik és mélységeik, egy fejfájás, egy rosszullét, egy szédülés mögött néha évek és életek vannak, amikről nem lehet így, egy ügyeleti rendelőben beszélni. Az embereknek sok panaszuk van, a kapcsolatok különös hiányérzetei és hullámvölgyei, amiből nem érzékelnek mást, mint pillanatnyi csalódást és szorongást, hogy nem megy úgy valami, ahogyan régen. A gyerek már nem jön haza időben, vagy egyáltalán nem jön haza, hibáztak-e a nevelésben vagy ez a törvényszerű, nem tudják, mert sehol és senkinek nem tudják végigmondani a történeteiket, mert mindenkinek csak a saját története az érdekes, azt szeretné elmondani, akár beismeri, akár nem, és a nem-beismerés és a nem-elmondás még keservesebb. Az is panasz, a hallgatás, hogy már nem vagyok az, aki szeretnék lenni vagy akinek hittem magam, már nem vagyok a példamutató apa, nem vagyok a megbízható férj, vagy a vonzó feleség, ami régen voltam vagy aminek régen hittem magam.

Itt, az ügyeletben csak panaszok jönnek elő, tünetek, amiket kezelünk, mert máshoz nincs sem erőnk, sem időnk, sem kedvünk, hiába vezető valaki egy munkahelyen, hiába van nagy irodája és szolgálati autója, semmit sem ér, ha van közben egy panasza. Érzi, hogy a teljesítménye lankad vagy a munkája érdektelen, vagy már a házasélet is csak kötelesség. Egy beosztott, akit a főnökei leintenek, mert nem szeretik, ha okos gondolatai vannak. Hogy kárpótolnia kéne magát a családi ridegség miatt, vagy hogy meg kell látogatni anyukát a többi öreg között az otthonban, pedig anyuka meg sem ismeri már, vagy csak ostobaságokat kérdez, de a lelkiismeret hajszolja, hogy ott legyen. Ezek mind panaszok, amiket senki sem hallgat végig. Elnéző legyen-e a gyerekkel vagy szigorú? A Másik Szülőre néz, hogy mi legyen, de a Másik Szülő is tanácstalan. Maradnak a panaszok, a tünetek, magas vérnyomás, fejfájás, álmatlanság, a kényszer, hogy csinálni kell a dolgokat, és nem lehet panaszkodni, csak itt.

Hajnali négy óra.

Másodpercekre lehunyja a szemét.

Sokan várnak még, mondja Réka.    

Szíves vagyok

A szívügy sem tréfadolog, de a rehab még rosszabb. Amikor beteg voltam, tudtam, hogy nem vagyok egészséges. Már nem vagyok beteg, de nem is vagyok egészséges. Erről beszélgetünk most a főorvossal. Persze, egészséges vagyok, csak nem teljesen. Nincs teljesen egészséges ember, csak felületes kivizsgálás. Vicces. Legyek aktív, de vigyázzak, mondja.

Csoportmunka, hatékonyság. Csak akkor igazi a csoportmunka, ha hatékony. Érti a lényeget? Nővér, orvos, gyógytornász, dietetikus, pszichológus, gyógyszerész. A cél az egészséges életmód. Hogyan éljek egészségesen, ha nem vagyok teljesen egészséges? Ezért találták ki a rehabot. Teljesen egészséges leszek? Mellébeszélnek. Meglátjuk. Állapotfelmérés. Mint autóknál a műszaki vizsga. Figyelni kell mindenre. De amire figyelni kell, az már nem természetes. Edzés, étkezés, segítő programok. Dohányzik? Nem dohányzom. Kár, pedig van egy leszoktatási programunk. Alkohol? Nem iszom. Kár. Akkor jön a pszichoterápia. Szorongásos? Nem vagyok szorongásos. Azért jól jön egy kis relaxációs tréning. Tanuljam meg, hogyan működik a szívem, figyeljek a jelekre, hogy megelőzzük a nagyobb bajt. Mindig vannak jelek? Nem mindig. Stresszkezelés. Hogy állunk a szabadidővel? Úszás, séta? Nem, nem szeretek sétálni és nem szeretek úszni sem. Hát pedig, milyen jó lenne, csóválja a fejét a főorvos, szeresse meg a sétát és az úszást, mert a rendszeres testmozgás a teljes értékű élet része, a rehab pedig útmutatás a teljes értékű élethez. Bizony. Szemléletváltás. Ez a lényeg.

Legyünk őszinték, mondja a főorvos. Tehát nem leszünk őszinték. Vissza a munkába? Nana. A főorvos felemeli a mutatóujját. A szívbetegség következtében csökkenhet a munkaképesség. A rehabilitáció során a szakemberek megállapítják, hogy mennyire. A munkahelyen sokszor nem kedvelik a rehabos munkaerőt, lehet, hogy mást kell majd csinálnia, mint eddig. Lelkileg is fel kell készülni. Hogyan kell lelkileg felkészülni?

Utazás? Semmiről sem kell lemondani. Sőt. Csak éppen néhány szabályt kell betartani. Fontos, hogy mindig vigyen magával elegendő gyógyszert az útra, és a nyaralás alatt se zökkenjen ki a már kialakított életvitelből. A szívbetegségben szenvedőknek érdemes összeállítaniuk egy gyorssegély-információt, amit mindig maguknál hordanak. Ebben szerepeljen a szívbetegség fajtája, a szedett gyógyszer neve, és hogy mi a teendő a beteg rosszulléte esetén. Megszokja az ember.

Autóvezetés? Persze, ez természetes, hiszen életünk része, bólogat a főorvos. Csak kerüljük a felesleges kockázatot. De mi számít felesleges kockázatnak? Minden kockázat felesleges, de kockázat nélkül meg nincs élet.Haladjunk, mondja a főorvos, ne moralizáljunk.

Házasélet? A főorvos sóhajt egyet. Csak amennyi jólesik. Mosolyog.

Szóval ez a rehab. Kellemes vidéki kórház, csupa rehabos, napközben kártyázunk, sétálunk, beszélgetünk, mint minden olyan ember, aki már nem beteg, de nem is egészséges. Viselkedjünk úgy, mint a hétköznapi emberek, csináljuk azt, ami jólesik.

Ezért vagyok most szökésben.

Előszavak egy önéletrazhoz

XI. Apa

Apát mindig nagyon szerettem. Nem is apának hívtam, hanem egyszerűen így: Bandi, gyerekkoromtól így volt természetes. Harminc éves voltam, ő hatvan, amikor otthon rosszul lett. Másnap a Kútvölgyiben a főorvos behívott magához az irodájába és természetes egyszerűséggel csak annyit mondott, egy hónapja van hátra. Ez a dolog elhatalmasodott. Nehéz az ilyesmit felfogni. Majdnem lehetetlen, mégis fel kell fogni, mert van ilyen betegség, és azt is fel kell fogni, hogy nem tudnak rajta segíteni. Ültem a folyosón, a kórterem előtt, néztem, ahogy komoly arccal jönnek-mennek az orvosok, és ezek a szavak voltak a fejemben. Nem tudnak segíteni. Nem mondtuk meg apának, sem én, sem az orvosok, azt mondtuk, kivizsgálás, és ha jobban lesz, majd hazajöhet, néha még egy-egy hamis mosollyal biztatták is, de én úgy éreztem, hogy tudja és az életben való természetes hit helyett ő már a halálnak való megadást választotta. Minden nap meglátogattam, ültem az ágyánál, ezek a látogatások minden értelem és hit nélküliek voltak, csak azért mentem, hogy lássam, amíg életben van, mert lesz majd egy nap, amikor már nem fogom látni. Már nem is beszélgettünk, csak ültem. Vidámkodtam, meg régi, közös történeteket meséltem meccsekről meg gombfociról, de közben éreztem, hogy felesleges vidámkodni és ezt ő pontosan tudja. Nem is akarta, hogy látogassam, mert nem szerette, a betegnek látom. Az éjjeliszekrényén az órája, amit már nem nézett, mert az időnek nem volt jelentősége, egy kis, tranzisztoros rádió, amit már nem hallgatott, mert már a híreknek sem volt jelentőségük. Otthagyott ebéd, kávéscsésze. Szobatársa is csendben feküdt, őt nem látogatta senki, én köszöntem neki, ő visszaköszönt, amikor eljöttem, jobbulást kívántam neki, pedig tudtam, hogy nem lesz jobbulása.

Bandi szerette, hogy író vagyok, sokat beszélgettünk tehetségről és kitartásról, szerencsés korban éltem, nincs háború, nem kell félnem, amiért zsidó vagyok. Harminc éves voltam, tudtam, hogy nem vagyok zseni, alapvetően közepes képességeimmel igyekeztem jól együtt élni. Akkor már egyedül laktam, volt egy kis lakásom a Mártonhegyi úton, néha meglátogatott, csak úgy, kiültünk a kis erkélyre, volt ott két vászonszék, cigarettáztunk, ha szereztem Lucky Strike-ot, a régi kedvencét, akkor azt szívtuk. Apával mindig lehetett beszélgetni. A beszélgetés a semmittevés legkellemesebb formája.

Soha nem panaszkodott, úgy gondolta, hogy végül is szerencsés volt, az élet sok mindent megadott neki, mindig azt mondta, nem kell örökké mérlegelni jó és rossz között. Megöregedett, és tudta, hogy most már sok jót nem hoz neki az élet.

Néztem őt a kórházi ágyon. Már alig volt élet benne. Tudtam, hogy már soha többé nem fogunk beszélgetni. Néha még eszébe jutott valami, összefüggéstelenül kérdezett ezt-azt, de már nem hallotta a választ. Aztán egyszer csak felém fordult. Tisztán beszélt, mint régen.

-Most már csak várunk, jó?

Igen, feleltem. 

A tökéletes Martini

Főiskolai nyári gyakorlatomon egyszer Siófokon, az Európa Szálloda éttermében dolgoztam. Mint pincér. Része volt a képzésnek, hogy a szakma minden részletét alaposan ismerjük. Hivatalosan felszolgálóként, mert a pincér szót akkoriban, valamilyen ok miatt nem szerették használni Magyarországon. Herr Ober. Ez másképp is hangzott. Érdekes és szórakoztató munka, ha az ember igyekszik felfedezni benne az érdekességet és a szórakozást. Én szerettem. Figyeltem, hogyan beszélnek az emberek egymással és hogyan beszélnek a pincérrel. Hányféle hangsúlyt használnak. Ráadásul afféle kényes értelmiségiként különcként is kezeltek a hivatásos szakmabeliek, aki szabadidejében olvasott meg zenét hallgatott, ezért aztán, amikor egy este, nem sokkal zárás előtt belépett az étterembe Básti Lajos, természetesen engem küldtek oda hozzá. Művészkém, a te vendéged.
Megigazítottam kis, fekete csokornyakkendőmet, előírásszerűen karomra helyeztem a hangedlit, hónom alá csaptam a méltatlanul kopott, hibás magyarsággal gépelt menüt.
-Parancsoljon, művész úr - mondtam, amikor megálltam az asztalánál és még némi büszkeség is volt bennem. Majd elmesélem nagymamának, aki nagy Básti-rajongó volt.
-Kérek egy Martinit - felelte, majd elmerült a menü lapjai között.
Ezt az akadályt könnyen veszem, gondoltam, a konyha italospultjánál töltettem egyet Gézával, aki korábban teremfőnök is volt, ám gyakori italozgatásai miatt a színfalak mögé került, és máris indultam vissza Bástihoz. Igen, nagymama büszke lesz. Az unokája felszolgált Bástinak. Közben jegyzetfüzetemet is előkészítettem, hogy abban írjam fel a rendelés részleteit. Nem mintha feledékeny lettem volna, ám tapasztalt felszolgálók szerint jól hat a vendég lelkére, ha a pincér úgy tesz, mintha jegyzetelne, közben persze elefántfüleket is rajzolhat, ha éppen kedve tartja.
-Ez az első Martini az életében? - nézett rám Básti.
-Igen - feleltem őszintén, némi balsejtelemmel.
-Jegyezze meg, fiatalember, hogy a Martinit koktélpohárban kell felszolgálni jéggel és citromkarikával.
-Elnézést, művész úr - már kaptam is a poharat, majdnem futólépésben menekültem vissza a konyhára. Szégyen, gondoltam. Igazi bukás. Koktélospohár nem is volt a konyhán, csak a tetőbárban, nem baj, gondoltam, végtére is tökéletes Martinit kell kevernem, a szolgálati liften máris úton voltam felfelé, ahol Mimi, a világ legrövidebb szoknyáját viselő, ám egyáltalán nem kollegiális felszolgáló-kisasszonyától kértem segítséget.
-Aztán visszahozza ám a poharat, Gyurika, nem szeretem, ha széthordják a készletet - figyelmeztetett.
-Básti Lajosnak lesz - magyaráztam áhítattal.
-Nem ismerem a mai focistákat - felelte szájában cigarettával, de közben megvolt már a koktélos pohár, benne a citromkarikával, ahogyan kell. Igen, az első Martini, jól gondolta ezt Básti.
-A Martini koktélos pohárban, művész úr, ahogy tetszett parancsolni - mondtam és a menüre mutattam abban a reményben, hogy végre túllépünk az étvágygerjesztő ital okozta átmeneti nehézségeken.
-Már csak a jég hiányzik belőle - jegyezte meg halkan, szinte reményét veszítve Básti.
-Semmi gond - mondtam, pedig volt gond, mert jeget az Európa Szállóban csak a halhűtőben tartottunk. Ám a jó felszolgáló találékony. Felhajtottam a hűtő tetejét, egy határozott mozdulattal letörtem egy darab jeget a dermedt pontyok és harcsák közül és a pohárba helyeztem. Most, gondoltam, végre tökéletes.
Básti kényelmesen hátradőlve türelmesen olvasott az asztalnál.
-Így rendben lesz a dolog - mutattam -, koktélospohár, citromkarika, jég. Ahogy kell.
-Így van - Básti felemelte a poharat, miközben a nyugalmát egy pillanatra sem veszítette el, amiért hálás is voltam neki. - Most már csak egy kérdésem lenne: pikkely hogy került bele? 

Japánok

A japánok őrjítőek. Körülbelül ez az a szó, amivel tömören tudnám őket jellemezni. Sok történetem van róluk, ez csak az egyik. Mindenben a szélsőségeket kedvelik. Őrjítően tiszták. Lakásokba, és a hagyományos szálloda, a ryo-kan területére cipővel belépni a legnagyobb udvariatlanságnak és modortalanságnak számít. A vendég az előszobában papucsot húz, ha pedig a fürdőt is felkeresné, akkor a lakás-papucsot fürdőszoba-papucsra cseréli. A higiénia és a tisztaságra való törekvés nem csupán a felszín: ez valósággal áthatja az országot és minden polgára szinte ösztönösen törekszik a maximális tisztaság elérésére. Egyenruhás alkalmazottak egész nap törlik a mozgólépcsők gumikorlátjait, a repülőtereken térden csúszó férfiak és nők szedegetik a morzsákat a padlószőnyegen, de nem ám csak tessék-lássék, mint máshol a világon, nem, hanem szinte szenvedélytől hevítve. A vonaton percenként jön egy takarító, sasszemmel kutat jegymaradványok vagy elhullajtott ételmaradékok után, vidéki kirándulóbuszunk pedig óránként állt meg, hogy az utasteret a sofőr és kísérője kitakarítsa. Látszott rajtuk, már alig várják, hogy megragadhassák a kis söprűt, a lapátot és a hordozható porszívót. Más dolgokban is ilyenek: ösztönösen törekszenek arra, hogy a legjobbak legyenek és szeretnék, ha ezt mások is elismernék. Büszkék, de látszólag alázatosak. Keményen és szorgalmasan dolgoznak, bíznak benne, hogy ezt mindenki elismeri, miközben önmaguk kissé szégyellik, hogy nem elég okosak és nincs bennük alkotószellem, de nem örülnek, ha ezt más is észreveszi. Mindent hatalmas lelkesedéssel és erőbedobással végeznek. Még szórakozni és inni is csak így tudnak. Végtelenül udvariasak, ezért nem mondják ki, amit gondolnak, de azt szeretnék, ha olvashatnának egymás gondolataiban. Mindenre felkészülnek, elsősorban a legrosszabbra. A lakások falán riasztási terv figyelmeztet az állandó veszélyre: itt bármikor megmozdulhat a föld. A riasztási tervet minden lehetséges esetre kidolgozzák, tartalmaz olyan részleteket is, hogy a családtagok hol találkozzanak, ha megtörténik a baj és nincs hová hazamenni. Az iskolai tantermekben is található riasztási terv, hasonló részletességgel. Imádják a rendet és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy az országban rend legyen. Ideáljuk a yashashii, aki mindig szolgálatkész, előzékeny, figyelmes és engedékeny. Az igazi yashashii a világ minden kincséért sem szállna ki más előtt a liftből, de ragaszkodik ahhoz, hogy előtte mindenki más kiszálljon. Mindenben szervezettek. Szeretnek engedelmeskedni a rendszernek és bíznak annak működésében. A meghajlás a japán magatartás kulcsa. Jól meghajolni csak a japánok tudnak. Szeretnek inni, de nem bírják az italt. Szeretnek részegek lenni, de megvetik azokat, akik berúgnak. Az áruházakban az igazgató minden reggel meghajlással köszönti az első vásárlókat, és ezt komolyan is gondolja. Japánban tökéletesen kiszolgálják a vevőket. 

 Először még a hetvenes években jártam ott, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria közös nagy kiállítását szerveztük több nagyvárosban, így Nagojában is. Miután volt egy szabad délutánom, végigsétáltam egy bevásárlóutcán, benéztem egy lemezboltba (hetvenes évek, csak emlékeztetek rá), egy John Lennon-szerzeményt szerettem volna venni. Nem volt ugyan könnyű a japán betűkön kiigazodnom, végül sikerült, és találtam egy angolul nagyon-nagyon törve és beszélő fiatal lányt, aki a számítógépen megkereste a dal címét, aztán őszinte szomorúsággal közölte velem, hogy a lemez pillanatnyilag nem kapható. Nyelvtudásának hiányát maga is érezte, ezért a kezét a szája elé tartotta, amitől még nehezebben értettem, mit is akar mondani, de akkor már edzett voltam, kitaláltam, mosolyogva köszöntem meg a segítségét és már indultam a kijárat felé, amikor egyszer csak előttem termett egy sötét öltönyös, fehér inget és csokornyakkendőt viselő középkorú férfi.

 -A bolt vezetője vagyok - közölte a szokásos hajlongás után. A mellette álló fiatal lány tolmácsolt angolra. 

- Hallottam, hogy nem találta meg, amit keresett. 

 -Semmi baj - feleltem. 

 -De igen, ez baj - folytatta komolyan a csokornyakkendős. 

- Holnapra meghozatjuk. 

 -Csakhogy holnap én már Tokióban leszek. 

 -Nem probléma, uram. A munkatársnőm felírja a szálloda címét, és kézbesítjük.

-Ezt nem gondolja komolyan - pedig én nem gondoltam komolyan.
-Természetesen, uram, komolyan gondolom.
-De hát Tokió innen négyszáz kilométer.
-A többit bízza ránk, uram.

Rájuk bíztam. Másnap délelőtt a Shinkansen csodavasúttal Tokióba utaztunk, volt még egy közös ebéd az egyik múzeum igazgatójával, estefelé keveredtem haza, a szállodába. A portás a maga végtelen udvariasságával közölte, hogy egy fiatal hölgy vár rám az előcsarnokban. Mondanom sem kell, hogy a nagojai bolt küldönce volt. Hozta a lemezt, hozzá pedig egy bocsánatkérő levelet a cég igazgatójától, majd sűrű hajlongás mellett, mosolyogva távozott. Kollégáim meglepődve nézték a jelenetet.
-Hát ez meg ki volt? - kérdezte egyikük.
-A császár küldött egy kis apróságot. Szóra sem érdemes - legyintettem.
Szóval őrjítőek.

Előszavak 43 - Északiak

Finnek. Könnyen megbarátkoztam velük, mert amúgyis könnyen barátkozó vagyok, szeretem, ha valaki másmilyen, mint én, és szeretek idegen környezetben élni. Az már majdnem olyan, mint egy felfedező út. Szóval a finnek. Ők aztán érdekes társaság. Európa különlegességei. Szeretik és bírják a magányt. Azt mondják, hogy ők a legboldogabb nép a világon, de arra az állapotra, amire gondolnak, nem is a "boldogság" a jó szó, hanem a természetes kényelem és életforma, amit szerencsés esetben az ember megtalál abban az országban, ahol éppen él. Értékelni kell a kis dolgokat, mondogatják a finnek, megtalálni bennük az örömöt, ez majd átsegít a hosszú, hideg téli hónapokon is, márpedig a téli hónapok nagyon hosszúak tudnak lenni, és meg is találják. Mindig legyen kéznél egy jó könyv és a környéken egy múzeum. Reggelente jéghideg zuhany, este forró szauna. Az élet egyszerű és megunhatatlan dolgai. Nem panaszkodnak, nem keresik egymásban az ellenséget, nem foglalkoznak a múlt sérelmeivel, nem emlegetik a csapásokat, amik érték őket, mert tudják, hogy minden népet értek csapások. Nem szeretnek sokat beszélni, nem szeretnek kérdezni, de szívesen hallgatnak másokat. Fogadd el a dolgokat olyannak, amilyenek, és kész. Érd be azzal, amit kapsz. Nem egyszerűen betartják a szabályokat, hanem hisznek abban, hogy így lesz az élet megbízható és kiszámítható. Óvatosan vezetnek, és tudják, hogy mások is óvatosan vezetnek. A finn autóvezető csak előre néz, nem keres szemkontaktust senkivel. Ha az előtte haladó autó fékez, ő is fékez és biztos abban, hogy a mögötte haladó is fékezni fog. Ha főútvonalon halad, esze ágában sincs beengedni maga elé a mellékútvonalról kanyarodni kívánó autót, nem is veszi észre, hogy ott várakozik valaki. Az csak várja ki a sorát, az pedig ki is várja, nem fog betolakodni, nem akar jogtalan előnyhöz jutni. A finnek úgy szeretnek nyaralni, ahogyan élnek: lehetőleg ne találkozzanak senkivel. Erre a legjobb lehetőség a lakókocsi. A család kibérel egy lakókocsit, elautózik vele egy finnországi lakókocsi-telepre. A család reggel összecsukható székeken kiül a lakókocsi elé, a családfő elkerékpározik az élelmiszer- és italboltba, majd visszatér és csatlakozik a lakókocsi előtt ülő családtagjaihoz. Ott üldögélnek egész nap, remélve, hogy senki sem szól hozzájuk és nekik sem kell másokhoz szólniuk. Este aztán iszogatnak, vacsorát főznek a kényelmetlen és szűk konyhában, majd nyugovóra térnek a kényelmetlen és szűk lakótérben. A másik jellegzetes finn nyaralási forma a mökki. A mökki gyakorlatilag kis, kényelmetlen fakunyhó a semmiben, a semmi szélén, vagy még azon is túl, ha megoldható, akkor víz, villany és térerő nélkül. Minél kényelmetlenebb, minél északabbra és minél inkább a semmiben van, annál finnebb. A nyaralás befejeztével így aztán nem is kell élményeket mesélni, mert hát nem voltak élményeik.

Minden feltehetően a hajdani szarvasvadász-ösztön továbbélésének köszönhető. A finn szarvasvadász reggel elindult otthonról, a felesége nem kérdezte, hogy hová megy, mert úgyis tudta. A szarvasvadász kilépett a ház kapuján, elindult az egyenes ösvényen. Biztosra vehette, hogy ott senkivel sem találkozik, ezért nem kell beszélgetnie senkivel. Akivel találkozhatott, az legfeljebb a szarvas lehetett, amit vagy sikerült leterítenie vagy nem, de mindkét esetben megfordult és hazament. A felesége nem kérdezte meg, hogy hozott-e szarvast, hiszen úgyis látta, hogy hozott-e vagy sem. A finn szarvasvadász befűtötte a szaunát, hogy felmelegítse átfagyott testrészeit, utána lehajtott néhány vodkát, lefeküdt aludni, másnap pedig kezdődött az egész elölről, nem volt szombat, nem volt vasárnap, nem volt ünnepnap. Ez a meglehetősen egyszerű életvitel tetszik is a finneknek. Panaszkodni nem kell, nem érdemes, úgysem érdekel senkit. Vagy találnak szarvast, vagy nem.

Van még egy további fontos eleme a finnek boldogságának: délutánonként egy jó kis fahéjas tekercs kávéval. A pillanat öröme.

Ja, a mökki. Arra még visszatérek. Meg egy finn ablaktisztító-mesterre.

Előszavak 44 - Európa északtól délre

Ahány ország, annyi szokás. Egy kontinens, benzinkúttól-benzinkútig, mondjuk, így is lehet nézni. Észak-Finnországban autóztam, Kemiből Rovaniemi felé, Helsinkitől több mint hétszáz kilométerre (ez körülbelül Budapest-München távolság, csak a mérték kedvéért), száz kilométerenként, ha volt egy kanyar, enyhe, de mégiscsak kanyar, és ez már így ment a nyolcadik órája. Végre egy benzinkút. A mosdóban melegvíz, szappan, tiszta törölköző, kis büfé, szendvicsek, az elmaradhatatlan kávé, a kiszolgáló kislány tökéletes angolsággal beszélt, svédül is tud, most interneten oroszul tanul.

Egy évvel később, hazafelé. Helsinkiből hajóval Stockholmba, onnan tovább, délnek. Félúton, Malmö előtt az autópályán tankolás. Személyzet nincs, mindenki maga tölt, szélvédőt mos, kártyával fizet. Kis büfé, itt sincs senki, minden automatikusan működik. Gép adja ki egy kis ablakon a virslit, mellé a krumplipürét, mustárt, italt, süteményt, fagylaltot és nyomtatja a számlát. Fizetés kártyával, az edényeket is egy futószalag húzza egy kis ablak mögé, a számlát is gép nyomja ki. Viszontlátásra, köszönnék, de nincs kinek.

Átkelés Dániába a két országot elválasztó, nyolc kilométer hosszú hídon, a világoskék Öresund tengerszoros fölött, itt sincs személyzet, senki sem kéri a hídpénzt, kártyával fizeti mindenki, délután már Dánia déli csücskén, Gedesby-ben egy kis, tengerparti panzióban töltöm az éjszakát, a tulajdonos örül, hogy lát egy magyar fickót, fiatal korában egy kórussal járt a Balatonnál, még fényképeket is mutat, meghív egy italra, a közeli kocsmában éppen esküvőt tartanak, tűzijáték, jókedvű a társaság, marasztalnak, alig tudok szabadulni.

Másnap hajnalban újabb hajóút Rostockba, indulás hajnali ötkor, a kialvatlan kamionsofőrök között a dán személyzet tagjai olyanok, mintha egyenesen manikűröstől és fodrásztól jöttek volna, ködös reggel, fegyelmezett, szélsebes német autósok, mindössze kétszázötven kilométer az esős, zárkózott Berlin, fiatalkori emlékek, valamikor egy nyarat töltöttem itt, születésnapomra nyelvtanfolyamra fizettek be a szüleim, akkor még létezett az NDK, a keletnémet kirakat, most már egyesített ország, de még mindig érezhető a különbség kelet és nyugat között, Lipcsénél közömbös, kedvetlen pincérek cigarettáznak a konyhai bejáratnál, éppen csak a Walter Ulbricht-kép hiányzik a falról. A parkolóban ukrán autóbuszok várakoznak, vendégmunkásokat szállítanak valahová, a boldogulás és egy jobb élet felé, szánalmas, kopott embercsoport, a teraszon kínai turisták ebédelnek, vidáman fényképezik a diplomata-rendszámot, csoportképek is készülnek.

Az Arany Prága, egy pillanatra a Hradzsin, jó lenne egy órácska az U Fleku asztalánál, még a címét is tudom fejből, Kremencova 11, de nincs megállás, estére szeretnék hazaérni, két nap alatt 2500 kilométer. Szlovákia, ez már Közép-Európa, bánatos tekintetű fiatalember a pénzváltófülkénél, futballmeccset néz a telefonján, várnom kell, mert éppen tizenegyeshez készül a Slovnaft, a pozsonyiak kedvenc csapata, de elszúrták a lehetőséget, a bánat így még mélyebb, jöhetnek a bankjegyek.

Magyarország. Régen még szorongással vegyes örömmel léptem át a határt, Hegyeshalom a kelet-nyugati átjárás jelképe lett, ma már megállás nélkül hajtunk át, némi büszkeséggel gondolok arra, hogy a gyerekeinknek ezt hagyjuk örökségül, se vízum, se vámvizsgálat, se rettegés, remélem, majd értékelik. Tankolás Mosonmagyaróváron. Régen még olcsó volt a hazai benzin, ez most már csak emlék.

Unott férfi nyomja az üzemanyagot, miközben a közép-európai-szagú mosdóban idézem szomorkásan az észak-finn körülményeket. Pedig ez még csak az osztrák határszél. A pénztárnál csodálkozva látom, hogy hatvan litert számoltak fel.

-Különös - mondom -, az autó tartálya csak ötven literes.

-Bocsánat - néz rám közömbösen a pénztáros kisasszony és a finn diplomata-rendszámra pillant. - Nem tudtam, hogy magyar.

Hazaérkeztem.

Előszavak 48 - Anglia, a világ műhelye

Csöpög a csap. Peter, a ház szerelője pontosan érkezik, elegáns, kék overallban, sildes sapkában, tisztára suvickolt cipőben, övén bőrtokban hordozható telefon. Jókedvű, elégedett, kedves férfi, öröm az ilyen emberrel dolgozni. Bekukkant a fürdőszobába, és már indul is kifelé.

-Nem javítja meg? - kérdezem.

-Cserélni kell - mondja. - Ha egy csap csöpög, azt cserélni kell.

Visszajövök holnap.

Peter másnap nem jön vissza, üzenetet hagy a rögzítőn, miszerint járja a várost megfelelő csaptelep után. Én úgy véltem, hogy Londonban mindig mindent lehet kapni, fürdőszoba-felszerelést meg aztán különösen. De hát Peter a szakértő. Ő tudja, hogy mit, hol, mennyiért. A csap egyre jobban csöpög.

Egy hét elteltével aztán megjelenik. Gondterhelt. Nincs olyan csaptelep, ami a mosdóhoz megfelelően illeszkedne, ezért, ha nem bánom, a mosdót is kicserélné. If you don't mind. És ez olyan kedveskedő szóhasználat. Ugyan, miért bánnám? Igazi angol strapabíró emberek azt sem bánják, ha hónapokig hánykolódnak a tengeren egy lélekvesztőben, utána azt mondják, egy kis kaland volt. Nem illik bánni dolgokat, az nem igazán angolos.

Peter hosszasan méreget és hümmög. Azt meg végképp nem szeretem, ha egy mesterember méreget és hümmög a fürdőszobában.

Másnap újra jön.

Kis faltörés is járna a dologgal, mondja, meg a tükröt is le kell venni, ha nem bánom, és a szekrényt akkor áthelyezné az előszobába.

-És ha bánom?

-Három hét múlva kezdünk - folytatja -, öt nap alatt végzünk.

-Öt nap?

-Igen, mert ha már nekiállunk, akkor néhány csövet is cserélünk.

Ezt azért már bánom. Nagyon is bánom.

Másnap szólok Zolinak, a nagykövetség hivatalsegédjének, aki öt perc alatt megbőrözi a csapot, és minden marad a helyén. Na de mi lesz Peterrel, meg az új mosdóval? Felhívom telefonon, elújságolom neki, hogy a csap magától megjavult, nincs szükség a cseréjére. És új mosdót sem kérek? Meg tükröt? Nem, köszönöm, jó nekem a régi. Peter örül a hírnek. Ilyenek ezek a mai csapok, mondja a hozzáértő komolyságával. Csöpögnek, aztán egyszercsak nem csöpögnek. Manapság az ember sohasem tudhatja.

És akkor még nem tudtam, mi az a söfu. Azt majd Kínában.

Előszavak 51 - Hosszú menetelés

Négy milliárd repülőutazás során mindössze két millió csomag nem ér a céljához, ami igazán jó statisztika, mégis, szinte mindenkinek, aki repült már, van elvesztéses története. Nem vitás, hogy a repülőutazás legboldogabb pillanata az, amikor az utas újra megpillantja csomagját az egyhangú, körbeforgó gumiszalagon. Az az igazi megérkezés. Akkor érzi úgy, hogy helyreállt a világ egyensúlya. És ha mégse? Az meg a teljes megsemmisülés. Amikor már mindenki megragadta a magáét, és ő még ott áll, reménykedve, hogy talán mégis. Aztán a gumiszalag leáll, őt pedig megtámadja a szörnyű valóság. Elveszett. Pontosabban nem veszett el, csak éppen egy másik repülőtéren vár arra, hogy egy ügyintéző megtalálja és a következő járattal utána küldje a légitársaság.

Nekem is van elvesztéses történetem.

Még a nyolcvanas években. Kétnapos, hivatalos utazás Dublinba, londoni átszállással. Hétköznapi eset, látszólag.

Dublin, késő este. Fiatal, szomorkás ügyintéző ül az "Elveszett és Megtalált Csomagok" pultjánál, gondolom, nem élete álma kedvetlen utasok panaszait hallgatni, már szívesebben menne a barátnőjéhez vagy sörözni a haverokkal, gépiesen kérdez, én gépiesen válaszolok. Long March. Ez a márkája. Kínai. Hosszú Menetelés. Értetlenül néz rám. Hosszú Menetelés? Igen felelem, történelmi kifejezés, még Mao idejéből, a Népi Kínából. Á, értem, bólogat. Anyaga? Barna műbőr. Mérete? Nem tudom. Saccra, perkábé? Nem tudom. Névjegy van rajta? Van. Mi van ráírva? Tökmindegy. Az akkori szabályok szerint a kártérítést a csomag súlya határozta meg, gyorsan kiszámoltam, hogy nagyon rosszul nem járok akkor sem, ha a csomag végleg eltűnik, leszámítva az ajándékokat, amiket helyi partnereimnek hoztam, így nem estem kétségbe. Még Londonban vettem magamnak egy üveg skót szíverősítőt a vámmentesben, a legjobb orvosság hűvös ír estékre.

-Holnap értesítjük - mondta az ügyintéző, átadta a kitöltött jegyzőkönyvet.

És csakugyan értesítettek.

-A csomagot megtaláltuk - újságolta telefonban egy vidám női hang, aki nagyon örült a kedvező fordulatnak. Ez lehetett az igazi meglepetés, megtalálni egy csomagot. - Londonban van, délután küldjük a szállodájába.

Estig nem érkezett meg, így vacsora után hívtam a repülőteret.

Hosszas utánananézés következett. Egy korty skóttal tompítottam a türelmetlenségemet.

-Sajnos, a járat, amivel küldték volna a csomagot Londonból, kimaradt, de holnap az első géppel jön. Már intézkedtünk, felcímkéztük, semmi gond.

-Igazán köszönöm, de én holnap délben már elhagyom a szállodát, legjobb lenne, ha a csomag egyenesen visszamenne Budapestre.

Még hosszabb utánanézés.

-A mi rendszerünk szerint a csomagot mindenképpen Dublinba kell először szállítani, hiszen ez az utazás eredeti célpontja, és majd onnan szállítják Budapestre.

-Csakhogy ennek semmi értelme.

-Az Egyesült Királyság Elveszett Csomagok Kezelésére vonatkozó szabályzata ebben a tekintetben világosan intézkedik.

-Igencsak életszerű - feleltem nagy nyugalommal.

Másnap délután a londoni repülőtéren, miközben a budapesti járatra vártam, megkérdeztem az Elveszett és Megtalált Csomagok pultjának rokonszenves ügyintézőnőjét, mit tud a csomagomról. Hosszasan gyűrögette a dublini unott kolléga által kitöltött jegyzőkönyvet, majd lebonyolított néhány telefonbeszélgetést.

-Minden rendben, uram, a csomagja Dublinban van.

-Ez igazán remek - ismertem el.

-Valóban, uram - bólintott az ügyintézőnő. - Mindent az Egyesült Királyság Elveszett Csomagok Kezelésére vonatkozó szabályzata szerint csináltunk.

-Nem lehetett volna esetleg itt, Londonban tartani a csomagot, ha már az Önök hibájából lemaradt a dublini járatról és történetesen én is itt vagyok?

-Számunkra az utas érdeke az első.

-Ezt magam is így vélem - kezdtem angol lenni.

Tíz nap múlva megérkezett a bőrönd Budapestre, járt közben Izlandon, Dániában és Lugano apró repülőterén is. Kínai, barna műbőr darab volt. Hosszú Menetelés. Ez volt a márkaneve.

Hát most megkapta.

Életem 4 - Északi élmények: a mökki

Hát erre is képes voltam. Tizenkét órát vezettem, hogy megismerjem a finn életforma gyöngyszemét, a mökkit. A mökki gyakorlatilag kis, kényelmetlen ház a semmiben, vagy a semmi szélén, esetleg azon is túl. Minél kényelmetlenebb és minél inkább a semmiben van, annál finnebb. Legyen jó messze az állandó lakóhelytől, és legyen jó bonyolult oda eljutni, akkor az igazi. Pekka és Anna hívott meg, és ez már igazi barátság, ha egy finn megosztja a belső világát. Bepillantás, így mondják. Na és merre esik a mökki? Kilencszáz kilométer északra, mondta szemrebbenés nélkül Pekka. Próbálkoztak még északabbra, de végül megállapodtak ennél, a Vietonen tó partján.

Szóval végigautóztam Finnországot. Meltosjarviban beszéltük meg a találkozót, a vegyesbolt előtt. Este tíz óra és még ragyog a nap. Pekka időben érkezett, mutatta tovább az utat. Na, szép?, kérdezte, amikor megérkeztünk. Szép, feleltem. Faház a tóparton, mögötte hatalmas fenyőerdők. A szerénynél is szerényebb nappali, kis rezsó, spéjznyi hálófülkék. Stég, ladik. Fürdő a szauna kis épületében, melegvíz nincs, nem is kell. Ennyi. Így sportos.

-Elvégre azért nyaral az ember, hogy lemondjon a komfortról - nevet Pekka és Anna is nevet vele.

-A tóparton összesen csak hat ház építését engedélyezték - mutat körbe másnap reggel Pekka. - És több engedélyt nem is adnak ki. A lényeg az, hogy egyik házból se lehessen látni a másikat. Másképp nem nyaralás.

-Hát nem.

-Egy kis napelem van, a rezsónak. A mobiltelefonok sem üzemelnek, térerő csak Meltosjarviban van.

-Mit csináltok egész nap?

-Semmit. Anna egy héten egyszer bemegy a faluba, vesz ezt-azt, ami kell. Mindenünk van.

A teraszon nagy bogarak mászkálnak, Anna barátságosan elhesegeti őket, de visszajönnek. Ilyenek ezek a bogarak, mondja Pekka, jókedvűen, elmennek, aztán visszajönnek. Délután szaunáztunk, lehajtottunk néhány pohárka vodkát, aztán fát raktunk a tűzhely alá, Pekka egy barna csomagolópapírból két vézna halat vett elő, amit ő fogott előző nap, azt sütöttük szenesre, hozzá krumpli és zöldborsó, még Helsinkiből. Belekóstolunk a feketecímkés tizenkétévesbe is, amit ajándékba hoztam. Nem rossz. Mökkiben az ilyesmi határozottan nem rossz. Este fázósan húzom össze magam a kis nappaliban. Fűtés nincs, a nap csak a déli órákban melegíti a kis házat.

Ezt kell élvezni, a csendet és a természet közelségét, mondja Pekka, és átöleli Anna vállát.

Előszavak 48 - Anglia, a világ műhelye

Előszavak meg nem írt életrajzomból, 48. Anglia, a világ műhelye.

Csöpög a csap. Peter, a ház szerelője pontosan érkezik, elegáns, kék overallban, sildes sapkában, tisztára suvickolt cipőben, övén bőrtokban hordozható telefon. Jókedvű, elégedett, kedves férfi, öröm az ilyen emberrel dolgozni. Bekukkant a fürdőszobába, és már indul is kifelé.

-Nem javítja meg? - kérdezem.

-Cserélni kell - mondja. - Ha egy csap csöpög, azt cserélni kell.

Visszajövök holnap.

Peter másnap nem jön vissza, üzenetet hagy a rögzítőn, miszerint járja a várost megfelelő csaptelep után. Én úgy véltem, hogy Londonban mindig mindent lehet kapni, fürdőszoba-felszerelést meg aztán különösen. De hát Peter a szakértő. Ő tudja, hogy mit, hol, mennyiért. A csap egyre jobban csöpög.

Egy hét elteltével aztán megjelenik. Gondterhelt. Nincs olyan csaptelep, ami a mosdóhoz megfelelően illeszkedne, ezért, ha nem bánom, a mosdót is kicserélné. If you don't mind. És ez olyan kedveskedő szóhasználat. Ugyan, miért bánnám? Igazi angol strapabíró emberek azt sem bánják, ha hónapokig hánykolódnak a tengeren egy lélekvesztőben, utána azt mondják, egy kis kaland volt. Nem illik bánni dolgokat, az nem igazán angolos.

Peter hosszasan méreget és hümmög. Azt meg végképp nem szeretem, ha egy mesterember méreget és hümmög a fürdőszobában.

Másnap újra jön.

Kis faltörés is járna a dologgal, mondja, meg a tükröt is le kell venni, ha nem bánom, és a szekrényt akkor áthelyezné az előszobába.

-És ha bánom?

-Három hét múlva kezdünk - folytatja -, öt nap alatt végzünk.

-Öt nap?

-Igen, mert ha már nekiállunk, akkor néhány csövet is cserélünk.

Ezt azért már bánom. Nagyon is bánom.

Másnap szólok Zolinak, a nagykövetség hivatalsegédjének, aki öt perc alatt megbőrözi a csapot, és minden marad a helyén. Na de mi lesz Peterrel, meg az új mosdóval? Felhívom telefonon, elújságolom neki, hogy a csap magától megjavult, nincs szükség a cseréjére. És új mosdót sem kérek? Meg tükröt? Nem, köszönöm, jó nekem a régi. Peter örül a hírnek. Ilyenek ezek a mai csapok, mondja a hozzáértő komolyságával. Csöpögnek, aztán egyszercsak nem csöpögnek. Manapság az ember sohasem tudhatja.

És akkor még nem tudtam, mi az a söfu. Azt majd Kínában.

Előszavak 52 - Indira Gandhi

Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, átéli a történelmet. Ilyen nekem 1984. október 31. Éppen 37 éve, egy szerdai nap. A miniszterelnöki rezidencia éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Néhány alkalommal jártam is odabent, amikor magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, otthonát, egyszersmind hivatalát, egy földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát jellemezte. Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány ódivatú puskával felfegyverzett őr. Vajon hogyan védik meg ezek a tétovának látszó alakok a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? A hindu vallás természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartja, minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli.

Indira Gandhi rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan kikísért mindenkit. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. "Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál."

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt.

Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról egyenesen Bengáliába, Rabindranath Tagore művésztelepére. Bombay-ig hajóval utazott, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is. Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt.

A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e, és hogy a gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozókat. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Jót beszélgettünk, beírta a Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix már a pályán melegített.

-Ne haragudj - mondtam neki. - Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi - felelte ő udvariasan, ám enyhén szólva kételkedve a szavaim hitelességében.

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez a stílus? - kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. - Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?

-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

Próbáld hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.

Erre én hallgattam, mint rendesen.

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van - feleltem.

Néhány hónappal később, október 31-én meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az Amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.

Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.

-Erről szó sem lehet - csattant fel ingerülten Gandhi asszony. - Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között. Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.

Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott.

Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje.

Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.

"Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál."

A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

Frank vidéken

A szomszédja, Géza bácsi mondta először. Mindig a szomszédok mondják először a fontos híreket, és itt egy hír akkor fontos, amikor a szomszéd már mondja. "Na, mit szól hozzá, doktor úr" - így szoktak kezdődni. Most az a fontos hír, hogy a Portofán Bandi elment, lelépett, itt hagyta Ildikót egyedül. Ildikót, a kis könyvtárosnőt. Bizony, ez fontos hír, bólogatott Frank. Egy utcában lakott a Portofánékkal, de sokat nem tudott róluk, Bandi járt nála egyszer-kétszer a rendelőben, de akkor sem beszélgettek egymással. Mogorva bunkó, gondolta róla Frank, és ebben már volt egy kis féltékenység is. Néha látta őt, kint állt az udvarban, magányosan cigarettázott, és mintha semmit sem csinált volna, mintha csak a cigarettázás lett volna, ami igazán érdekelte, köszöntek egymásnak, jó napot, doktor úr, ő pedig visszaköszönt, üdvözlöm, Bandi, ahogyan errefelé szokás. Megtanult már mindent, őt is megszokták. Két éve él itt, eleinte nehezen értették, mit is keres egy budapesti főorvos ebben a kis faluban. Sokan kíváncsiskodva benéztek a kis ház kerítésén át, ahol lakott. Néha ott ült a verandán, újságot olvasott, mindenki köszönt neki.

Igen, két éve egyszer csak elege lett Pestből. Nem minden érzést lehet megmagyarázni, meg nem is kell. A felesége elhagyta, a lánya Amerikába költözött, ő ráunt a városra, a kórházi ügyeletekre, tulajdonképpen majdnem mindenre ráunt, abban reménykedett, hogy a vidéki élet felvillanyozza. Lemész vidékre?, kérdezte Szmorgó a kórház folyosóján, amikor összefutottak, és a hangsúlyban, ahogy mondta, hogy lemész, már volt valami lenézés, pedig húsz évig dolgoztak együtt, de hát a pestiek szemében a vidék, az mindig lefelé van.

Semmi sem kötötte a városhoz, és a város sem volt már olyan, amihez ő kötődött. Az ember mindig logikus magyarázatokat keres, pedig nincs mindig logikus magyarázat, és nem is kell mindig logikus magyarázatokat keresni. És máshová mi köti majd? Kötődni. Éppen olyan tétova, távoli cél, mint a boldogság, nehéz pontosan megfejteni, mit is jelent, és hogyan kell keresni. Három kis szoba, csinos konyha, szép kert, Géza bácsi hetente háromszor jön, ápolja, körülnéz, hozza a híreket a faluból, isznak egy pohár bort a verandán. Géza bácsi szeretne róla is híreket vinni a faluba, de Franknak nincsenek hírei. Jól érzi magát, ez az egyetlen hír.

Szóval Ildikó egyedül maradt. Frank gyakran gondolt rá, mert már akkor megtetszett neki, amikor először meglátta. Finom vonalak, valami vonzó, szomorkás bezártság, egy kis hűvös távolságtartás, akár egy csehovi hősnő, aki nem azt kapta az élettől, amire számított. Gyakran bejárt hozzá az iskolai könyvtárba, úgy tett, mint aki klasszikusokat keresgél a polcokon, de lényegében beszélgetni akart, igyekezett imponálni a műveltségével. "Mi, értelmiségiek, tartsunk össze", tréfálkozott egyszer, Ildikó azonban erre nem felelt semmit. Néztek egymásra, aztán Frank elment.

Szerette volna látni meztelenül, még azt is elképzelte, hogy milyen lenne együtt lenni vele, visszahozná a fiatalkori ölelések emlékét, de soha nem jött el a rendelésére. Egyszer, egy esős napon találkoztak a boltban, Frank felajánlotta, hogy hazaviszi, de Ildikó tiltakozott.

- A férjem nem szereti, ha beülök más férfiak autójába - mondta. Barátságos volt, de visszafogott.

- Nincs abban semmi.

- Ő azt mondja, hogy akkor az már olyan másféle dolog.

Frank nem akart magyarázkodni.

- Itt ez a szokás - tette hozzá Ildikó. Úgy hangzott, mintha bocsánatot kért volna.

Egyik reggel Mágorival, az iskolaigazgatóval ült a rendelő előtt a padon. Volt még egy szabad órája, mielőtt a városi ügyeletre indult. Mágori is magányos volt, így szoktak beszélgetni, a padon. Ildikó kerékpározott el előttük, integetett is nekik.

- Beléd szerelmes - mondta Mágori, miután a lány eltekert.

- Ugyan már - felelte Frank, de azért jólesett hallani. Régen nem hallott ilyesmit. - Ötvenéves vagyok. Ő meg huszonöt.

- Az nem számít. Pesti lány. Valahogy idekeveredett, de neki ezek a vidéki fiúk nem kellenek.

Másnap Frank bement a könyvtárba, éppen zárás előtt, hogy Ildikóval induljon hazafelé. Frank próbálkozott volna valamiféle bevezetővel, hogy elindítsa a beszélgetést, de csak hallgatott.

- Tudja, hogy elment a férjem - szólalt meg aztán Ildikó.

- Hallottam - felelte Frank. Ostoba válasz volt, de jobb nem jutott eszébe.

Szombaton Frank a városi rendelőben ügyelt, este volt, mire hazaért. Nekiállt, hogy vacsorát főzzön.

Csengettek. Ildikó állt az ajtóban.

- Egy kis sütit hoztam. Almás - mondta. - Mágori úr mondta, hogy szereti.

- Persze - Frank meglepődött, de örült is. Almás süti. Soha nem beszéltek ilyesmiről Mágorival. Még hogy süti. - Nincs kedve maradni vacsorára? Éppen főzök. Olasz. Jó lesz?

Ildikó elmosolyodott. Frank akkor látta először mosolyogni.

Hajnalban Ildikó megigazította a haját a tükör előtt.

- És most mi lesz? - kérdezte. Frank még ágyban volt, nem szerette ezeket a kérdéseket. Soha nem tudta kiszámítani, hogy mi lesz. Nem szeretett tervezni, mert a dolgok aztán úgyis másképpen alakulnak.

- Tegnap itt járt apám. Talált egy állást Pesten. De ha gondolod, szívesen maradok - mondta a lány.

Frank azt felelte, hogy nem tudna együtt élni vele. Már senkivel sem tudna együtt élni. Ildikó csak annyit mondott, hogy megérti, és többet már nem is beszéltek.

Két hónappal később Ildikó is elment. Nem beszélt senkivel, nem mondott senkinek semmit, bezárta a házat, felmondott a könyvtárban és elment.

- Te tehetsz mindenről - mondta Mágori az egyik rendelésen Franknak.

- Én? - kérdezte vissza, mert szerette volna, ha rosszul hallja.

- Igen, te. Híre ment. Mindennek híre megy egy ilyen kis helyen. Azt gondolták róla, hogy mindenki megkaphatja. Jó szórakozás az ilyesmi. Te is jól elszórakoztál vele.

- Szép lány volt - bólogatott Frank.

Mágori megvárta a recepteket, de már nem szóltak egymáshoz.

Előszavak 52 - Indira Ghandi

Vannak pillanatok, amikor az ember úgy érzi, átéli a történelmet. Ilyen nekem 1984. október 31. Éppen 37 éve, egy szerdai nap. A miniszterelnöki rezidencia éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Néhány alkalommal jártam is odabent, amikor magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, otthonát, egyszersmind hivatalát, egy földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát jellemezte. Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány ódivatú puskával felfegyverzett őr. Vajon hogyan védik meg ezek a tétovának látszó alakok a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? A hindu vallás természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartja, minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli.

Indira Gandhi rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan kikísért mindenkit. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. "Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál."

És ő azon kevesek közé tartozott, aki a sorsával igazolta azt, amiről beszélt.

Egy alkalommal a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. Ez a rendkívül tehetséges asszony a zsidóüldözés elől menekült el Magyarországról egyenesen Bengáliába, Rabindranath Tagore művésztelepére. Bombay-ig hajóval utazott, onnan vonattal tovább, amihez azért a negyvenes években nem kis bátorság szükségeltetett. Később megfestette Tagore képét, közel került a Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi otthonát is. Idős korára, amikor mi megismertük, izületi bántalmai miatt már nem tudott festeni, szerény körülmények között élt.

A bemutatóra meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.

Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. A kulturális intézet épületének emeletén laktunk, így természetes kötelességem volt, hogy szemügyre vegyem, minden rendben van-e, és hogy a gondok, Nath, bezárta-e a kiállítótermet és lekapcsolta-e a légszabályozókat. Négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador mintájú gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott Fred Perry-emblémás rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Jót beszélgettünk, beírta a Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még egy fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix már a pályán melegített.

-Ne haragudj - mondtam neki. - Indira Gandhi volt itt.

-Nem történt semmi - felelte ő udvariasan, ám enyhén szólva kételkedve a szavaim hitelességében.

Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép, amelyen a hamis Lacoste-trikóban és az agyonmosott Fred Perry nadrágban állok a miniszterelnök oldalán, másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.

-Odze, mi ez a stílus? - kérdezte a rá jellemző közvetlenséggel. - Hogy került Indira Gandhi a kulturális intézetbe? És hogy lehet, hogy te tenisztrikóban fogadod? Normális vagy? És hogy lehet az, hogy én nem tudok róla?

-Én sem tudtam előre. Nem jelentette be, hogy eljön.

Próbáld hallgatott. Nagyokat szuszogott a vonal másik végén.

-Ilyen nincs. Biztos odatelefonált, de senki nem vette fel a kagylót.

Erre én hallgattam, mint rendesen.

-Még egyszer ilyesmi ne forduljon elő - dohogta.

-Rendben van - feleltem.

Néhány hónappal később, október 31-én meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az Amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.

Október 30-án, kedden a kormányfő Orissa államban tartott beszédeket, az ország már a választásokra készült. A miniszterelnököt szállító különrepülőgép későn este érkezett vissza Delhibe. Indira Gandhi még egy tanácskozást tartott a rezidenciáján, mielőtt nyugovóra tért. A személyi biztonságáért felelős őrparancsnok ismételten említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.

-Erről szó sem lehet - csattant fel ingerülten Gandhi asszony. - Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között. Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.

Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.

Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott.

Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített volna interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje.

Aztán, egyszercsak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.

"Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál."

A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.

Előszavak 53 - Klári

Ez most nem lesz vidám történet. Klári, a nagynéném (nem szeretem ezt a szót), apám húga fontos szereplője volt az életemnek. Pedig nem sokat tudtam róla, sőt, a legfontosabb dolgokat nem tudtam, csak annyit tudtam, hogy voltak olyan dolgok az életében, amikről nem akart beszélni. A soá-ban - ő mindig így beszélt Auschwitzról, és csak ennyit mondott -, mindenem elveszett. Látta az újságokban, hogy Mengele még él, valahol Dél-Amerikában bujkál. Hát hogy nem tudják elfogni? Ezt kérdezte tőlem. Élte tovább az életét, mint sokan, akiknek ez volt a sorsuk, szerény volt, gondoskodó, soha nem panaszkodott, soha nem hiányolta a figyelmet, soha nem beszélt az elszenvedett fájdalmakról. Nem tépem fel a sebeket. Ápolta anyukát, aki az utolsó években már csak feküdt az ágyban, nem szólt senkihez, csak nézett maga elé. Klári esténként felolvasott neki. Tudta, hogy anyuka nem érti, talán nem is hallja, de nem az számított, apa sokszor mondta, hogy vigyék anyukát kórházba, de Klári ragaszkodott hozzá, hogy ő ápolja, én ilyen vagyok, mondta apának, nem emelte fel a hangját, de mégis volt benne valami mély meggyőződés, hogy ennek így kell lennie. Soha nem kérte számon elmaradt és lemondott látogatásaimat. Amikor külföldön voltam, csak néha írtam neki. Szerette a gyerekeimet, örült, ha egy pár percre felmentek látogatni. Marasztalta őket, de mindig megértette, amikor azt mondták, hogy sietniük kell. Szépek vagytok, mondta nekik mindig. Aztán egyszercsak összeesett az utcán. Pedig nem voltam beteg egész életemben, mondta a mentőknek. Ez volt az utolsó mondata.

Most, sok évvel a halála után, álmodtam vele. Magam is meglepődtem, hogy milyen pontosan emlékszem a részletekre. Nem hiszek az álmokban, és nem is szeretek róluk mesélni, de azért ez más. Azt álmodtam, hogy egy hideg téli napon vár a kapu előtt, ahol lakott, a Thököly úton, sápadt, kendőt visel, kezében egy kis papírt tart.

-Azért felírtam neked a titkos telefonszámomat. Hívjál fel, ha szükséged lenne rám.

És ezzel eltűnt.

Előszavak 54 - Japán rendőr

Sok különös országban jártam életem során, Japán azonban minden tekintetben a legkülönösebb. Egyenesen őrjítő. Ez most csak egy történet a sok közül.

Még Tokió belvárosában is ritkán találkoztam angol nyelvű feliratokkal. Néhány nap elteltével már meglehetősen magabiztosan mozogtam a szállodám környékén, a Kyo-bashi negyed Chuo-dori alnegyedében, sőt, egy alkalommal már jó helyen szálltam le a földalattiról is, amikor a Ginza központjába igyekeztem. Aztán egy pillanatnyi figyelmetlenség és megtörtént a baj: rossz mozgólépcsőn hagytam el egy hatalmas aluljárót és már fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok. Néhány percig megpróbáltam tájékozódni, azután beláttam, hogy a helyzetem reménytelen. Egy rendőrt szólítottam meg.

-Szumi maszen, Chuo-dóri va doko deszka?

Pillanatnyi sikeremet, amit a teljes kérdőmondat kimondása (Elnézést kérek, hol van a Chuo-dóri?) jelentett, azonnal eloszlatta a rendőr tekintete. Úgy nézett rám, mintha névnapi ünnepségre hívtam volna a hollóházi kultúrházba.

-Á - ennyit mondott, körülbelül azzal a hangerővel, mintha napok óta most eresztette volna ki először a levegőt a tüdejéből. Majd előkapta a rövidhullámú beszélőkéjét és hosszasan társalgott valakivel. A párbeszédet hallgatások szakították meg, időnként pedig annyit mondott:

-Haj.

Ez körülbelül megfelel az igen/nem, a hideg/meleg, a tűz/víz, a férfi/nő és a közel/távol szópáraknak. Ezt mondja egy japán, ha ért valamit és ugyanezt mondja, ha nem ért semmit, valamint ezt mondja, ha már órák óta süket a telefonkészüléke. Mindenesetre vártam, hogy mi történik. De nem történt semmi. A japán gondolkodásmódot jól ismerő tokiói barátaim elmondták: a rendőr vagy abban bízott, hogy ráunok a várakozásra és máshoz fordulok tanácsért, vagy abban, hogy eszembe jut az, amiről őneki egészen addig és azt követően sem volt fogalma. A japánok ugyanis nem szívesen vállalják egy idegen útbaigazításával járó felelősségét, sőt, ez kifejezetten nehezükre esik, nem is szoktak hozzá az útbaigazításhoz. Tisztességes állampolgár ugyanis tudja, hogy honnan jön vagy hová megy és nem zaklatja ilyesmivel a közszolgálatot teljesítő városi alkalmazottat. Hosszú ideig álltunk így egymással szemben, amíg végül arra hajtott egy rendőrautó. Lassan haladt, mint a rendőrautók, amikor a benne ülőknek semmi dolguk, meg is álltak mellettünk. Az én rendőröm hosszú beszélgetést folytatott a kormánynál ülő kollégájával, aki a kapott tájékoztatást részletesen továbbadta az autó további utasainak.

-Eigo no hanaszeru hito o jonde kudaszaj - útikönyvem szerint ez azt jelenti, hogy talán egy angol nyelvet beszélő valakire lenne szükségem.

A rendőr felemelt tenyerével kérte, hogy hallgassak el, mert most ők beszélnek. Tudjam, mi a jó modor, ha már ilyen bajba kevertem magam. Mintegy negyedórás társalgás után kiszállt az egyik rendőr a kocsiból, megigazította a sapkáját, amúgy hibátlan egyenruháján kisimított egy ráncot, vízszintesen felemelte a karját, mint Toyama admirális, amikor az amerikaiak ellen adta meg a parancsot a támadásra, nagy levegőt vett és azt mondta:

-Masszugu - ami annyit jelent: egyenesen.

Udvariasan megköszöntem a tájékoztatást (arigato gozai masz),és elindultam a kijelölt irányba.

Öt perc múlva a Chu-dóri-n sétáltam.

Akkor meg mi volt ez a nagy izgalom?

Előszavak 55 - A jóslat

Tizenhárom éves voltam, mentünk apuval Delhi legforgalmasabb utcáján, a Chandni Chowk-ban. Ez a központi bazár, ezt mondták rá. Sűrű tömeg, rikácsolás, lökdösődés, az utcán főzött ételek szaga, mintha egész Ázsia ott lett volna. Fogtam apu kezét, nem volt bennem félelem. Egy jósnő ült az egyik sarkon, mellette egy galamb egy kalitkában, For one rupee I will tell your future, ez volt előtte egy táblára írva, a sámlija mellett. Egy rúpiát megér, nevetett apa, mögém állt és a térdét kicsit beroggyantva, ahogy szokta, lefényképezett.

-Itt fogod megtalálni életed szerelmét - mondta a jósnő.

Még egy évig voltunk Indiában, úgy jöttem-mentem mindenhová, hogy hátha megtalálom életem szerelmét, így néztem körül az iskolában is, a sportklubban és a külön zeneórákon. Elmentem minden osztálytársam hülye születésnapjára, énekeltem velük a Happy Birthday-t, de minden hiába, nem találtam rá.

Nem sokkal a hazautazásunk előtt megláttam a jósnőt, a Jor Bagh piacon, kedvenc könyvesboltom előtt, akkor már két rúpiáért árulta a jövőt. -Hazudott nekem - mondtam mérgesen.

Felnézett rám, olyan tekintettel, ahogyan csak egy indiai jósnő tud egy öntudatos, éretlen fehér fiúra nézni.

-Legyél türelmes - felelte. - Hosszú még az élet.

Előszavak 56 - Hol az író?

Sokan kérdezik azt tőlem. Az író mindenhol ír. Mindig és mindenhol. Ahol éppen eszébe jut. És mindig eszébe jut valami. Ez szórakoztatja a világon a legjobban. Persze, csinál más dolgokat is, zenét hallgat, színházat néz, eszik, iszik, utazik, szeretkezik, de legjobban az írás szórakoztatja. Tud írni vasalódeszkán, konyhapulton, gyerekszobában, autóbuszon, nyilvános vécén. Nem biztos, hogy mindig jó és hasznos ötletek jönnek elő, de mindent leír. Elsőre sok ötlet jónak látszik, de mire az író végigírja, már nem ér semmit. Én legjobban a saját dolgozószobámban tudok írni. Megszoktam a fényeket, az asztal méretét, a tárgyakat, amik körülvesznek. Szeretem, ha az asztalon csak azok a dolgok vannak, amik akkor éppen fontosak. A falon egy különös festmény, amit Klári talált nekem. Hogy pont idevaló. Óra, könyvek, szemüveg. Így teljes a dolgozószoba.

Előszavak 57 - Megint egy kaland a diplomáciai életből

Horn please

Két történetem is van vele. Először akkor találkoztunk, amikor ő külügyi államtitkár volt, én a delhi magyar kulturális intézetben dolgoztam, én tolmácsoltam neki. Közismerten nehéz ember volt, nem beszélt ugyan angolul, de szívesen beleszólt a tolmács munkájába. Ráadásul én sem voltam hivatásos tolmács, pedig az külön szakma, sőt, hivatás, kell hozzá a magyar és az idegen nyelv biztos szókincs ismerete, valamint magas fokú összpontosítási és rögtönzési készség. De hát a külügyesek úgy gondolták, bukjak meg én. Az első nap csakugyan tele volt feszültséggel, örökké rám szólt, hogy rövidebben, vagy hosszabban, néha úgy ült a tárgyalóasztalnál, mint valami durcás kisfiú. Este, a hivatalos vacsorán én tolmácsoltam a pohárköszöntőjét, ami kizárólag hosszú és önmagába visszaforduló körmondatokból állt, volt benne egy-két suta vicc is, de az indiaiak nem nevettek.

-Elcseszted - hajolt oda hozzám, miután leült.

Másnap Agrába kirándultunk. Hornt mintha kicserélték volna, indulás előtt lelkesen sétálgatott a szálloda udvarán, sürgetett, hogy induljunk már,. nagyon szerette volna látni a Taj Mahalt. Amikor kiértünk az országútra, megpillantottuk az első igazi indiai teherautót, aztán a másodikat, , mindegyik hátsó raklapjára ugyanaz a szöveg volt írva. Kérem, dudáljon. Ez volt ugyanis az indiai országúti közlekedés alapja. Ha valaki előzni akart, dudált. Ha kanyarodni akart, dudált. Ha nem akart kanyarodni, dudált.

-Tudod, hány teherautó van Indiában? - kérdeztem. Hornnak persze sejtése sem volt, honnan is lehetett volna.

-Húsz millió - mondtam. - De lehet, hogy harminc. Most képzeld el, milyen nagy munka volt mindegyikre ráiratni a nevedet...

Hornnal később Londonban találkoztam újra, akkor miniszterelnök volt, én pedig sajtótanácsos. Mindenképpen szerettem volna elérni, hogy felkeresse a Financial Times szerkesztőségét és találkozzon a vezető újságírókkal. Keservesen ment az előkészítés, az angolok végig attól tartottak, hogy lemondja a látogatást, és aggodalmukban én magam is osztoztam. Még egy nappal korábban is csak legyintett.

-Nem szeretem az angolokat és nem szeretem az újságírókat. Ők sem szeretnek engem, akkor minek menjek oda?

-Már megbeszéltem velük - makacskodtam. - Számítanak rá.

-Majd lemondod.

A nagykövet irodájában ültünk, hármasban. Konyakot ittunk.

-És miről beszéljek nekik? - kérdezte némi hallgatás után.

-Egy hete jártál Moszkvában - feleltem. - Meséld el a találkozódat Jelcinnel. Az érdekli majd őket.

Horn hallgatott egy darabig. Nem szeretett engedni.

-Rendben - mondta végül. - Dohányozni lehet?

Hát erre meg én nem gondoltam.

-Megoldjuk - mondtam.

Tony Robinson, a rovatvezető elképedt, amikor a miniszterelnök kérését ismertettem vele.

-Rendben van - válaszolta az angolokra jellemző fanyar öniróniával. - Végtére is csak a londoni tűzoltóparancsnok írásbeli engedélye kell hozzá, de megoldjuk.

A beszélgetés nagyon jól sikerült. Miután kijöttünk az épületből, kezet fogtunk a főszerkesztővel, beszálltunk az autóba.

-Na, jó voltam? - kérdezte Horn.

-Igen - feleltem. És csakugyan jó volt.

-Látod - mondta erre. - Még szerencse, hogy magamra hallgattam és eljöttünk. De hogy bírják ki ezek egész nap bagó nélkül?

És rágyújtott.

Előszavak 58 - Akadémia!

Indiai külszolgálatom után Berend T. Iván sajtófőnöki állást ajánlott a Magyar Tudományos Akadémián. Micsoda munkahely! Micsoda gyönyörű épület! Itt dolgozni, már az is maga volt a csoda. 1988-ban voltunk, a változások már érezhetők voltak. 1990-ben, a 150. közgyűlésen Berend távozott, a testület - az ő javaslatára - Kosáry Domokost választotta meg elnöknek. Május 29-e volt. Antall József hat napja volt miniszterelnök, Kosáryt a barátjának és tanácsadójának is tekintette, ezért jelezte, hogy eljön és beszédet is tart majd. Láng István főtitkár állította össze a programot, megkérdezte Kosáryt, mennyi időt adjunk Antallnak.

-Sokat - mondta ő. - Jóska mindig hosszabban beszél a kelleténél.

Abban az évben fontos dolgok történtek Magyarországon. Sokan azt gondoltuk, hogy most átéljük a történelmet, mások hittek benne, pedig nem akarták, volt, aki akarta, de nem hitt benne. Kosáry elnök lett, de nem szeretett szerepelni, az újságírókat nem kedvelte, a nyilvánosság zavarta, úgy gondolta, nem illik az Akadémia szellemiségéhez.

-Vigye el innen az újságírókat - mondta nekem elnöksége első napján némi csendes türelmetlenséggel, és közben még legyintgetett is, mintha legyeket kergetne el az íróasztaláról. - Itt komoly munka folyik.

-Kíváncsiak a Professzor Úrra - feleltem. Ő volt az átalakult rendszer első akadémiai elnöke, ez magától értetődő volt. Nem szerette, ha "elnök"-nek szólították. Elnök bárki lehet, mondta.

-Maga a sajtófőnök - nyugodott bele. De azért jólesett neki.

Egy hét múltán ritkábbak lettek a telefonhívások, az újságírók más hírekre vadásztak.

Egy délután Kosáry hivatott.

-Mi van, már nem vagyok elég érdekes? - kérdezte kíváncsisággal vegyes gyanakvással.

-Ez a dolgok természete - válaszoltam. - Majd lesznek események, és akkor újra érdekesek leszünk.

-Maga a sajtófőnök, maga tudja - sóhajtott.

Egy alkalommal vidékről jöttünk haza, ő szokása szerint elől ült, a gépkocsivezető mellett. Este volt már, hosszú ideje nem beszéltünk, azt gondoltam, elaludt.

-Megmondtam Antall Jóskának is - szólalt meg egyszer olyan halkan, hogy abban sem lehettem biztos, hozzám beszél. - Megmondtam nekik, hogy új korszak van. Többé nem panaszkodhatunk az elnyomóinkra. És nem kenhetünk rájuk semmit. Ilyen helyzetekben pedig a legnagyobb veszély a saját hülyeségünk. Ettől senki sem fog megmenteni bennünket.

Hallgattunk egy ideig.

- Olvasta a Délibábok Hősét?- kérdezte azután.

-Nem olvastam - ismertem be. Kosárynál nem lehetett füllenteni, illetlenség is lett volna.

-Van benne egy jó mondat: "A magyar mindent hisz, mit fél vagy remél". Így aztán, ha a remények nem válnak valóra, jön a hivatkozás a balsorsra.

Aztán már nem beszéltünk többet.

Egy alkalommal, késő délután ült az elnök irodában, félhomályban. Amikor beléptem, egy sűrűn telegépelt papírlapot tett elém.

-Ezt nézze meg!

Akadémiai munkatársak listája volt, mellette feltüntetve, hogy ki volt párttag és ki dolgozott a belügynek.

-Szabályszerű feljelentés - bökött rá a ceruzájával. - Micsoda bagázs.

-Mit csinál vele, Professzor Úr? - kérdeztem.

-Amit kell - felelte gondolkodás nélkül. Összegyűrte és bedobta a szemétkosarába. Aztán felállt, az ablakhoz ment és kinézett a Dunára.

-Kommunistáznak - mondta mérgesen. - Ezek a hülyék azt hiszik, hogy ez előreviszi a dolgokat. Én is kommunistázhatnék és az aztán hiteles lenne. De mire mennénk vele?

1991-ben aztán egyszercsak megjelent Morvai Ferenc, a hirtelen meggazdagodott nagyrédei üzletember, megalakította a "Megamorv-Petőfi Bizottságot" és úgy vélte, hogy a burjátiai Barguzinban megtalálta Petőfi Sándor sírját. El is mondta mindenkinek: "Amire a kommunista Akadémia képtelen volt, az sikerült egy lelkes magyar vállalkozónak."

Ez azonban csak a látszat volt. Szentágothai akadémikus csak egyetlen pillantást vetett a csontváz fényképére és máris megállapította: "De hiszen ez egy nő!" - meg hát voltak egyéb, nemzeti színű ábrándokkal összehangolt tévelygések is. "A magyar mindent hisz..." - ez jutott eszembe Arany László költeménye. Az akadémiai szakemberek véleménye akkor az volt, hogy nem hallgathatunk tovább. Még Szentághothai is felhívott, érdeklődött, hogy mi lesz a következő lépés.

-Morvai tudomásom szerint Petőfi temetésére készül - újságolta. - Már meg is rendelte az ágyútalpat, amivel a Ferihegyi repülőtéren várják. Nos, mi lesz?

Beszélnem kell Kosáryval, feleltem neki.

-Maga a sajtófőnök, nem? Hát álljon elő valamivel - és letette a kagylót. Ha valami felháborította, akár az éjszaka közepén is felhívott.

Másnap reggel az irodájában vártam Kosáryt. A téma akkor már valamennyi újságot foglalkoztatta.

-Ki kell lépnünk a nyilvánosság elé, mielőtt mindenkit megbolondít - javasoltam.

-Szó sem lehet róla - Kosáry nagyon mérges volt. - Azt nyilatkozza az egyik lapban, hogy engem feljelent Gorbacsovnál, mert kommunista vagyok! Ez bolond!

-Éppen ebben áll a veszélye. Most csak az Akadémia mentheti meg a helyzetet - kicsit patetikusan hangzott, amit mondtam. De hát ez nyilván a hely szelleme volt, ott álltam Barabás Miklós Széchenyi-portréja alatt.

-Az Akadémia ilyen alakokkal nem áll szóba - mondta Kosáry határozottan.

-Márpedig ez elkerülhetetlen. Az Akadémiának állást kell foglalnia, méghozzá nyilvánosan. Elnök Úrnak személyesen.

-Nekem? - nézett rám Kosáry.

Nehéz pillanat volt.

-Igen, személyesen. Meggyőző lenne.

-Soha - mondta Kosáry és még csapott is egyet az asztalra, néhány irat lerepült, de ez nem zavarta. - Soha.

Másnap megjelent a Magyar Televízió forgatócsoportja az Akadémia székházában. Szokásom szerint magam kísértem Kosáryt a felvételre.

-Lehet, hogy nagy hülyeséget csinálunk - mondta a lépcsőfordulóban. Megigazította a nyakkendőjét. - De hát maga a sajtófőnök. Maga tudja.

És elmosolyodott. Kis mosoly volt, de fontos.

Előszavak 61: Ölellek, szeretettel, Árpád

-Hát te mit keresel itt? - kérdezte örömteli csodálkozással vegyes meglepetéssel tőlem Göncz Árpád a brit nagykövetség fogadásának forgatagában 1992 őszén.

-Külügyes lettem - feleltem.

-De az írást sem adtad fel, remélem? - kérdezte. Ő akkor köztársasági elnök volt, sokan sündörögtek körülötte. A mi történetünk a hetvenes években kezdődött, amikor még kultúrhivatalnok voltam, akkor már javában írtam és nagyon szerettem volna fordítani is. Kéry László , a PEN Club főtitkára bíztatására már meg is jelentem angol és amerikai novellákkal az általa szerkesztett Nagyvilág című folyóiratban. Régen volt. Aztán adott nekem egy könyvet, Ragtime, ez volt a címe, nagy siker Amerikában, mondta. Egy éjszaka alatt elolvastam, tényleg nagyszerű regény, egy bizonyos Doctorow írta, akiről korábban semmit sem hallottam. De mindegy is volt, nem az ilyesmi számít. Felhívtam Osztovits Leventét, az Európa Kiadó igazgatóját, megbeszéljük, mondta, gyere be a szerkesztőségbe.

Jól ismertük egymást, nem voltunk barátságban, amolyan szervusz-szervusz, de mégis. Ilyen volt akkor az értelmiség. Tudtunk egymásról, mindnyájan.

-Az igazság az, hogy te jól lefordítanád - mondta Osztovits. Ő már ismerte a könyvet és tudta, hogy ki az a Doctorow. - Csak már odaígértem valaki másnak, akinek most éppen nagy szüksége van pénzre. És ő is kiváló fordító. Úgyhogy neked majd adok valami mást.

Hát ezt megbeszéltük. A titkárságon ült egy ősz férfi, kockás ingben, mellette egy fekete szkáj aktatáska. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő volt Göncz Árpád és végül ő fordította a regényt magyarra. És tudjuk is, milyen kiválóan.

Aztán Londonban találkoztunk újra, amikor Erzsébet királynő meghívásra hivatalos látogatáson járt ott. Mint sajtótanácsos, aktív szerepet kaptam az utazás előkészítésében, szinte naponta tárgyaltunk a Buckingham Palota illetékeseivel és persze, a budapesti Elnöki Hivatallal is.

Göncz Árpád felkészült, sokoldalú, ugyanakkor rendkívül humoros és szórakoztató tárgyalópartner volt, tekintetében mindig volt valami természetes és őszinte kíváncsiság. Legendaként keringett róla, hogy amikor a királynő egy alkalommal megdicsérte az angol tudását, szerényen annyit mondott: -Csak a szókincsem sajátos, mert a börtönben tanultam.

Szerencsém volt, meg talán ez az emlék Doctorow-ról, hogy útközben többször jutott időnk beszélgetni. Elmesélte, hogy 1990-ben, hivatalba lépésének harmadik napján fogadta Dianát és Károlyt a Parlamentben. Alig látott az izgalomtól, tartott attól, hogy mi lesz, ha áthágja a protokoll szabályait, de végül minden jól sikerült.

-Erről Diana is ír az önéletrajzában - mondtam. Éppen Londonban voltunk városnézésen, a Tower kapujában hallgattuk az idegenvezetőt. -

-Komolyan? - kérdezte vissza.

-Persze - feleltem. - Benne van a könyvében.

-Elküldöd nekem?

-Természetesen - mondtam.

-Mennyibe kerül? - kérdezte és a zsebébe nyúlt, előhúzott néhány gyűrött ötfontos bankót.

-Fogalmam sincs, de majd elszámolunk.

Amikor a repülőtérre értünk, megölelt. A könyvet elküldtem neki, ő pedig a sajátját küldte vissza, dedikálva. London után még kalandos évek következtek, Peking és Helsinki, azóta is őrzöm. "Ölellek, szeretettel."

Előszavak 63 -  Az első könyv

1978- ban jelent meg az első kötetem. Novellák. Akkor már rendszeresen publikáltam, nyertem egy rádiós pályázatot is, éppen itt az ideje, gondoltam, már késésben is vagyok talán. Összeszedtem, amiről feltételeztem, hogy esélyesek, sokat méláztam rajtuk, javítottam, újraírtam őket, még egyszer újraírtam. Volt, amit összetéptem, kidobtam, aztán kikukáztam, összeragasztottam. Mikor lesz készen egy novella? Melyik a festő utolsó ecsetvonása, amikor hátralép és azt mondja, hogy na, készen van, most jó. Összeraktam őket egy ápiszos papundekli iratgyűjtőbe, és bevittem a Magvetőbe, akkor az volt a legjobb kiadó, gondoltam, így kell elkezdeni, ha már rászántam magam. Egy szerdai napon vittem be, akkor volt egy ilyen mániám, hogy nekem a szerda a szerencse-napom. A Vörösmarty téren volt egy ronda irodaház, még soha nem jártam ott korábban, már a liftben is csupa művész-kinézetű alak volt, benyitottam a Titkárság feliratú ajtón, hoztam egy kéziratot, mondtam, tegye le az asztalra, felelte egy titkárnő, gépelt és közben dohányzott, neki ez mindennapos dolog volt, hogy fiatalemberek állítanak be kéziratokat hoznak, az a rendkívüli, ha éppen nem állít be senki. Aki író akar lenni, az így kezdi. Hoztam egy kéziratot. Ráírtam a telefonszámot meg a címet, mondtam, rendben van, mondta a titkárnő, de nem is nézett rám és nem hagyta abba a gépelést.

Egy hónappal később felhívott Ördögh Szilveszter, aki akkor már neves író volt. Ő lesz a szerkesztőm, mondta és majd nézzek be hétfőn vagy csütörtökön, azok az ő szerkesztőségi napjai.

Csak annyit írok le róla, hogy fantasztikus ember volt, és akkor ebben minden benne van. Sokat tett hozzá a könyvhöz és sokat tett azért, hogy író lettem. Később, amikor az Új Írás-nál lett rovatvezető, és a Tekintet főszerkesztője, sok írásomat közölte. Gyakran találkoztunk is, soha nem az írásról dumáltunk, "az tulajdonképpen tök unalmas", mondta. És hát, nagyon jó író volt, nem is kétséges. Egyszer az Új Irás-beli kis irodájában ültünk, amikor Juhász Ferenc, a főszerkesztő (fiataloknak írom: a kor egyik legnevesebb költője, kemény, markáns figura) benyitott.

-Prózaírók - mondta fanyarul. Ő csak a költészetet tekintette igazi művészetnek. Aztán azért hozzátette: - de nem ügyetlenek.

Előszavak 65 - Repülőtéri élmények Londonban - L. Bokros

Sokak szerint a brit repülőtereken és a kikötőkben dolgozó Bevándorlási Tisztviselők (Immigration Officer) a legellenszenvesebb és legmerevebb hivatalnokok az országban. Tény, hogy hatalmuk korlátlan és megfellebbezhetetlen. Ha ők azt állítják, hogy az utas nem léphet be az országba, akkor ezt semmiféle nagykövetségi érvelés vagy könyörgés meg nem változtathatja. Londoni éveim során sok alkalommal tapasztalhattam, hogy ezek az emberek igen képzettek, majdnem tökéletes biztonsággal szűrik ki azokat az érkező utasokat, akik csakugyan különböző hátsó szándékokkal érkeznek, néha viszont hajlamosak arra is, hogy humorosan fogják fel munkájukat.

Egy alkalommal a nagykövet engem küldött ki a repülőtérre, hogy fogadjam a miniszteri beosztásából éppen felmentett Bokros Lajost, akit egy előadásra hívtak meg a híres londoni King's College-ba, ami nagy megtiszteltetésnek számított.

Diplomáciai igazolványommal a repülőgép ajtajában fogadtam az érkezőket, onnan kísértem át őket a hatalmas repülőtér tekervényes folyosóin a rettegett Bevándorlási Tisztviselők pultjaihoz. Amikor Bokros került sorra, a Tisztviselő, egy középkorú, karvalyorrú férfi alaposan, sőt, némi gyanakvással böngészte át az útlevelet és az úgynevezett Leszállókártyát, aminek számtalan rovatát mindig pontosan kellett kitölteni.

-Nem írta be a munkahelyét - jegyezte meg a férfi. Tudtam, hogy ez végzetes lehet és éppen megszólalni készültem, Bokros azonban megelőzött.

-Munkanélküli vagyok - felelte angolul.

A karvalyorrú rám pillantott.

-Így, sajnos, nem engedhetem be az országba...- mondta. Rám nézett, nyilván nem értette, hogy miért fogad egy nagykövetségi diplomata egy munkanélkülit. Ez nyilván enyhítő körülménynek számított, mert megkérdezte.

-Mi volt a korábbi munkahelye?

-Miniszter voltam - mondta Bokros szemrebbenés nélkül.

-Csakugyan? - vonta fel a szemöldökét a tisztviselő. - Éspedig milyen miniszter?

-Pénzügyminiszter. De lemondtam.

-Ez igen, uram - csapta bele az útlevélbe jókedvűen a "Beléphet" bélyegzőt a férfi. - Érezze jól magát Nagy-Britanniában.

Aztán Bokrosra nézett és bátorítóan kacsintott egyet.

Előszavak 66: Ez még jobb történet

Néhány héttel később kisgazda-párti küldöttség érkezett angliai tanulmányútra. Miután nyelvtudásuk a csekélynél is kevesebb volt és saját bevallásuk szerint még az amúgyis semmitmondó társalgási szintet sem érte el, külön kérték, hogy már a repülőgép ajtajában várja őket egy magyar diplomata, aki átsegíti őket az első nehézségeken. Hatan jöttek, az útlevélkezelő pultig nagyokat nevettek, viccelődtek, megjegyzéseket tettek az angol nőkre. A pulthoz érve aztán kezükbe adtam a Leszállási Kártyákat, kértem, töltsék ki a rovatokat.

-Képviselők vagyunk, nekünk ez nem kötelező - mondta a delegáció vezetője, egy magas, testes férfi és egyetértést várva nézett társaira.

-Nem töltünk ki semmiféle nyomtatványt - értettek egyet a többiek.

-Márpedig ez mindenkire nézve kötelező - mondtam.

Némi csend következett, amit beleegyezés követett.

A férfiak hosszasan tanulmányozták a rovatokat, ám a segítségem nélkül nem boldogultak. Nagy keservesen átjutottak a neveken, címeken, a szálloda címét egy összegungyurgatott kis papírról bekönyvelték, ám az angliai utazás célja már megoldhatatlan feladatnak bizonyult.

-Ide meg mit írjunk? - kérdezte tőlem a delegáció vezetője. - Te vagy a diplomata, neked kell tudnod.

-Az a kérdés, miért jöttetek? - kérdeztem vissza.

-Nyelvtanfolyam - hazudta az egyik képviselő. -Azt mégse írhatjuk be, hogy turisztikázunk.

-Tanulmányozzuk a brit parlament mukáját, az jó?

-Az jó - adtam meg magam.

-Na, és van itt még egy rovat - jelezte egy alapcsony termetű, fiatal képviselő. - Azt írja: sex. Ide mit írjunk?

Mindenki rám nézett. Hiába, kényes ponthoz érkeztünk.

-Hát ide azt kell beírni, hogy egy héten ki hányszor.

-De ehhez meg mi közük? - háborodott fel a delegáció vezetője.

-Ezek az angolok mind ilyenek. Perverzek - szögezte le a kis alacsony.

-Rendben, beírjuk - döntött a delegációvezető. - De azt egyeztessük, hogy csak az otthoniakat, vagy a vendégszerepléseket is?

Jót nevettek.

-Na, ha ezt elmeséljük otthon, beszarnak majd - mondták nagy egyetértésben. És ez még csak a kezdet volt.

Előszavak 67: Igazi karácsonyok csak Londonban

Igazi karácsonyok csak Angliában vannak. Már november elején hat oldalas levelet kaptunk lányaink iskolájának igazgatójától. Stratégia: a gyerekek a szülőkkel együtt vegyenek részt az előkészületekben. Ez igen. Anglikán gimnázium, mégiscsak tudják, hogyan kell csinálni az ilyesmit, már első osztályban megtanulták a gombfelvarrást és a főzés alapelemeit és a háztartási költségvetés alapjait, miközben mi Magyarországon ebben a korban még alumínium-hamutartó csippentésével kötöttük le magunkat politechnika órán. A jótékonykodás is része az ünnepnek, a lányok egy mozgássérült iskola zenei estjén lépnek majd fel London peremkerületében.-Nem is tudok énekelni - mondja szomorkásan Kati.

-Csak kórusban kell - felelem. - Ott mindenki tud énekelni.

A vékony, szikár igazgató, Mr. Parsons szülői értekezletet tart, amin a gyerekek most nem vesznek részt. Mert amúgy ebben az iskolában a szülői értekezleteken a szülők, a tanárok és a gyerekek együtt vannak, mindenki elmondhatja, mire gondol, elvégre ez így tisztességes. Emlékszem, gyerekkoromban rettegés töltött el minden szülői értekezlet napján és a rettegések mindig beigazolódtak. Anyám mindig úgy jött haza, hogy végigsírta az utat, otthon pedig leborult a konyhaasztalra és zokogni kezdett, pusztán azért, mert azt hallotta, hogy nem vagyok elég szorgalmas, na és, kérdeztem, mire anyám felemelte a fejét és szipogva, szomorúan nézett rám. De hát ez Anglia, már az iskolában megtanulják a gyerekek a demokráciát.

A karácsony, szavalja Mr. Parsons, az év fénypontja. Jól kell sikerülnie, és ennek érdekében semmilyen munka nem lehet sok.

A régi nőnapok jutnak eszembe, amikor szegfűvel leptük meg a hivatalban a nőket, akik erre persze már számítottak, ostoba verseket szavaltunk nekik, azután Hubertust ittunk.

Most mindnyájan nagyon lelkesek vagyunk, Mr. Parsons mindenkitől ötleteket kér. Sok a külföldi diák, egy etióp anyuka javasolja, legyen háncsszoknyás tánc, az igazgató jegyzetel és egyetért, tehát ebből nem lesz semmi. Ellenben karácsonyig különleges tanrend, versírás a Télapóhoz. Adventi naptárfestés, gyurmából jászolkészítés, tornaórán karácsonyi Télapó-kupa. A lányok otthon esténként táncpróbákat tartanak és hármasban gyakorolják a dalokat Ionával, skót barátnőjükkel. Ave Maria és O, Holy Night. Karácsonyi Kérdőiv: ki mit tud a nagy ünnepről? Legjobb Karácsonyom, esszéverseny, Miért szeretem a karácsonyt? , versmondó-verseny. A lányok hajnalig görnyednek az íróasztal fölött. Igen, az év fénypontja. Újabb levél Mr. Parsonstól, kérik a szülőket, járuljanak hozzá a kerti kolbászsütéshez. Az előkészületek már felfokozott hangulatban, az igazgató maga mutat meg mindent az érdeklődőknek szervezett helyszínlátogatáson, a színpadon már áll a karácsonyfa, próbálnak a zenészek, az udvaron helyén a sátor és a sütőállvány, két fiú sikálja rácsokat, őrült hangerővel szól a Jingle Bells, remélem, mondja Mr. Parsons, hogy minden rendben lesz, a tanárok buzgón bólogatnak, csak ne idegeskedjen, igazgató úr, átadom családi ajándékunkat, egy üveg pálinkát, másnap postán megkapjuk a programot, délután szeretettel várnak bennünket a mozgássegítő központban, segítőkész támogatásunk jeléül egy tízfontos csekket azért vigyünk magunkkal, mi sem természetesebb, gondolom. A lányok is remekelnek When Jesus was born, a kórusban, nagy siker, ölelkezés és könnyek, nem fér kétség ezeknek a gyerekeknek az őszinte szeretetéhez, Katit alig akarják elengedni, hajtunk vissza az iskolába, a szülők már izgatottan tolonganak az előadóteremben, hiába, az év fénypontja, a kertben már sütik a kolbászt, a jó brit hagyomány szerint kívül szenes, belül jeges. A műsor a szokásos, versek, jelenetek, dalok, Christmas time, kórusok. Az igazgató magára vállalja az összekötőszöveg elmondását, izgalma mindent felülmúl, hebeg, dadog, elpirul, a nyakkendőjét igazgatja, az órájára pillant, de hát ezt így is kell, ha nincs izgalom, akkor a karácsony nem ér semmit, a közönség azonban türelmes és jól szórakozik. Egyedül az etióp anyuka csalódott, amiért elmarad a háncsszoknya-tánc és egy német apuka dohog az elmaradt Tannenbaum miatt, de mindezt elmossa az éltető tapsvihar, we wish you a Merry Christmas.

Kitódulunk a udvarra, én fázósan húzom össze magamon a zakót, elvégre nagykabátot télen viselni ebben az országban majdnem modortalanság. Tavaszig csöpög az orruk, de azt mondják: ó, hát nincs is hideg. Banális témákat találunk a szülőtársakkal, fantasztikus a karácsony, de már mindenki várja december 26-át, ami a briteknél a Boxing Day, fontossága leginkább abban rejlik, hogy a boltok kinyitnak, kezdődik a kiárusítás, feltölthetik a kiapadt italkészleteket, valamint újraindul a futballélet, a férfiak végre szabadulhatnak a családi présből. Legyűrök néhány szörnyű kolbászt lisztízű zsemlével, hogy ne okozzak csalódást a szervezőknek. A tornatanár már szervezi a takarítást. Ki más? Az ünnepség végén nekem külön is jár egy meghitt ölelés Mr. Parsonstól a pálinkáért.

Örömmel látom: kezd hatni.

Előszavak 71: Én és a kínaiak - II. 

Nem rövid, de a téma sem egyszerű.

A kínaiak tudják, hogy övék a Föld legnagyobb és legfejlettebb kultúrája, ők találtak ki mindent, amit érdemes kitalálni a világon, még a kávédarálót is, és amit ők nem találtak ki, azt már nem is érdemes kitalálni. Ebben az országban át kell értékelni a távolság és a méret fogalmait. Ők emelték a Nagy Falat, amiről később kiderült, hogy az egyetlen ember által épített létesítmény, amit a Holdról is látni lehet, de ez különösebben nem érdekli őket, végtére is nem azért építették, hogy a Holdról lássák, hanem azért, hogy védekezzenek az idegen hódítók ellen, aminthogy nem foglalkoznak azzal sem, hogy róluk mit gondolnak, cserében ők sem gondolnak semmit másokról. Más népeket nem szeretnek, de nem is gyűlölnek, elfogadják, hogy más népek másképpen gondolkodnak és azt szeretnék, ha más népek is elfogadnák, hogy ők is másképpen gondolkodnak. Nem sértődnek meg, nem haragszanak, csak éppen nem értik, hogy a kerekszemű, nagy orrú idegenek miért sértődnek meg apróságokon és miért tartanak haragot olyan ügyek miatt, amelyeknek másnap már nincs jelentőségük. Nem értik a csodálkozásomat, sőt, azon csodálkoznak, hogy mit csodálkozom annyit olyan dolgokon, amiken nem kell csodálkozni, Kínában sok minden másképpen van, itt türelmesnek kell lenni, teát kell inni, selyemruhában kell járni és porcelántálból kell enni, meg kell szokni, hogy a kereszteződésben ezer biciklista indul el egyszerre és ezer irányba, hetek alatt változik egy város vagy városrész arca, új épületek emelkednek, új autóutak vezetnek ott, ahol legutóbb még csak mezőt láttunk, a kínaiak megtanultak pókerezni, cigarettázni, elsajátították a nyugatiak tudományos módszereit, közben a saját képükre formálták a szocializmust és a kapitalizmust, tudják, hogy senkit sem szabad utánozniuk, mert abból csak baj származik, és rájöttek, hogy értenek a nemzetközi kereskedelemhez. Meg kell szokni, hogy mindenhol sokan vannak, mindenki vagy nagyon siet vagy nagyon ráér. Nagy távlatokban tekintenek a történelemre, és rendíthetetlenül hisznek abban, hogy az idő nekik dolgozik. A Földön több, mint egymilliárd kínai él nagyjából akkora területen, amelyen Európa kétszer elférne. Ők maguk legalább annyira különböznek egymástól, mint az európai népek, azaz vannak magas termetű, nagy csontú észak-kínaiak és apró, törékeny déliek. Gyermeki szívvel szeretnek barátkozni és önfeledten ápolják a családi kötelékeket. Nagy ünnepeken képesek többezer kilométert utazni csakis azért, hogy újra láthassák fél éve nem látott rokonaikat. Hiszen mi lenne az emberrel ebben a világban, ha nem számíthatna családtagjaira? A kínaiak szeretik az életet, élvezik minden élvezhető percét, pedig a legtöbb kínai számára kevés az élvezhető perc az életben, de hát éppen ezért, de hát pontosan ezért nem kell feleslegesen izgulni és feszültséget kelteni, aggodalmaskodni, veszekedni, cívódni, haragudni és haragot tartani. A kínaiak szeretnek beszélgetni, azt gondolják, hogy az idő eltöltésének egyik legszerencsésebb módja a beszélgetés, és minden alkalmat meg is ragadnak a beszélgetésre. Kínában képesek a harag legcsekélyebb jele nélkül képesek sűrűn összezsúfolva élni, családjuk és szomszédok jelenlétét és hóbortjait annyi türelemmel, könnyedséggel tűrik, amivel más nem kelhet versenyre, vidáman zsúfolódnak össze aprócska lakásokban vagy kunyhókban, hiszen legalább van fedél a fejük felett, derűsen vesznek tudomást embertársaik létezéséről, nem zavarja őket, ha kollégájuk egész álló nap dobol az ujjával íróasztalán, vagy bömbölteti a rádióját, de azt sem veszik észre, ha másokat hátráltatnak, autójukkal ügyesen elém furakszanak, majd hirtelen csigalassúsággal folytatják útjukat, nem értik, ha ezért haragosan nézek rájuk, csak mosolyognak, elfogadják az érzelmeket, meghajolnak előttük és tompítják őket, így kerülik az összeütközést, sejtésem szerint érzékenyen reagálnak a környezetük kibocsátotta láthatatlan jelzésekre, amelyek a személyes terükbe való még elfogadható behatolást jelzik, kínai, amúgy igen művelt, világot látott szomszédunkat illendőségből meghívtuk teára, de mintha nem hallották, vagy nem értették volna, mit akarunk, mert nem tudták eldönteni, őszintén keressük-e a társaságukat, vagy csak illendőségből, később már olyan szoros barátság alakult ki közöttünk, hogy ha elutaztak, ránk bízták az aranyhalaikat, amelyek szerencsét hoznak a ház lakóira, igen, a szerencse, ezzel Kínában nagyon sokat foglalkoznak, de valószínűleg igazuk is van, sok mindenre van szükségünk az életben, de szerencsére feltétlenül, nem bántja őket a zaj, sőt, mintha igényelnék is, hogy örökös hangoskodás közepette éljenek, soha nem magányosak, mert nincs hozzá elég hely, étteremben senkinek sem bántja a fülét az eszeveszett rikácsolás, a gyerekek értelmetlen szaladgálása, a pincérek mosolyogva nézik, ahogy lerántják magukkal az abroszt és a terítékeket, nem baj, nem történt semmi, mondják olyan jelenetek láttán, amelyek után európai étteremben a felszolgáló már régen kiparancsolta volna a vendéget, a végtelen madzsongpartik közepette hatalmasakat csapkodnak és kurjongatnak, nyilván ezért olyan a kínai zene, amilyen, a magas énekhangokat cintányérok, gongok, hiénabél-húrozatú hegedűk és rottyantáshoz hasonló hangokat kibocsátó fúvós hangszerek kísérik, a közönséget azonban ez sem köti le teljes mértékben, beszélgetnek, telefonálgatnak, egymás hátát csapkodva vicceket mesélnek közben, a kínaiak jókedvűek és lelkesek, szeretnek dolgozni, az utcaseprő szeret utcát söpörni, a sofőr szeret vezetni, a pincérnő szívesen szolgál fel, a rendőr jókedvűen ragasztja ki a büntetőcédulát a tilosban parkoló autóra, a legeredetibb hamisítványokat áruló piaci nyakkendőkereskedő nem örül annak, ha szótlanul haladok el mellette, mindenki szorgalmas, és a szorgalmat nem is szégyellik, velünk szemben, az építkezésen reggel testgyakorlatokkal kezdődik a munkanap, senki sem tiltakozik ellene, és senki sem lázad, mindenkit hajt a becsvágy, a munka, mindenki szeret dolgozni, ma már nem bűn gazdagnak lenni, de nem szégyen a szegénység sem. Fontos számukra a nemiség, a férfiak tudják, hogy külsőre nem vehetik fel a versenyt a vaskos amerikai macsókkal, ezért cserébe állandóan potenciáljuk növelésével vannak elfoglalva, szívesen fogyasztanak élő kígyóból kivágott epehólyagot vagy szárított lópéniszt, nőideáljukat meghatározza a selymes bőr, a pillogó szem és a biggyedt ajak, a kínaiak törődnek az egészségükkel, nem bánják, ha az évezredekkel ezelőtt kitalált gyógyszereik büdösek, sőt, annál inkább meg vannak győződve arról, hogy hatásosak, nem titkolják, hogy szeretnek enni, méghozzá menetrendszerűen, ebéd fél tizenkettő és tizenkettő között, ami után a csendes emésztés elősegítéséhez jólesik egy kis susi, azaz szunyóka, este fél hétkor vacsora, ha pedig netán később megéheznek, még szó lehet egy kis éjféli nassolásról, Csen barátom például rendszeresen ökörherét fogyaszt ilyenkor, mert az biztosítja a nyugodt álmot, félbe kell harapni, ennyi az egész.

Rabbi Akiba doboza

A doboz dédnagypapáé volt, mint majdnem minden a családban, ami első látásra feleslegesnek látszott, és aztán mindig jött egy pillanat, amikor hasznát vettük és akkor dédnagypapa győztesen körülnézett és azt mondta, na, ugye, látjátok. Az ő életében mindennek megvolt a helye és a magyarázata. Ezt a dobozt állítólag még Rabbi Akibától kapta.

Odze György

Ismerte őt? Senki sem tudta, mert nagypapa nem volt hajlandó részleteket elárulni. Lehet, hogy soha nem is élt, csak dédnagypapa találta ki, mint annyi minden mást, aminek már nem lehetett utánajárni. A zsidóság fele mítosz, fele emlékezés, de nem lehet tudni, hogy melyik fele a mítosz és melyik fele az emlékezés, és éppen ez benne a gyönyörű. Dédnagypapától nagypapa kapta, amikor dédnagypapa meghalt. Kemény fából készült, barna doboz volt, nem nagy, nem is kicsi, éppen akkora, amekkorának egy ilyen rejtélyes doboznak lennie kell. Ott tartották nagypapáék lakásának nappalijában, a vitrinben, paradicsom-madarak, fényképek és sohasem használt teáscsészék között. A dobozt senki sem nyithatta ki. Mindig zárva volt, a kulcsot az éjjeliszekrény fiókjában tartotta, egy külön kis tokban.

- Csak akkor szabad kinyitni, ha nagy baj van - mondta. - Ez Rabbi Akiba utasítása. Csak, ha nagyon nagy baj van.

- És mikor van nagyon nagy baj? - kérdeztem. Kisfiú voltam, mindent megkérdeztem.

- Nagyon nagy baj akkor van, amikor annál nagyobb baj nem történhet - felelte nagypapa és ez meggyőzően is hangzott.

- De honnan tudjuk, hogy annál nagyobb baj nem történhet? - folytattam a kérdezősködést.

Nagypapa hátradőlt a karosszékben és összefonta az ujjait, ahogyan akkor szokta, amikor fontos dolgot akart mondani. Mostanában észreveszem, hogy én is ezt csinálom.

- Vannak kérdések az életben, amikre nincs válasz - mondta, és akkor már én sem kérdezősködtem tovább. - Mindegy, mi van benne. Nem is az a fontos. A legfontosabb a hit. Az a fontos.

- Na és, hogyan került hozzád a doboz?

- Nem érdekes - mondta nagypapa. - És nem is fontos. A baj az, hogy az emberek a lényegtelen dolgokkal foglalkoznak, és a könnyű kérdésekre keresik a választ. - Bólogatott hozzá, kinézett az előszoba felé, mintha azt várná, hogy egyszercsak bekopog valaki.

Ezt megkaptam. Ha nagypapa arról beszélt, hogy az emberek, akkor úgy éreztem, rólam beszél.

Amikor nagymama meghalt, akkor úgy volt, hogy nagypapa kinyitja a dobozt. Megsemmisítő veszteség, ezt mondta szomorúan. Már oda is ment az asztalhoz a kulccsal, kipával a fején, ahogy illik fontos pillanatokban, imádkozott is egyet, és leült az asztalhoz. Én is ott ültem és kíváncsi voltam, mi lehet a dobozban. Vártam a nagy pillanatot. Aztán nagypapa meggondolta magát.

- Hit nélkül semmit sem ér élet. Ha a hitet elveszítjük, az a legnagyobb baj. De az még megmaradt. Annak mindig meg kell maradnia. - Volt ebben valami olcsó melankólia, mint minden őszinte vallomásban. Nagypapa okos ember volt, nagytudású és művelt. Nem értettem egészen pontosan, mire gondol, de hát az embernek, különösen, ha gyerek, nem kell mindent értenie. Csalódott is voltam, amiért végül nem nyitotta ki, pedig hát azért ültünk ott az asztalnál.

Aztán nagypapa is meghalt, enyém lett a doboz, mert apa azt mondta, ő nem hisz az ilyesmiben. Blöff, ezt mondta és én meg is sértődtem, mert akkor már úgy gondoltam, ahogy nagypapa, hogy hit nélkül nincs élet. Hinni kell. Keményen. Állhatatosan. Önmagamban. Bezárkóztam a szobámba. Végére járok most a dolognak. Nem lehet úgy élni, hogy az embert titkok vegyék körül. Húszéves voltam, eleget vártam. Mi lehet benne? Egy irat, tele bölcsességekkel, hogy mit tegyél, ha nagyon nagy baj ér? Vagy pénz? Arany? Igen, az lehet. Az arany, az mindig segít. Mi más? Mi más segít? Talán maga a hit van benne, ami, akárhogyan is nevezzük, mindnyájunknak fontos. Akibára gondoltam. A rabbik mindenre tudják a választ, azért ők a rabbik. Isten megbízottai, valahogy így van.

Nem nyitottam ki.

Nagypapa már megmondta, mikor van a legnagyobb baj.

Árpi bácsi

Nem vagyok nagy évforduló-megemlékező, de ez most mégiscsak más. A fotó sokat jelent nekem. Életem egyik különlegessége.

Ölellek, szeretettel, Árpád

-Hát te mit keresel itt? - kérdezte örömteli csodálkozással vegyes meglepetéssel tőlem Göncz Árpád a brit nagykövetség fogadásának forgatagában 1992 őszén.

-Külügyes lettem - feleltem.

-De az írást sem adtad fel, remélem? - kérdezte. Ő akkor köztársasági elnök volt, sokan sündörögtek körülötte. A mi történetünk a hetvenes években kezdődött, amikor még kultúrhivatalnok voltam, akkor már javában írtam és nagyon szerettem volna fordítani is. Kéry László , a PEN Club főtitkára bíztatására már meg is jelentem angol és amerikai novellákkal az általa szerkesztett Nagyvilág című folyóiratban. Régen volt. Aztán adott nekem egy könyvet, Ragtime, ez volt a címe, nagy siker Amerikában, mondta. Egy éjszaka alatt elolvastam, tényleg nagyszerű regény, egy bizonyos Doctorow írta, akiről korábban semmit sem hallottam. De mindegy is volt, nem az ilyesmi számít. Felhívtam Osztovits Leventét, az Európa Kiadó igazgatóját, megbeszéljük, mondta, gyere be a szerkesztőségbe.

Jól ismertük egymást, nem voltunk barátságban, amolyan szervusz-szervusz, de mégis. Ilyen volt akkor az értelmiség. Tudtunk egymásról, mindnyájan.

-Az igazság az, hogy te jól lefordítanád - mondta Osztovits. Ő már ismerte a könyvet és tudta, hogy ki az a Doctorow. - Csak már odaígértem valaki másnak, akinek most éppen nagy szüksége van pénzre. És ő is kiváló fordító. Úgyhogy neked majd adok valami mást.

Hát ezt megbeszéltük. A titkárságon ült egy ősz férfi, kockás ingben, mellette egy fekete szkáj aktatáska. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő volt Göncz Árpád és végül ő fordította a regényt magyarra.

Aztán Londonban találkoztunk újra, amikor Erzsébet királynő meghívásra hivatalos látogatáson járt ott. Mint sajtótanácsos, aktív szerepet kaptam az utazás előkészítésében, szinte naponta tárgyaltunk a Buckingham Palota illetékeseivel és persze, a budapesti Elnöki Hivatallal is.

Göncz Árpád felkészült, sokoldalú, ugyanakkor rendkívül humoros és szórakoztató tárgyalópartner volt, tekintetében mindig volt valami természetes és őszinte kíváncsiság. Legendaként keringett róla, hogy amikor a királynő egy alkalommal megdicsérte az angol tudását, szerényen annyit mondott: -Csak a szókincsem sajátos, mert a börtönben tanultam.

Szerencsém volt, meg talán ez az emlék Doctorow-ról, hogy útközben többször jutott időnk beszélgetni. Elmesélte, hogy 1990-ben, hivatalba lépésének harmadik napján fogadta Dianát és Károlyt a Parlamentben. Alig látott az izgalomtól, tartott attól, hogy mi lesz, ha áthágja át a protokoll szabályait, de végül minden jól sikerült.

-Erről Diana is ír az önéletrajzában - mondtam neki. Göncznek. Éppen Londonban voltunk városnézésen, a Tower kapujában hallgattuk az idegenvezetőt. -

-Komolyan? - kérdezte vissza.

-Persze - feleltem. - Benne van a könyvében.

-Elküldöd nekem?

-Természetesen - mondtam.

-Mennyibe kerül? - kérdezte és a zsebébe nyúlt, előhúzott néhány gyűrött ötfontos bankót.

-Fogalmam sincs, de majd elszámolunk.

Amikor a repülőtérre értünk, megölelt. A könyvet elküldtem neki, ő pedig a sajátját küldte vissza, dedikálva. London után még kalandos évek következtek, Peking és Helsinki, azóta is őrzöm. "Ölellek, szeretettel."

Előszavak 68: Alámondással

Főiskolás koromban filmszövegeket fordítottam a televíziónak. Akkoriban kezdődtek a természettudományos ismeretterjesztő filmek. Még nem ilyen fejlett világban éltünk, az angol szöveget nyomtatva megkaptam és egy héttel később vittem vissza magyarul. Jól fizették és szívesen csináltam. Nem mindent értettem, de nem az volt a fontos, hogy én értsem, hanem az, hogy az ismeretek terjedjenek. Árendás Géza, egy tapasztalt, középkorú, jókedvű rádióbemondó volt az aláolvasó, ő sem értette, mit olvas alá, de ő is azt mondta, hogy fontos, hogy az ismeretek terjedjenek. Amúgy sokat tanultam Japán hegy- és vízrajzáról, a bantuk életformájáról, a repülés történetéről, a felvilágosodás művészettörténetéről. Nem állítom, hogy mindenben a végletekig pontos voltam, sőt, olykor elragadott az írói fantázia is, színeztem a lapos részeknél és élveztem, hogy eltérhetek az eredetitől. Csak egy kis pajkosság, semmi több.

Igen, elégedett voltam magammal, egyre több munkát vállaltam és már arra is gondoltam, hogy egész életemben szinkronszövegeket írok majd.

Egyik nap hívott Mókuska, az ismeretterjesztő szerkesztőség titkárnője, lenne egy sürgős feladat, az óceánok világa, nem egyszerű, de a főszerkesztő bízik bennem. Már a trolibuszon beleolvastam az angol szövegbe. A cetek élete. Ez volt a legnehezebb rész. Otthon még egyszer átnéztem és megbizonyosodtam, hogy ezt a fordítást nem tudom megcsinálni. Uramisten, gondoltam. A szakmai lektor szerint ez selejt lesz és nem is kapok több megbízást. Aki a cetek életével nem boldogul, annak semmi keresnivalója a Magyar Televízióban.

Mókuska már sürgetett, másnapra le kell adnom, de háromszoros felárat fizetnek.

Délután elmentem a könyvtárba, kivettem a Cetek és Más Emlősök című könyvet. Mókuska újra hívott, mondtam neki, másnapra viszem. Nem volt más választásom.

"A híres Pennathiola sarustica előfordulási területe az Atlanti-óceán észak-keleti része, a hajók ballasztvizeinek köszönhetően azonban akár Új-Zélandig is eljuthatott. Szerves törmelékkel és planktonokkal táplálkozik. Az előbbi evezőlábú rákfaj a tengeritoll testébe is behatol. A delfinek különösen intelligens tengeri emlősök, részét képezik a fogascetek alrendjének, amelybe a gömbölyűfejű delfin és a kardszárnyú delfin is tartozik. Világszerte megtalálhatóak, leginkább a kontinentális talapzatok sekélyebb vizű tengereiben. Húsevők, inkább halakat és tintahalakat esznek. A delfinek színe változó, általában szürkék és a hátuk sötétebb színű, mint a testük többi része."

Tökéletes.

Ide jött még egy kitalált, hatperces Edgar Allen Poe-idézet az óceánok kiismerhetetlen világáról, majd következett a folytatás.

"A cetfélék rendjének, két alrendje van, amelybe a fogascetek és a sziláscetek sorolhatók. A fogascetek képviselői az ámbráscet, a gyilkos bálnának is nevezett kardszárnyú delfin, más néven beluga bálna. A mély vizekben élő bőséges halállomány a legfőbb táplálékuk. A sziláscetek közé tartozik a kék bálna és a hosszúszárnyú bálna. A szűrve-táplálkozók képviselő sziláikkal szűrik ki a táplálékot, amely apró tengeri planktonokból áll. A szilás cetek szájában egy fésűszerű képződmény a szila található, ezeknek a segítségével szűrik ki a táplálékot a tengervízből."

Ezt írtam a szövegbe.

Árendás egyszer szakította meg a felolvasást.

-A "sziláik" így jó, vagy kimaradt egy betű?

-Így jó - feleltem a rögzítőhelyiségből, ahol verejtékezve hallgattam ezt a borzalmat.

-Nagy művész vagy - veregette meg a vállamat a felvétel után, a főszerkesztő pedig azt mondta, hogy pótolhatatlan vagyok.

Előszavak 69: A Jakarta-Peking átszállójegy

2002-ban megpályáztam Jakartát. Első beosztott. Akkor a külügyben pályázati rendszer működött, lehetett választani a megüresedő helyek közül. Nekem, a párton-kívüli írónak még Jakarta látszott a legbiztonságosabbnak. Otthon is megbeszéltük, voltak más lehetőségek is, egy skandináv poszt és egy washingtoni, ami még szóbaetett volna, ezeket is bejelöltem, de Jakarta volt az első. Regényterveim is voltak, írásra pedig Indonézia látszott a legalkalmasabb helynek. Márciusban megkaptam az állást, tervezett indulás szeptemberben. Felkészülés, orvosi vizsgálatok. A lányok most először nem jönnek velünk, az időeltolódás hét óra, bármikor tudunk beszélni. Huszonegy évesek voltak, főiskolások, úgy gondoltam, jót tesz nekik a távollét a szülőktől, különösen azért, mert Londonban mi egy nagyon összefonódott család lettünk, és féltem attól, hogy ahogy önállósodnak, amilyenné igyekeztem őket nevelni, ránk unnak. A ráunás ellen pedig a leghatásosabb ellenszer a távolság. Tízezer kilométer. Lefoglaltam a helyeket is. Szeptember 13, péntek. KL837. Repülési idő tizenhárom óra húsz perc.

Áprilisban az MSZP megnyerte a választásokat, Kovács László lett a külügyminiszter. Személyes barátok voltunk már a londoni kiküldetésem óta, a kevesek egyike, aki becsülte írói képességeimet, egy értekezleten egyszer azt mondta rólam, hogy "a legjobban író külügyes." Én készültem tovább Jakartára, úgy éreztem, a személycserék engem nem érintenek. Ám, amikor július 12-én, pénteken délután kettőkor, éppen a munkaidő végén megszólalt a telefonom és Kovács titkárnője arra kért, hogy fáradjak át a miniszterhez, már nem voltam biztos benne. Lehet, hogy a portaszolgálat vezetője leszek? De akkor nem a miniszter hívna. Mindegy.

"Meglátjuk". Ez volt a legtöbb, amit tanácsolhattam magamnak.

Kovács nagyon kedvesen fogadott. Hogy megy az írás, kérdezte, van-e valami nagyobb tervem.

Aztán félretolta a kávéscsészét.

-Azt szeretném kérdezni, ragaszkodsz-e Jakartához?

Akkor úgy éreztem: mégis a portaszolgálat.

-Nem ragaszkodom - feleltem.

-Rendben. Úgy gondoltuk, hogy rád inkább Pekingben lenne szükség.

Így jött Kína. És azt gondolom, hogy ez megint egy szerencsés fordulata volt a sorsomnak. Egy világhatalom fővárosában dolgozni egyrészt elismerés, másrészt lehetőség. És életem további alakulásában is fontos szerepe volt.

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Sed ut perspiciatis unde omnis iste natus error sit voluptatem accusantium doloremque laudantium totam rem aperiam eaque ipsa quae ab illo inventore veritatis et quasi architecto beatae vitae dicta sunt explicabo nemo enim ipsam voluptatem.