Régi lemezek: Emerson Lake & Palmer

Egy régi lemez történetem nekem is van. Több is, de azokat majd máskor.

Ez az egész még 1956 novemberében kezdődött.

Akkor hagyta el a fater Magyarországot, anyámat és engem. Bár nem biztos, hogy a pontos sorrend ez volt.

Meg sem állt Kaliforniáig.

Apámat addig se sokat láttam, mivel amint kiszabadult a börtönből, ahol embercsempészetért ült, azonnal leinternálták Kistarcsára. (Igaz, nekem akkoriban könnyebb volt azt mondanom a barátomnak, hogy Kistárcsán van. Annak ugyanis volt értelme. A másik verzió a Kistartya volt, mert olyat, hogy kistarcsa, művelt ember nem mondhat.)

Onnan szabadulván a forradalom hevületében találta magát, de egészen 1973-as váratlan feltűnéséig mindössze egyszer láttam, úgyhogy amikor megtudtam, hogy elment Magyarországról, voltaképp nagy űr nem maradt utána bennem.

Levelező partner lett belőle.

Számomra meglehetősen kellemetlen levelező partner, mert mindenkor és mindenütt le kellett tagadni a vele való kapcsolattartást, hiszen ő disszidált. Persze naná amikor küldött egyszer egy igazi doboz Wrigley's rágógumit, a titoktartást felfüggesztve azonnal eldicsekedtem az osztálytársaimnak vele. Mármint a rágógumival. Jól is tettem, mivel ők magyarázták el azt is, hogy nem szabad lenyelni, mert a beleim össze fognak ragadni tőle. Más kérdés, hogy otthon viszont jól leteremtettek a dicsekvés miatt.

A levélírás mindazonáltal gyötrelmes volt, kizárólag apai nagyanyám ragaszkodott hozzá, hogy legalább havonta egyszer a teljes NB I eredményeit (Ferencváros kiemelten) közöljem apámmal,(air mail) meg még azt is, hogy a héten milyen jegyeket kaptam az iskolában.

Visszatekintve, ma már biztos vagyok benne, csak azért tette, hogy a fia -apám - lelkiismeret furdalását ébren tartsa. Arra is csak utólag jöttem rá, hogy az az egy viszont egész biztosan hiányzott belőle.

Ilyetén aztán az egész levelezésesdi teljesen hiábavaló volt.

Így ment ez éveken keresztül, nagyanyám súgott levélírás közben, én kényszeredetten írtam. Mindent, ami az ő meg az én eszembe jutott. Kivéve egyet. Azt nem voltam hajlandó leírni, hogy jó lenne, ha küldene egy kis pénzt. Hiába kapacitált Mama. Kapacitálás hiányában nem is küldött. Pedig szükség lett volna rá. De akkoriban még azt se tudtam, mi fán terem a gyerektartás. Csak anyámat láttam sóhajtozni időnként.

Nos, egy aktuális levélváltás után egyszer csak kiderült, hogy született kint egy (fél) testvérem, aki időközben már négy éves is elmúlt. Ebből is látszik, hogy kapcsolattartásunk meglehetősen szaggatott volt, és olykor fontos információk maradtak egymás elől kölcsönösen elrejtve. És mivel cseperedvén magam is egyre sikeresebben szabotáltam a levélírást, a válaszok is ezzel arányosan ritkultak meg.

De ez a hír akkor felvillanyozott.

Egy szem gyerek voltam, mindig is irigyeltem azokat a társaimat, akiknek volt testvérük. Legjobb cimborámnak is született testvére, nekem meg sehol semmi, és még kilátásban se volt, lévén, hogy anyám teljesen egyedül élt. Pedig szegényt nyúztam érte elégszer. Mindhiába.

És most ez a hír.

Tíz évvel volt fiatalabb nálam: mekkora előny lehet ez az idősebb testvérnek, gondoltam akkoriban tenyeremet dörzsölgetve.

Meg hogy Leslie-nek hívják. Micsoda varázsos név! Testvérem nőtt Amerikában, aki

nem holmi László, vagy Laci.

Leslie.

Király.

Egyből megnőtt az ázsióm a nyolcadik kerületi iskolában. A legkülönbözőbb történeteket találtam ki róla, amelyek közül a legszelídebb az volt, hogy már tizenkét évesen autót vezethet - mert ott azt is lehet -, és az autót (természetesen Sevrolett) az irántam való tisztelet okán csak Bátyónak nevezi. Mellesleg szörfözni is meg fog tanulni, és rakkendrollozni is. Ájulat.

Alig vártam, hogy találkozzam vele.

Mindössze tíz évet kellett a pillanatra várni. És még akkor is csak tizennégy volt.

Apám addigra már megnyugodott, hogy hazajöhet, senki sem akarja letartóztatni, és az Intercontinental éjszakai pillangói is megfizethetők.

Na de hát Leslie.

A kis mocsok, állandóan verekedni akart, pedig esélye sem volt. A legváratlanabb pillanatokban elkiáltotta magát: vaaar! És amikor a legkevésbé számítottam rá, az asztal alatt sunyin belém rúgott. Majd amikor ezután meg lenyomtam, könyörögni kezdett: pííísz! És ez így ment két héten át, amíg itt voltak.

Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy a háború és béke amerikai változatában szerepelünk.

A végére azért a fontosabb kifejezéseket, amelyek a magyarországi társalgás alapvető elemeire, így a kocsmai szokásokra, horgászatra, a nőkre és a nemi életre vonatkoztak: megtanítottam neki.

Viszont a zenét akkor már ő is szerette. És fiatal kora ellenére meglehetősen jó ízlése volt.

Itthon a rock and roll és a Beatles már lecsengett, dübörögtek a táncdalfesztiválok, és az Illés is feloszlott már. Kint: Rolling Stones, Led Zeppelin, Nice, King Crimson.

Rendes - értsd nyugati - hanglemezt még mindig csak Czeglédi úr Rákóczi úti udvarra nyíló boltjában lehetett kapni, közvetlenül a Honvéd mozi mellett. Egyetemista ösztöndíjhoz képest borsos áron. Igaz, kölcsönözni is lehetett (átjátszani a Tesla B4 szalagos magnóra!), de az igazi az volt, ha valakinek eredeti lemeze volt, igazi nyugati LP!

A hetvenes évek elején járunk.

Leslie jöttével egy hatalmas felismerés, és egy még hatalmasabb üzleti vállalkozás kezdett körvonalazódni bennem. A képlet egyszerűnek tűnt. Ő küldi a lemezt az USA-ból, anyám vagy nagyanyám kifizeti a vámot, én pedig busás haszonnal továbbadom, vagy kevésbé busás haszonnal megtartom. ( Ez utóbbi látszott valószínűbbnek.)

Neki ez csak könnyed feladat és megtiszteltetés a Bátyó iránt. Ott úgyis minden sokkal olcsóbb.

Megbeszéltük.

Kezdjük, mondjuk az ELP-vel.

Emerson, Lake, and Palmer. Már a nevük is hátborzongató. És a zenéjük. Egy őrület.

Az instrumentális rock zenében kevés olyan együttes létezett akkoriban, ahol ilyen fantasztikus hangszeres tudás mögé ilyen súlyú hangtechnika állt oda.

Már a felállásuk és a megalakulásuk is megérne egy misét, - az első szupergruppok egyike - hiszen az, hogy például Jimi Hendrix nem csatlakozott hozzájuk, csak nevezett halála miatt eshetett így. A szándék megvolt rá. Képzeljük el.

De vissza a bizniszhez.

Leslie hazament, én meg vártam, hogy betartsa az ígéretét.

Néhány hónap elteltével értesített a Magyar Posta, hogy külföldről érkezett küldeményemet az akkor, ha jól emlékszem, 70-es számú postahivatalban, a Keleti pályaudvar mellett vehetem át.

Rohantam. Mit rohantam! Taxit fogtam!

Izgatottan vettem át a kemény kartonba csomagolt LP-méretű csomagot. Fel se tűnt, hogy vastag ragasztóval van átragasztva, magamban még meg is dicsértem öcsémet, hogy milyen gondosan járt el a csomagolással.

Otthon aztán remegő kézzel bontottam ki. És elém tárult a látvány.

A TRIPLA ELP ALBUM! Jézusom!

A legújabb, a legjobb, a legszebb a legmenőbb.

Házibulik, whisky-mámor, szivarfüst, intellektuális és kevésbé intellektuális nők képe merült fel bennem, amint ezt a lemezt hallgatjuk.

Ezt nem adom el, ez gyűjteményem legszebb, legkülönlegesebb darabja lesz!

Majd inkább a következőt. Azt majd biztosan eladom. Talán. Vagy legalábbis valószínűleg. De ezt nem.

Lassan, óvatosan kivettem az első lemezt a borítójából. A lemezjátszó már be volt izzítva.

És akkor észrevettem valami szörnyűséget a lemezen.

Ahol ugyanis a tűt rá kellett helyezni a lemezre, lyuk tátongott. Lyukasztó méretű, lyukasztó által ütött fél centi átmérőjű lyuk. A hideg verejték kezdett csorogni a hátamon.

Kiveszem a következő lemezt, a lyuk azon is ugyanott.

A harmadikon, csak a lemez peremén egy lyukfél, a lemez meghajolva. Úgy látszik a visszazárás során elcsúsztak. Hanyag munka.

Elsírtam magam.

Akkor is sejtettem, ma már bizonyosan tudom, hogy a tengerentúlról érkezett küldeményeket, a Magyar Posta, vagy a Vámhivatal, vagy a Belügy, vagy mindhárom felbontotta, majd visszazárta, ha politikai szempontból érdektelennek tartotta.

Ez a lemez, a jelek szerint az volt. És emiatt volt a vastag ragasztó, a precíznek éppen nem mondható visszacsomagolás, nem pedig öcsém gondossága miatt.

Hogy lyukasztót és popszegecset miért vetettek be, sohasem sikerült megtudnom. Talán egy titkos Aradszky - imádó tette bosszúból. Vagy inkább a posta (vám, belügy) a visszacsomagolásnál biztosra akart menni. Ez utóbbi volt a legvalószínűbb. De az is lehet, hogy csak egyszerűen leszarták.

A történtek után - maradék bátorságomat összeszedve - a postánál panaszt tettem.

Aminek eredményeképpen egy nap szürkeöltönyös, nyakkendős ember jött ki a lakásra, és miután gondosan körülnézett, elém tett egy papírt, amin az állt, hogy kártérítésként 200, azaz kettőszáz forintot a mai napon átvettem. Átvettem.

Hogy kitől, mely szervtől, a nyomtatványról nem derült ki. Az ember szó nélkül kiment az ajtón.

Már nem tudom, mit reméltem akkor a panasztételtől, tán egy azonos, hibátlan ELP triplát?

Ugyan már!

De tény, hogy az ember távoztával ott álltam a lukas lemezekkel és az asztalon kétszáz forinttal: teljesen megsemmisülve.

Így lett a kezdete és egyszersmind a vége annak az üzleti kapcsolatnak, amit öcsémmel terveztünk.

A lemez még megvan, öcsém eltűnt Amerikában.

Esküvői meghívó

Amikor a Várban dolgoztam, nem miniszterelnök voltam, hanem inas. Nyomdász inas.

Egész pontosan kéziszedő tanonc.

Viszont én ténylegesen, és valóban dolgoztam.

Az Állami Nyomda ablakai, mármint a szedőteremé nem a Dunára néztek, hanem egy koszos udvarra. A falon sem freskók, sem a Kossuth -díjas festők alkotásai lógtak, hanem egy nagy kartonlapon a nyomdában használatos betűk elnevezései és méretei. Micsoda nevek: garmond, petit, mittel, ciceró.

Ez utóbbit tartottam a legfelháborítóbbnak. Hogy lehet egy filozófusról betű méretet elnevezni? Akkor már legyen inkább Caligula.

Ló, méret, vastagság, végül is egyre megy.

Szó, ami szó, kényszerpálya volt ez, egyetemre nem vettek fel, a katonaságot megúsztam - na, az is megérne egy történetet - valamit csinálni kellett, és ahogy anyám mondogatta: ez egy úri szakma, és még olvasni is tudsz majd, utalván látens bölcsész hajlamaimra.

Hát ebből aztán semmi sem lett, mert bár olvasni ugyan lehetett, de csak ilyesmiket, hogy Pasztőrözött tej, Kőbányai világos sör, Palackozza a Kőbányai Sörgyár, esetleg Asztali fehér vagy Mirelit zöldborsó.

A nyomdának ugyanis a címke nyomtatás volt a fő profilja.

Nincs mit szépíteni, utáltam.

Tettek is róla, hogy ne szeressem.

Ott volt például Karcsi bácsi, a műhelyfőnök - Kárcsi bácsi Náógrádból - aki különös örömét lelte az érettségi után érkező tanoncok sanyargatásának. Az ő szemében, ha valaki elvégezte a gimnáziumot, az csak valami úrféle lehetett, és mint afféle virtigli proletár, szükségesnek tartotta az osztályöntudat napi szintű érzékeltetését, vagyis az összes olyan munkát, mint amilyen a műhelysöprés, a segéd urak tízóraijának beszerzése, a szedéstükör kikötözése, és a többi, lehetőség szerinti minél piszkosabb segédmunkát az "uracskák" nyakába varrta. Kitörő örömmel.

Ha még azt is megmondtuk volna neki, hogy ezt az időszakot egyikünk-másikunk pusztán életének egy rövid átmeneti korszakának tartja a soron következő egyetemi felvételi vizsgáig, bizonyára a szívatásnak további változatos formáit találta volna ki.

Emlékszem, amikor T. Józsi egy tavaszi reggelen közölte vele, hogy a jövő héttől felmond, mert átteszi a székhelyét a Tatterzálba, ugyanis lovászfiúként több ideje marad a felvételi vizsgára való készülésre, az öreg magából kikelve ordította bele a szedőterem csendjébe: Jaózsi fiám, édes fiám, áz váló náked, á trágyá, áz istálláótrágyá! Odá váló vágy, a láótrágyához, nem á rándes kultúrámberek közé!

Szegény M. Marci, a nagyon híres magyar író félnótás, kegyelemből tartott kéziszedő fia az ordibálástól úgy megrémült, hogy beugrott egy szedőállvány mögé, és aznap már senkinek sem volt hajlandó elmesélni hétvégi látogatását a Gullerban. Ami amúgy egy tánciskola volt, és nekünk kedvenc hétfői szórakozásunk volt a szerencsétlent a szombati programjáról faggatni, és a nőkkel cukkolni. És amire kipirult arccal mindannyiszor csak annyit nyögött ki: - A Gullerben voltam. -

Mi meg kacagtunk. Mert a gyengéknél is voltak még gyengébbek.

Józsi cimbora meg úgy megijedt, hogy aztán meg sem állt az orvosegyetemig. Manapság, menő nőgyógyász.

De a történet idején pusztán a napi túlélésért küzdöttem - küzdöttünk, a napi megaláztatások nyomán csírázó bosszúvágy csak lassan, ámde annál biztosabban érlelődött.

Ez az időszak volt az, amikor barátaim jó része az elő felvételisek - micsoda szerencse - vidám életét sorkatonai szolgálatban töltötte. S mivel eltávozást csak ritkán kaptak, különféle trükköket vetettek be a rendkívüli kimenők érdekében. Ilyen volt egy váratlan esküvő, hirtelen halál, és az azt követő temetés, egy újszülött örömteli érkezése, s a velejáró keresztelő ünnepség. És az erre szóló meghívó. Ilyesmire elengedték őket.

Jancsi barátom is így volt ezzel, s miután körbekérdezte a családját, megállapította, hogy sem közeli esküvő, sem rövid időn belül bekövetkező haláleset, de még egy nyamvadt újszülött sem várható belátható időn belül. Ezért hozzám fordult. Mire való a nyomdász barát, ha nem arra, hogy szerkesszen egy ilyen meghívót. Egy percig sem haboztam.

Igen ám, de tudnivaló volt, hogy a nyomda vezetősége, és Karcsi bácsi mindenféle maszek munkát szigorúan tiltott, és esetleges megvalósulás, netán tettenérés esetén az azonnali kirúgást helyezte kilátásba. Így azután azt a megfelelő alkalmat kellett megtalálni a terv végrehajtására, amikor a kockázat a legkisebb.

Az közismert volt, hogy az öreg az ebédidőt egy kis irodabeli szunyókálással toldja meg, ezért kézenfekvőnek látszott azt az időszakot kihasználni. Egy szép tavaszi napon érkezett el a kellő pillanat.

Tudtam, hogy a meghívók szedésére csakis egyfajta speciális betűkészlet áll rendelkezésre, elkülönítve a többitől, és csak annyi van belőle, amennyi elégséges egy adott feladat elvégzésére. Pazarolni nem lehetett, eldobni belőle bármit is pláne nem, hiszen akkor nincs miből kiszedni a következőt.

Igen, akkoriban ez még így ment, se számítógép se nyomtató, csak ólombetűk a szedőállványon, a nagy, kerekes lehúzó, abból is összesen kettő, meg a kéziszedő rátermettsége.

Nos, az adott napon végül is olajozottan ment minden, a szöveget kiszedtem, a szedéstükröt elkészítettem, kikötöztem, megvártam, amíg mindenki eltávolodik a lehúzó környékéről, és belehelyeztem a lehúzandó tükröt.

Ekkor azonban meghallottam a folyosón közeledő műhelyfőnök hangját. Ezzel egy időben, az egyetlen nőnemű - és milyen csinos - évfolyamtársam sikítozását ugyanonnan. Ajjaj.

Hirtelen kellett cselekednem. Gyorsan lehúztam egy példányt, a köpenyem alá rejtettem, és még mielőtt látótávolságba kerültem volna, az egész szedéstükröt, szőröstől-bőröstől, betűstől, ólmostól, mindenestől behajítottam a szemétbe.

Ami ezután történt, máig megmaradt bennem.

Három ember lépett be a szedőterembe. Elsőként Marika halott sápadtan, könnyekkel a szemében, utána vörös fejjel Lajos, a nyugdíjas segédmunkás, és Karcsi bácsi.

Mari könnyeit törölgetve leült a sarokba, az öreg feldúltan valami olyasmit morgott, hogy ez a kis ribanc nem érti meg, hogy neki már nem akkor megy, amikor akarja, hanem akkor kell cselekednie, amikor éppen képes rá. A műhelyfőnök pedig megpróbált úgy tenni, mint aki ura az eseményeknek.

A pillanatnyi zavaros helyzetet kihasználva lassan kisomfordáltam a teremből, köpenyem alatt a lehúzott példánnyal, és berohantam az öltözőbe, hogy a szekrényembe rejtsem.

Mire visszatértem, a helyzet nagyjából a végkifejlet felé látszott közeledni.

Mint kiderült, a vén bakkecske a sötét folyosón elkapta a lányt, és fogdosni kezdte azzal a szándékkal, hogy ott a folyosón erőszakolja meg. Ám Karcsi bá, szunyókálásából a zajra felriadván, kirontott az irodából, és kimenekítette Marit a szorult helyzetből. A derék műhelyfőnök tombolt. Az öreget másnap kirúgták.

Mellesleg még aznap délután valaki káromkodva kereste a meghívó betűit, de ez az esemény még napokig elhomályosította, a betűkészlet kínos hiányát. Én meg lapultam.

De már akkor tudtam, hogy amilyen sokáig váratott magára, oly váratlanul teljesedett be a bosszú.

A bosszú a mindennapi szekálásokért, kínzásokért, megaláztatásokért.

A betűkészlet odaveszett.

Immáron soha többé nem tudnak meghívót kiszedni semmilyen alkalomra a nyomdában.

A nyomdában még eltöltendő rövid idő alatt csak erre tudtam gondolni.

A lehúzott példányt aztán otthon átnéztem, és azon nyomban el is szörnyedtem. A szövegben számos központozási, helyesírási hibát találtam.

Ez a jelenség, ennek a szakmának természetes velejárója volt az adott technikai feltételek mellett, mert szedés közben csak felszínesen működik az önkorrektúra, mivel gyorsan kell dolgozni. A hibák kiküszöbölésére szolgált a lehúzás utáni ellenőrzés, a valódi korrektúra. Hát az , az ismert körülmények miatt itt elmaradt.

Minden mindegy alapon ollóval méretre vágtam a meghívót, borítékba tettem, és elküldtem barátomnak az X-i laktanyába.

Bíztam abban, hogy a seregben a laktanyaparancsnok nem rendelkezik magyartanári diplomával. Igazam lett.

Pár nap múlva beadtam a felmondásomat, mert közeledett a felvételi időpontja.

Jancsit hazaengedték.

Engem meg felvettek az egyetemre.

Volt egyszer egy gomb

Gyerekkoromban a legjobban gombfocizni szerettem.

Parketten, az ebédlőben, íróasztalon, az iskolapadon, majd a pincében talált, és a nagyapám által csodaszépen újra csiszolt, átalakított egykori iskolatáblán. Fölötte 100-as izzó, hogy villanyfényes meccseket is játszhassunk.

A fényképes csapatokat eleinte a Nemzeti Dohányboltok elődeiként szolgáló trafikokban vettük. Egy teljes csapat ára 22 forint volt, de a Knézich utcai dohányáruda idős tulajdonosa darabonként is hajlandó volt 2 forintos áron adni belőlük.

Az ötvenes évek vége, a hatvanas évek eleje ez, amikor a magyar és nem magyar focit az asztalon is utánozni akartuk. Mert volt mit utánozni.

Itt egy bajnokságban szerepelt a Vasas Bundzsákkal és Farkassal, a Real Madrid Kopával és Di Stefano-val, a Fradi Alberttel és Mátraival, a francia és angol válogatott Fontaine-nel, és Haynes-szel, és játszott Göröcs és Jasin is. Sokszor egy csapatban Puskással, Kocsissal és a többiekkel.

És naná, hogy a Benfica: Costa Pereira, Coluna, Torres, és persze Eusebio.

Később ezeket a játékosokat kör alakúra esztergált plexi lapokra ragasztottuk folyékony kátránnyal - így növelve magasságukat, ami az ellenfél szabadrúgásainál nagyban növelte a sorfal hatékonyságát, saját szögletrúgásainknál pedig könnyebb volt róluk gólba pattintani a labdát.

Még később, amikor a játékot már asztali labdarúgásként aposztrofálták a gombfoci (akkor is!) egyesületekben, már esztergáltattuk a játékosokat, különböző fajtájú műanyagokból, és mozgatásukat nyomópálcával végeztük.

De a játék fejlődése közepette is volt egy álló csillag folyamatosan változó csapataim életében.

Eusebio -nak mindig kellett lennie.

Valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy a legjobb gomb (aki már játszott, tudja, hogy ez mit jelent), a legbiztosabb szabadrúgás - és góllövő a csapatban a felülmúlhatatlan portugál volt. Ha helyzetbe került, a legritkább esetben hibázott.

Hogy miért? Mert határtalanul bíztam benne. Ha megláttam a fényképe mellett a nyolcas számot, már tudtam, zsigereimben éreztem, hogy ezt a helyzetet nem fogom kihagyni.

Emlékszem, egy Budapest - asztali labdarúgó - Csapatbajnokságon 1965-ben egy világválogatott csapatot állítottam össze, ami így állt fel:

Jasin - N. Santos, Mátrai, D. Santos - Zito, Masopust - Garrincha, Eusebio, Puskás, Pelé, Gento.

(Puskásnak csak a centerben jutott hely, mert hát neki azért ott kellett lennie...)

A képzeletbeli kispadon pedig ott ült Sekularac, D. Law (Ló Dénes...), és Albert.

Micsoda nevek!

Ő egyedüliként a többi feketeszínű danamit -ból készült játékosok között, világoskék keménygumiból készült. A kapura lövést az ebből az anyagból készült gombokkal éreztem a legjobban.

A sorsdöntő mérkőzésen 1:1-es állásnál szabadrúgáshoz jutottam, és Eusebio - ki más - védhetetlenül bevarrta a labdát az ellenfél hálójába. Ezzel csapatunk, a Délpesti VSC megnyerte a bajnokságot!

Délpesti Vendéglátóipari SC..Ahol az igazgató akkoriban egy bizonyos Boros Péter volt.... Kit érdekelt ez akkor.

Eusebio már rég visszavonult az aktív labdarúgástól, amikor még mindig tagja volt az aktuális Leeds United (!) magyar bajnokságot nyert csapatomnak.

De más változás is történt.

Átkeresztelődött a derék gomb, miután egykori játszótársam nagymamája, aki még a futballmeccseket is megnézte a TV-ben, egy ízben így kiáltott fel: - Milyen ügyes játékos ez az Euvízió!

Eusebio da Silva Ferreira-t Lisszabonban temették el 2014.január ötödikén.

Aznap Eusebio/Euvíziót elővettem a dobozából. Puha, hintőporos ronggyal megtörölgettem... és visszatettem a helyére.

Mert bár a nagymama is rég meghalt már, csapatomat, és gombjaimat ma már csak a fiaimnak mutogatom olykor-olykor, és a gombfocit is hivatalosan immár szektorlabdának (?) hívják, de Eusebio nálam sohasem fog meghalni. Csak pihen a dobozban. 

WC-t Amerikába!

Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.

Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy ember csempészettel foglalkozott Magyarország és Palesztina között, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internáló táborban.

A forradalomban való néhány napos, és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, azt az is bizonyította, hogy a zűrős novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával, - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka - aminek a motorházteteje nemzetiszínű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)

Néhány pillanat múlva pedig még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.

Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban séta kocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.

Legközelebb 1974-ben láttam újra.

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.

Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.

A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli.

Az öreg, a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni.

Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.

Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.

Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze. Jogosan.

A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával, ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.

Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át.

Ő Amerikában, mi itthon. Megvoltunk.

Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb: érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.

Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon.

Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.

És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni. Hátha most.

Így voltam én is akkor.

Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodások, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.

Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett

letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.

Ma már kristály tisztán tudom, mit kellett volna tennem. Akkor nem tudtam.

Az idő tájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest.

De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC.

És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú. Teljesen lázba jött tőle.

Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.

Már ez is meglepett.

Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.

Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.

És most? Most plumber.

Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.

Ma úgy mondanánk: retró rötyi.

Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz!

Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk.

Csak csináld azt, amit mondok.

Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.

Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.

A tartály. Miért? Tartály is kell? Bölcsész...

Persze.

Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.

Egy szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.

Sehol.

Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe. Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.

Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem. És tényleg.

Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság. Célegyenes.

Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.

Csomag feladása a tengeren túlra akkortájt a BOY- szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges.

Így azután WC -csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy Zsilinszky út.

Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.

Jómagam, lehajtott fejjel egy vécé csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.

Mi lesz most? Semmi.

Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően. Tiszteletem, tanár úr!

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva.

Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.

Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?

Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.

Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.

Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?

De nem volt már visszaút.

- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.

Tisztviselő fejvakarás.

- Milyen kategóriában szeretné?

- Ajándék kategóriában.

- Mégis, mi a tárgy jellege? WC csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.

- Jellege, használati tárgy.

- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.

Elkeseredtem.

- De talán lehetne esetleg porcelán, - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.

Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.

- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges, - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.

Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb. Tévedtem.

Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze.

Portás nem érti, miért megyek egy vécécsészével a hivatalba. -Maga a karbantartó?

Elmagyarázom.

Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.

Csinos hölgy a pultban. Mondom.

Hátraszól.

- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött. Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.

Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt. Kitöltöm.

- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.

Harsány nevetés.

Két hét múlva.

- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?

Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.

Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.

Fejvakarás. Már megint.

- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.

- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.

(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról. )

Ismeretterjesztés gyanánt.

Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.

IKKA.

Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.

Szemük se rebben.

- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.

Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.

Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.

Hazamentem.

Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.

Beszámolok.

- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.

Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.

Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.

Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött.

Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.

Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással.

De nemcsak emiatt.

Egy-két régi szilveszter

Abban az évben sok minden történt ahhoz, hogy ezúttal ne a televíziós készülék előtt töltsük a szilvesztert.

A nyugdíjba menetel elérhető közelségbe került, befagyott a Balaton, és mindenek előtt befejeződött a tóparti nyaraló felújítása, amivel egy időben a családi kassza is kiürült. Ennyi ok akár elegendő is lett volna ahhoz, hogy az év utolsó napját az otthontól távol, a Balaton kis északi parti falujában töltsük el.

Nyomatékosabbá az tette az elhatározást, hogy kamasz fiúnk bejelentette: a szilvesztert szerény dorbézolás közepette otthon szeretné megünnepelni kisebb baráti társaságban. Amihez viszont elengedhetetlenül szüksége lenne szülei kellő időtartamú távollétére.

Erről nekem azon nyomban egy még régebbi szilveszter jutott eszembe, melynek előzményeként a fenti menetrendhez hasonlatosan édesanyámat és nagymamámat kellett eltávolítani otthonról a buli sikerének érdekében.

Akkor, tulajdonképpen minden az elvártak szerint zajlott, anyámék el, haverok meg, és pia is volt elég. Csak egyvalamit nem terveztünk be, hogy lesz a mulatságnak egy olyan pontja, amikor egyikünk a TV-Himnusz kellős közepén, eléggé el nem ítélhető módon egy pezsgős üveggel a négykarú csillárt veri le. Ami természetesen ripityára is tört.

Tanakodás, fejvakarás, hogy másszunk ki ebből, ki mondja meg, és így tovább.

Én nem vállaltam, mivel nem én voltam a tettes. A tettes szintén nem vállalta, mivel annyira be volt rúgva, hogy a lábán is nehezen állt, nem hogy szabatos mondatokat fogalmazzon meg. A gyáva menekülést elvetettük, hiszen a felelősség közös, és hát szolidaritás is van a világon.

De akkor ki legyen az, aki ezt a kényes helyzetet bevállalja, és a magyarázatot ad anyáméknak a sajnálatos eseményről?

Csakis Oszi, a mintagyerek, az éltanuló, aki még ráadásul polgári neveltetésben is részesült, nem mellesleg aki közülünk a legkevesebbet itta. Nem örült neki.

De erősen bíztattuk, mi pedig még rá is töltöttünk, hogy erőt meríthessünk a ránk váró megpróbáltatások elviseléséhez.

Elérkezett az igazság pillanata.

Oszi nyitott ajtót anyáméknak, azok nem kis meglepetésére.

Mi a szobában, lapítva a várható következményektől hallgattuk az alábbi párbeszédet.

- Kezicsókolom Ari néni, hogy telt a szilveszter?

- Köszönjük Oszikám, csendesen. Milyen kedves vagy. És ti? Jól szórakoztatok?

- Jaj, nagyon jól éreztük magunkat Ari néni, és itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjük a lehetőséget, hogy az év utolsó napján itt lehettünk. Tetszik tudni, mégis csak jobb ez így baráti körben, mint mondjuk egy dohányfüstös kocsmában, ismeretlen, netán részeg emberekkel...

Bentről elfojtott röhögés szűrődött ki.

- Már éppen készülődünk, de gondoltuk, előtte még elmosogatnánk, egy kicsi rendet csinálnánk.

Vinnyogás a szobából. Jól adja.

Anyám teljesen elolvadt, és csak annyit mondott: - Nem szükséges Oszikám, majd holnap megcsináljuk.

- Tulajdonképpen bent már ki is takarítottunk.

- ???

- Ugyanis volt egy kis probléma, valószínűleg valami régi meghibásodott csavar, vagy talán anyaghiba miatt szakadhatott le a csillár. De ne tessék izgulni, mert már összeszedtük, és véleményem szerint később még vissza is lehet tenni a helyére.

Hát igen.

Tudtuk mi jól, hogy miért is éppen reá bíztuk ezt a kényes feladatot. Nem csalódtunk.

A történetnek ezen a pontján anyám éppen gyanakodni kezdett volna, ám a fiúk ezt a lélektani pillanatot választották a szervezett elszivárgásra, és a hosszas búcsúzkodás közepette anyu mérge elpárolgott.

Persze amikor kettesben maradtunk, már nem úsztam meg ilyen szárazon.

A csillárt persze nem lehetett visszatenni a helyére, újat kellett venni. De már az sincs meg.

Rég volt, de ez jutott eszembe, amikor igent mondtam a gyereknek az otthoni házibulira. És csak csendben reménykedtem, hogy nem történik hasonló káresemény.

Mi pedig szilveszter előtt egy nappal, egy baráti házaspárral négyesben elindultunk - két kocsival, s mint utólag kiderült, szerencse, hogy kettővel - Balatonra.

Azért egy nappal előtte, mert azt találtuk ki, hogy Gabival, egy balatoni helyi cimborával, akinek volt egy borospincéje a domboldalon két faluval arrébb, tartunk egy kis elő szilveszteri bulit hárman, amúgy férfiasan. A nők meg ezalatt elvannak, ahogy akarnak.

Nagy terveink voltak az estét illetően.

Sanyi barátom egyenesen munkából érkezett, kicsit fáradtan, de nagy lelkesedéssel, legfőképpen a várható pincézés reményében. Mindketten városi emberek lévén, kevés ilyen alkalomban volt az idáig részünk.

Sanyi felajánlotta, menjünk az ő kocsijával, amúgyis csak keveset iszik, majd ő vezet, és hát az út csak tíz perc oda is, meg vissza is.

Ez volt az első hiba.

Kenyeret, kis házi sonkát, szalonnát, vereshagymát összepakoltunk, és elindultunk a dombra.

A pincében, hideg lévén amúgy kabátban-sapkában ettünk, ittunk, daloltunk, sűrűn koccintgattunk, örültünk az asszonyok távollétének, disznó vicceket meséltünk, egyszóval felszabadultan tettük mindazt, amiért odamentünk. Éjfél előtt nem sokkal pálinka is került, azt is legurítottunk egy kupicával. Már csak a János-áldás végett. Vagy ahogy Gabi cimborám szokta volt ilyenkor mondani: Csak így áva! Vagyishogy, állva. (Bár addig is álltunk.)

Meg még egyet. Azt is állva.

Fényes jókedv kerekedett, a nyelv még forgott, de a láb már lelassult, ám ami a legnagyobb baj volt: egyikünk se vette észre, hogy Sanyi barátunk elbizonytalanodott.

Igaz, Gabi is belekezdett egy értekezésbe az éjszakai Balaton parti ufókról, de ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy az indulás előtti férfias könnyítést Sanyi csak négykézláb volt képes teljesíteni. Ez viszont már baljós előjel volt.

Ennél a pontnál kellet volna valamiféle érett döntést hozni a hazajutást illetően, de az éjszaka kellős közepén, három kilométerre a legközelebbi lakott településtől, csak annyira tellett, hogy felajánlottam, hogy majd én vezetek. Hármunk közül - mint kiderült- én bírtam a legjobban az ivást, és egy tízpercnyi bajmentes vezetésre még képesnek is éreztem magamat.

A kertek alatt pedig majdcsak eljutunk valahogy hazáig szép óvatosan. Így gondoltam.

De Sanyi senkit nem engedett az ő kocsijába az ő volánjához. Ez volt a következő hiba.

Le kellet volna ütnöm. De jómagam, szelíd emberként eltekintettem a fizikai erőszaktól.

Beszálltunk.

Asszonyok és absztinensek innentől ne olvassák.

A domboldalban egy enyhén balra lejtő földút vezetett a legközelebbi faluig.

Sofőrünk a lejtést nem vette figyelembe, és néhány száz méter megtétele után az autót nekivezette az első út menti vadkerítésnek, amitől az autó, mint egy zátonyra futott hajó, megfeneklett. Sanyi tett még egy-két kósza kísérletet, hogy az autót kihozza szorult helyzetéből, de ennek csak annyi következménye lett, hogy az autó vezetőülési oldalának szétzúzása után a kuplungot is leégette.

Se előre, se hátra.

Ezzel egy időben ráborult a kormányra, lehányta a nadrágját, és elaludt.

A zajra Gabi is felriadt, és miután csak annyit látott, hogy Sanyi a kormányra hanyatlott, feltépte az ajtót, és karjait égnek emelve - Gengszterek, gengszterek! - kiáltással, állapotához képest viszonylag sebesen nekirohant az éjszakának. Mint egy burleszk filmben, úgy szaladt kacsázva. Ma is előttem van.

Felmértem a helyzetünket.

Lerobbant autó, magatehetlen sofőr, éjszaka, mínusz öt fok, a legközelebbi falu legalább két kilométerre. Egy ember meg elszaladt, ki tudja hová.

Arról szó sem lehetett, hogy haza telefonáljunk, ebből a csávából önerőből kell kimásznunk az asszonyok közreműködése nélkül. Még csak az kéne.

Segítséget kell hozni, különben a szilveszter hajnal egy bedöntött vadkerítés és egy ismeretlen veteményes határában fog ránk virradni.

Kiszálltam, és elindultam arrafelé, ahol a legközelebbi fényt láttam.

Úgy negyedórányi gyaloglás után egyszerre csak közeledő fénysugarat láttam, egy autóét.

Pontosabban egy kisbuszét. Na, itt a megmentő - gondoltam.

Három tagbaszakadt férfi szállt ki a furgonból, és meglehetősen vészjóslóan elindultak felém.

Elkezdtem volna mondani, mi is történt velünk, amikor egyikük anélkül, hogy megvárta volna a mondandóm végét, hátraszólt a mikrobuszba: - Ez volt a gengszter? - és egy zseblámpával a szemembe világított.

Ahogy mondani szokás: köpni, nyelni sem tudtam. A helyzet nemhogy a megoldás, egyre inkább az eldurvulás irányába kezdett haladni.

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra.

Kiderült ugyanis, hogy akinek hátraszóltak, az a merev részeg Gabi volt, aki a faluig -szülőfalujáig - futott a gengsztertámadás hírével, és a még ébren lévő rokonságot fellármázta, hogy jöjjenek a rablókat elkergetni.

Barátunk még mindig bizonytalan léptekkel kiszállt a buszból, rám nézett, és elgondolkodott. Látszott, erősen töri a fejét. Majd örökkévalóságnak tűnő másodpercek után egyszer csak valami kósza fény gyúlhatott az agyában, de csak annyit mondott: - Nem hiszem, hogy ő volt.

Még mindig nagyon be volt rúgva.

- Nem baj, keressük meg őket - mondta a vezér, szintén elég bizonytalan hangon, majd betuszkolt a buszba, és elindultunk a magára hagyott autó és vezetője felé.

Mire odaértünk, Gabiban kezdett oszlani a homály, nem kis mértékben köszönhetően annak, hogy első lépésben felismert, majd azt követően benne is kezdett összeállni a megelőző időszak története.

A marcona férfiak - keresztfiúk, unokaöcsök- sajnálattal vették tudomásul, hogy itt most nem lesz semmiféle férfias számonkérés, ehelyett az autót ki kellene vontatni szorult helyzetéből, mi több le kellene vontatni hozzánk.

De a baj, ahogy mondani szokás, nem jár egyedül.

- Gabi bátyám, tisztellek, becsüllek, mert a keresztapám vagy - kezd rá az egyik - de ez egy baromság, ugyanis nincs annyi benzin az autónkban, hogy hazáig vontassunk benneteket. Csak idáig a faluba, itt hagyjátok az autót, hazamentek taxival, és holnap, ha már kialudtátok magatokat, feljöttök, és levontatjátok.

Gabi bátyánk sűrűn bólogatott. Neki ugyanis mindegy volt.

Nem hangzott valami jól, de nem volt mit tenni.

Sanyit kiszedtük az autóból, nekitámasztottuk egy kerítésnek, és vártuk a taxit, ami húsz kilométerről, Füredről jött. A sofőr a hajléktalan lét állapotában lévő barátunkat csak úgy volt hajlandó a kocsijába beengedni, ha a fejét kilógatjuk az ablakon. Még így is búsás felárat kért a végén.
Már csak a legnehezebb volt hátra: eladni otthon az egész történetet.

Röviden összefoglalva: Sanyi felesége rövid sikoltozás után azonnal haza akart indulni, és csak hosszas győzködés után látta be, hogy autó nélkül, egy magatehetetlen férjjel, az éjszaka közepén mindez lehetetlenség.

A cimborát lefektettük, fejéhez egy vödör került minden eshetőségre készen. Nem kellett sokáig bíztatni, hogy elaludjon.

Még másnap is magatehetetlen volt, így Gabival nekünk kellett az autóját levontatni egy alapos tisztasági takarítás után.

A szilveszter feszülten telt.

Másnap hazamentünk.

Sanyi felesége, haláláig nem állt szóba velem, mert a történtekért engem okolt.

Férje, megözvegyülvén időközben messzire költözött. Nem hallok róla, pedig sokáig vártam, hogy megköszönje a kínos helyzet megoldására tett erőfeszítéseinket, vagy legalább a taxi költséget kifizesse. De a hálát, mint tudjuk, csak a mesebeli aranyhal találta ki.

Amúgy, otthon mindent rendben találtunk.

A gyerekek még ki is takarítottak.

Terrorelhárítás

És tényleg majdnem teljesen így történt...

A múlt század utolsó évtizedének elejére a magyar nemzeti légitársaságot is elérte a terror fenyegetettség, és annak összes kellemetlen következménye.

Manapság, a repülőtéri biztonsági átvilágításra váró utasok kígyózó sorait elnézve boldog békeidők vidám babazsúrjának tűnnek az akkoriban még ritkaságszámba menő, váratlanul elrendelt poggyász ellenőrzések, vagy az utasok tételes átvizsgálása.

A világ túl volt már a Lockerbie-i katasztrófán, de 9/11 még hátravolt.

A Malév biztonsági szakemberei a kilencvenes évek derekán látták elérkezettnek az időt arra, hogy ország-világ előtt bizonyítsák rátermettségüket a lehetséges és várható terrortámadások elhárítására.

Hosszas előkészítő megbeszélések, tanácskozások után a vezetőség egy szimulációs gyakorlat mellett döntött. Ennek keretében egy terrorista által elfoglalt repülőgép megrohanásának és visszafoglalásának forgatókönyvét dolgozták ki precíz részletességgel.

Már a forgatókönyv felelősségi körének kiosztása is heves vitákat váltott ki, mivel a légitársaság ragaszkodott volna ahhoz, hogy a projektnek ezt a részét saját szakembereire bízza, lévén, hogy a leginkább az ő bőrére megy a játék.

Ám a repülőtéri üzemeltetője, valamint a reptéri rendőrség, is ragaszkodott ehhez mondván, hogy ez az ő szakterületük. Utóbbiak nyertek.

A forgatókönyv megírása M. alezredesnek jutott, akiről köztudomású volt, hogy állományba vétele előtt még a kőműves szakvizsgát is csak nehézségek árán sikerült letennie, azonban ez a tény sem megbízóit, sem őt magát semmiben nem zavarta. Ezért aztán annak sem volt akadálya, hogy forgatókönyv elkészítését rátestálja az egyik frissen végzett tisztiiskolás rendőrre - némi plusz szabadság és egy láda sör ígéretének fejében.

Boldogabb helyeken ettől kezdve néhány nap, és a forgatókönyv elkészülte után kezdődhet a gyakorlat.

Magyarországon azonban legelőször is egy előkészítő bizottságot kellett létrehozni, melynek feladata a forgatókönyv elkészítési és kidolgozási folyamatának figyelemmel kísérése, ellenőrzése, esetleges módosító javaslatok megtétele volt. A bizottság heti rendszerességgel ülésezett, tagjai a légitársaság, a repülőtér üzemeltetője, a repülőtéri rendőrség és tűzoltóság, valamint a Nemzetbiztonsági Hivatal és a határőrség képviselői voltak. A bizottság elnöke T. tábornok, a Budapesti Rendőr Főkapitányság magas rangú vezetője lett. Amikor ugyanis a rendőrség tudomást szerzett a várhatóan országos visszhangot keltő eseményről, mind a dicsfényből, mind pedig az ezzel járó elismerésből egy részt magának is ki akart szakítani. Emiatt aztán a gyakorlatot kiterjesztették a repülőtér tíz kilométeres körzetére.

Ezután több hét telt el az előkészítő ülésekkel, a forgatókönyv szinte minden egyes alkalommal változott, mivel a résztvevők mindegyike saját területének szerepét igyekezett előtérbe helyezni. Természetesen a másik rovására. A légitársaság szerepe lassan teljesen háttérbeszorult, szinte már pusztán az eszközök biztosítása volt a feladata. Mire a végleges verzió elkészült, már az összes résztvevő halálosan utálta egymást, mert a várható elismerés felé vezető úton mindenki a másikban látta azt a potenciális ellenséget, aki miatt ő majd kevesebb jutalomban fog részesülni.

Ahogy közeledett a céldátum, úgy vált egyre feszültebbé a hangulat a szervezők körében. A határidő csúszásának fenyegető veszélye miatt mindenki a másikat okolta. Egy héttel a "D-nap" előtt megalakult az operatív törzs is. Ezzel végképp összekuszálódtak a feladat- és hatáskörök, az alá-és fölérendeltségi viszonyok.

Az operatív törzs szigorú titoktartás mellett akart ülésezni, az előkészítő bizottság viszont az addig leírtakat féltette, és csak akkor volt hajlandó átadni a kész tervet, ha képviseltethette magát a törzsben. Ezt végül nagy nehezen elérték.

A nevezetes napra - ahogyan az ilyen reménytelennek látszó helyzetekben már lenni szokott - végül minden kiegyenesedett. Látszólag.

Az akciót délelőttre, a nagyjából forgalom mentes időszakra tervezték, ami szintén egy kompromisszum eredménye volt, mert a rendőrök látványos esti akciót szerettek volna kivilágítással, pirotechnikával, óriási csinnadrattával. Erről azonban végül sikerült őket lebeszélni, főleg amiatt, mert az esti reptéri forgalomban nem lehetett volna rádiócsendet elrendelni. Két érkező járatot még így is át kellett irányítani az akkor még működő egyes terminálra.

A terv roppant egyszerű volt. A "terrorista" által elfoglalt repülőt a kommandósok megrohamozzák, a túszokat kiszabadítják, a túszejtőt elfogják, ellenállás esetén lelövik.

Mindehhez csak egy ponyvás poggyász szállító targonca kellett, a "kommandósok" elbújnak benne, a félreállított,betonon veszteglő repülőgép mellé állnak, kinyitják a csomagteret, belülről felmásznak az utastérbe, aztán eksöny! Haha.

Zseniálisan primitív terv volt. Első látásra is több sebből vérzett. Hogy csak egy ilyen sebet említsünk: valamirevaló terrorista egy ilyen járművet csak az összes túsz kivégzése után engedne közel a géphez.

De a tervet már elfogadták, visszaút nem volt.

A szereposztás is megvolt már: a terrorista szerepét Cs. Imi a 160 centis 65 kilós biztonsági felügyelő vállalta, a ponyvás kocsit a kipróbált repülőtéri rakodó, J.Karcsi vezette, P.Zoli a másik rakodó hátul biztosított arra az esetre,ha a vezetőnek valami baja esne. Például lelövik. A ponyva alatt pedig két egyenruhás kommandós rendőr lapult. Ehhez ragaszkodtak. Tisztes távolságban felvonultak a tűzoltó autók, és a repülőtéri mentők is készenlétben álltak.

Az operatív törzs elfoglalta a helyét az erre a célra kialakított helyiségben. Az utolsó megbeszélés kezdődött. Órák egyeztetése, rádiópróba.

A rendőrség magas rangú vezetői, élükön T. tábornokkal, a repülőtéri NBH vezetője, tűzoltó és határőr parancsnokok mind a meglehetősen szűk helyiségben zsúfolódtak össze, amikor T. tábornok jelentést kért .

Először a gyorsforgalmi utat biztosító parancsnok jelentette, hogy az út mindkét oldalról le van zárva.(Elképzelhető, milyen forgalmi káosz alakult ki a lezárást követően a környéken. Taxisok mesélték utólag, hogy a reménytelen helyzetbe került utasok közül néhány elszánt japán turista gyalog indult a repülőtér felé, de a rendőrségi túlerő láttán meghátráltak.)

Ezután sorban a többi egység vezetője is jelentette, hogy készen állnak az akcióra. Közben Cs. Imi a repülőgépről vészjósló üzeneteket küldött, és a túszok (a szolgálatot adó fedélzeti takarítónők) kivégzésével fenyegetőzött arra az eshetőségre, ha a feltételeit nem teljesítik.

Utolsó óraegyeztetés az érintettekkel, majd T. tábornok rádión keresztül megadta az engedélyt :

-Tűzijáték akció indul! ( Az elnevezéshez a tűzoltóság ragaszkodott.) Mostantól minden rádióforgalmazás tilos! -

A ponyvás rakodó kocsi lassan megindult a betonon veszteglő repülőgép felé, majd a terv szerint megállt a csomagtér ajtó mellett.

Feszült várakozás ülte meg az operatív törzs szobáját. A magas rangú vezetők távcsövön figyelték a fejleményeket.

Hosszú másodpercek, majd percek teltek el, de nem történt semmi. Az irányítók értetlenül néztek egymásra.

Kisvártatva a következő fojtott hangú párbeszéd hallatszott a rádióból:

- Add már ide azt a kib... csomagtér kulcsot.

- Az nálad van!

- Nálam nincs.

.......

Az operatív törzs tagjai a kezükbe temették arcukat.

T. tábornok, aki még ennek a helyzetnek is ura volt, kiadta a parancsot:

- Valaki vigye ki nekik a kulcsot!

Így történt, hogy még egy csomagszállító kocsi gördült a másik mellé, átadták a TU154-es csomagtér kulcsot, a "terrorista" hangosan felröhögött a rádióban, a "túszok" szintén a nevetéstől visítottak, a kommandósok meg annak rendje, s módja szerint elfoglalták a repülőgépet, a könnyeivel küszködő Cs. Imit pedig a nagyvilág szemeláttára bilincsben vezették le, az időközben odaállított lépcsőn.

Az operatív törzsben eközben kitört a káosz, egymást túlkiabálva mindenki a másikat okolta a kudarcért. A jelenet leírhatatlan volt.

A gyakorlatot lefújták. A forgalom megindulhatott.

Az előkészítésben résztvevők mindegyike később jutalomban részesült.

Éjszakai szolgálat a repülőtéren

Rendszerváltáson innen, de peresztrojkán már túl, esténként és éjjelente is szolgáltuk a magyar légi közlekedést és vállalatát, a Malévet.

Esetünkben a peresztrojka csak azért említésre méltó, mert az éjszakai szolgálatot egy időben az Aeroflot szovjet légitársasággal kialakított örök és megbonthatatlan barátság tette elviselhetőbbé néhány üveg Sztolicsnaja menetrendszerű megérkezésével. Nagyezsdától, képviselőjüktől személyesen. Aminek persze megvolt az ára: gépeik zökkenőmentes kiszolgálásáért cserében érkezett az akkoriban nagyon márkásnak számító ital.

Ám a peresztrojka a ferihegyi szokásokat is átrendezte, és a vodkaforrás egyszer csak elapadt. Amikor rákérdeztünk, az asszony megvonta a vállát, és csak annyit mormogott: - Gorbacsov... majd nem túl nőiesen egy cifrát káromkodott.

Mit volt mit tenni. Vagyis hát volt mit tenni, mert a helyzet sürgős intézkedést kívánt. A szolgálatot illetően különösképpen.

Az éjszakai beosztásnak mindig voltak velejárói. Voltak, akik szerették, voltak, akik kevésbé. Voltak, akik kérték, voltak, akik menekültek volna.

Csabi például azon az estén a szolgálat kezdete után nem sokkal, este kilenckor, egy alig leplezett, fojtott hangú telefonbeszélgetés után -szintén menekülési célzattal - az ügyeletes forgalmi igazgató elé somfordált.

- Feri, van egy kis problémám. Szeretnék egy kis időre....

-Értem - szakította félbe az igazgató. - Pina, van a dologban? -

Szeretett ugyanis mindig a lényegre térni, ezáltal egy csomó felesleges magyarázkodástól megszabadulni. Gyors felfogású ember lévén azonnal átlátta a helyzetet.

Csabi lesütötte a szemét.

- Mikor jössz vissza?

-A reggeli váltásra itt leszek.

- Mit mondjunk, ha keresnek?

- Sürgős ügyben átmentem a kettes terminálra.

Havranek közbeszólt:

- És ha nem keresnek?

Ő volt a legfiatalabb, s közülünk a leghülyébb. Csak egy évig volt a repülőtéren, később valami halgazdasághoz került halőrnek. (Akkoriban egymás között úgy tartottuk, a hülyeség mértékegysége egy havranek.)

Cicó fejbe verte. Így indult az éjjeli szolgálat.

Valaki megszólalt.

- Meg kéne húzni a hálót...

Egyezményes jel volt arra vonatkozólag, hogy vagy a catering előkészítőt, vagy a duty free raktárat kellene felkeresni - ennivaló és vodka hiányában - némi ellátmányért. Esetleg mind a kettőt.

A catering volt az egyszerűbb, a duty volt a menőbb, és drágább, mivel hogy nem ingyen volt. Egyúttal a kockázatosabb is.

A nyolcvanas évek vége felé jártunk. A vámot megkerülni még a repülőtéren sem volt egyszerű. De volt rá terv.

Kétfelé oszlottunk.

Béla a catering felé indult az egyes terminálról a kettesre, a szolgálati autóval.

Mi ketten a beépített duty- szolgálatvezetőhöz indultunk a művészbejárón át. A vámosok is alszanak olykor, és abban reménykedtünk, hogy innen-onnan megspórolt és összedobott dollárkáinkkal a szocialista gazdaság erős bástyáján rést, de legalábbis horpadást ütünk majd, amennyiben (természetesen illegálisan) kikerüljük a forintalapú kereskedelmet, és dollárért veszünk egy kevéske whiskyt, netán egy-két jobb minőségű szivart.

Csak a szolgálat miatt.

Szörnyű. Még ma is szégyellem magam...

Nem részletezendő módon mindkét csapat sikerrel járt, és még nem volt éjfél. Elég jól álltunk. Kaja volt, pia is elég. Hogy egy klasszikust idézzünk: ki boldogabb Vitéznél?

Már csak a nők hiányoztak. Már akinek. Csabinak már biztosan nem, rég lelépett.

Valaki megjegyezte: -Szólni kéne a lányoknak az információból.

Nem kellett kétszer mondani.

Telefon az információs szolgálatnak. Kihangosítva.

- Van itt egy helyzet.

Kari a háttérből: - Elég súlyos helyzet.

Női hang a vonal másik végéről: - Mikor?

- Most.

A szolgálatok félszavakból is értették egymást.

Tíz perccel később a szintén éjszakai szolgálatot adó, és csak a "kakukkot" hátrahagyó lánycsapat szállingózni kezdett.(A kakukk a mindenkori vesztes volt, akinek akkor is fent kellett maradnia, amikor a többiek aludtak, vagy mint jelen esetben: mással voltak elfoglalva.)

Nos, úgy szakmailag, mint emberileg a társaság elvegyült.

Éjjel egy óra volt.

Egy utas által ottfelejtett gitár is előkerült, és az alkalmi zenekar rázendített a "Hopp a pi....m berepedt "című népdalra.

A lányok erre a "Miklósom, mit matat a kezed a csi.......n?" kezdetű ismert szolgálati közleménnyel válaszoltak.

Kezdtek egész jól alakulni a dolgok. Kellemes szivarfüst, enyhe whisky-illat terjengett a forgalmi irodában. Repülőgép se közelben, se távolban.

A késő szocializmus bástyái omladozni látszottak, a peresztrojka elbizonytalanodott.

Feri javasolta, hogy oltsuk el a villanyt, s mivel a lányok tiltakozása sem volt túl meggyőző, a csapatépítés szelleme lassan teljesen áthatotta a Zöld tornyot az egykori egyes terminálon. Bizony, bizony: ha az a torony mesélni tudna...

De egyszer csak elmosódott motorzaj hallatszott a beton felől.

- Valami leszállt- motyogta a szolgálatvezető kezében egy üveg sörrel.

- Lehet, hogy egy repülő- jegyezte meg találóan valaki.

Mint később kiderült, valóban.

A repülőgép egy idő után kíméletlenül leállította a hajtóműveit.

Egyszerre mélységes csend támadt. Az előző vigalomhoz képest túlságosan is nagy. Végül is ez tűnt fel Pupunak, az ügyeletes forgalmi tisztnek, de mivel semmilyen váratlan mozdulat felelősségét nem vállalta fel, inkább szólt a szolgálatvezetőnek, nézne már körül.

A szolgálatvezető kissé bizonytalan járással az ablakhoz ment, elővette a távcsövet, majd drámai bejelentést tett.

- Emberek.

Egy repülőgép áll a betonon. Asszem, most gurulhatott be...

- Ki kéne menni megnézni - csilingelt egy női hang.

-Miért, szólt valaki?

Ezt megint Havranek mondta, a leghülyébb.

- Menj ki! - szólt Béla, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogyan tudná papír pohárból úgy inni a whiskyt, hogy ne öntse az ölében ülő kolléganő nyakába.

Ez végül sikerült neki, ellentétben Havranekkel, aki ahelyett, hogy kiment volna, az elfogyasztott alkohol hatására négykézlábra állt, és úgy is maradt egy ideig.

A nagy szakmai továbbképzésben senki sem figyelt a rádióforgalmazásra, és arra hogy egy szovjet különjárat több, mint fél órával korábban érkezett a menetrendben tervezettnél. Még ezzel se lett volna nagyobb baj, de pont valami fontos elvtárs jött vele.

Aki történetesen nehezen viselte a betonon várakozást, és a kiszolgálás hiányát.

Úgyhogy mire a géphez értünk, már a teljes szolgálat fel volt jelentve.

Másnap az egész csapat P. forgalmi igazgató irodájában állt a szőnyeg szélén.

De ez már egy másik történet.

Ja, és a lányokról nem szóltunk. Mert azért becsület is van a világon.

Amikor nem Béla feküdt a ravatalon

Feri bácsival, a kis balatoni falu temetőgazdájával szállunk fel a buszra. Kóbor kutya szaglászik a megállóban.

- Itt a Szökevény! - mutat a kutyára Feri bá.

- Aha.

- Tudja, miért hívják Szökevénynek?

- ?

- Mert mindig elszökik otthonról - világosít fel az öreg.

Ki gondolná... A buszon folytatja.

- És tudja, hogy hol lakik?

- Nem.

- Hát a névtelen utcában. Fogadjunk, azt se tudja, miért hívják névtelen utcának?

- Miért is?

- Mert nem volt neki neve. Én neveztem el Névtelen utcának...

Kinézek az ablakon. Hosszúnak látom az előttünk álló utat. Ám Feri bácsi rendíthetetlenül folytatja.

- És mit gondol, mikor röhögtek az emberek utoljára nálunk temetésen?

- Fogalmam sincs.

Ez azonban már izgalmasabbnak ígérkezik.

- Akkor, amikor a Bretter Sanyit temettük.

- Szép szál, jóravaló ember volt - kezd rá az öreg. - Ketten is alig bírták a koporsóját a ravatalozóba behozni. Néhány kikapós asszonyka férjén kívül mindenki szerette, mert nem ugrott el a dolog elől, minden rábízott munkát rendben elvégzett. Talán ötvenéves lehetett, amikor a fogadósné szénapadlásáról több métert zuhanva a földre esett, kis híján magával rántva a fogadósnét is, és szörnyethalt. Az asszony pedig a történtek után még évekig nem győzött magyarázkodni amiatt, hogy mit is keresett Sanyi a padláson. De az egy másik történet. Szóval, ott fekszik szépen a ravatalon koszorúkkal, virágokkal körülvéve. Az emberek az alkalomhoz illő méltósággal ülnek a ravatalozó padjain, csak a halk gyászzene hallatszik. A helységet a mély gyász csendje úgy üli meg, ahogy kell. Ám egyszer csak váratlanul kivágódik a bejárati ajtó, és egy már jócskán hervadásnak indult, ékszerekkel teleaggatott, erősen kisminkelt, ismeretlen nercbundás nő viharzik be a terembe, majd mindenki megdöbbenésére odaront a ravatalhoz, és térdre rogyva, a zenét is túlharsogva sivalkodni kezd:

- Béla, drága Bélám, hát itt hagytál, hát hogy fogok én most már nélküled élni édes Béluskám, hogy tehetted ezt velem, a te hű társaddal, Bélám...

A teremben zavart mocorgás kezdődött, hátul egy kamasz felnyerített, elcsattant egy tasli, az özvegy felzokogott, de a nő csak folytatta szinte levegőt se véve:

- Béladrágabélámegyetlenbéluskám...

A helyzet kezdett egyre kínosabbá válni, mivel az asszony csak sivalkodott, semmivel sem törődve mondta, csak mondta. Volt, aki pisszegett, többen a zsebkendőjükbe temették az arcukat, csak a vörösödő fejek jelezték, hogy pillanatokon belül ki fog törni a nevetés.

Kardos Pista azonban, az egyetlen jobb érzésű a jelenlévők közül, erőt vett magán, kivált a gyászoló tömegből, odament a térden állva sikoltozó nőhöz, és a vállára téve a kezét, halkan, de azért még hallhatóan ennyit mondott neki:

- Hölgyem, ő itt nem a Béla.

A teremben ekkor már egyre nehezebben lehetett kordában tartani a kitörni készülő röhögést.

Az nő zavartan fölnézett, és értetlen tekintettel meredt a fölé tornyosuló emberre.

- Nem a Béla?

- Nem.

Szemvillanás se telt, az asszony rendezte vonásait. A mély gyásznak nyoma sem maradt az arcán.

- Pardon - mondta, megigazította a púdert a szeme alatt, felállt, és rezzenéstelen tekintettel ugyanúgy viharzott ki az ajtón, mint ahogy érkezett.

A gyásznépen érzékelhető feszültség elég nehezen csillapodott, többen is utána akartak menni, de szerencsére hamar megérkezett a pap, a koporsót felemelték, a tömeg pedig, élén a pappal, kényszeredett fegyelmezettséggel elindult a sírhely felé. Az emberek immár kezdetek megnyugodni, a gyász méltósága lassacskán visszaszivárgott az arcokra és a lelkekbe.

- Akkoriban még két ravatalozója volt a falunak - meséli az öreg -, egyik az egyházé, a másik meg az önkormányzaté. Egymás mellett. Mára csak egy maradt. A másikból raktár lett a félig kész koporsóknak fenntartva. De akkoriban még működött mind a kettő, és volt, hogy két temetés is jutott egy napra. Már azt hittem, sikerül botrány nélkül megúszni a temetést - folytatja -, amikor is a szomszéd ravatalozó mellett elhaladván ismerős szirénahang szűrődik, vagyis hát inkább tódul kifelé:

- Béladrágabélám, hátitthagytálmérttettedeztvelemédesbélám...

Na, akkor elszabadult a pokol. Az addig visszatartott röhögés egyszerre parttalanul felszakadt, pusztítóan végignyargalt a temetőn, vörös fejű emberek robbantak ki a tömegből, őrjöngve, visítva rohantak keresztül a sírokon, ki merre látott.

Leírhatatlan látvány volt.

- Úgy emlékszem, a papon és a gyászoló özvegyen kívül senki nem ért oda a sírhelyhez. Szegény Sanyi, nem ezt érdemelte.

Na, de meg is érkeztünk. Legközelebb a kétözvegyes temetést mesélem el.

Kétözvegyes temetés

Nem egyedülálló, még ha nem is gyakori eset - kezdi Feri bácsi, a kis balatoni falu temetőgondnoka -, hogy a férfiembert két asszony is elkíséri az utolsó útjára.

Ahhoz, hogy megértsük e különös végtisztességet - magyarázza -, ismernünk kell az előzményeket.

Jó ember volt az elhunyt, sokan szerették, köztük sok asszony is, de igazságtalanul rövidre mért élete vége felé csak egy maradt mellette.

Vagyis hát kettő, de a másik akkor már csak távolabbról.

A másik volt valamikor az első. A közös gyerek anyja.

Az utolsó meg az, akihez az elsőtől menekült ide a faluba a távoli városból.

A két nő ismerte egymást.

Köznapi történet volt, tucatszám hallani ilyet: a házasság kiürült, a cseperedő lányka már sok mindent értett, a szülők csatazaj nélkül, szép csendben megegyeztek, és elváltak. A lakótelepi lakás a közös gyerekkel a feleségnél maradt, a férj pedig új asszonyhoz költözött. Nem esküdtek meg. Csak úgy vadasan - szokták mondani.

Igen ám, de mit mondjanak a nagyszülőknek? Idős, falusi emberek, a válást csak hírből ismerik, és akkor is mélyen elítélik. Nehéz kérdés.

Hogy a várható, hevesnek ígérkező szemrehányásokat elkerüljék, úgy döntöttek, az öregek előtt úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Jobb a békesség. Ez persze a (volt) férjnek volt megterhelőbb, de vállalta.

Jó ember volt.

Bízva a kamaszlány titoktartásában, időnként meglátogatták őket. Születésnap, húsvéti locsolás, karácsony, anyák napja. Évek teltek így el.

Az együttes látogatások azonban egyre kínosabbá, terhesebbé kezdtek válni. Egy idő után pedig tarthatatlanná.

Lassan leszoktak a közös vizitekről, de mivel az idős szülék fiukként szerették vejüket, nem volt mit tenni, külön-külön kellett folytatniuk a különös színjátékot.

- Az elhunyt, mint mondtam, derék ember volt, ebbe is belement - idézi fel Feri bácsi.

Magyarázat is volt a miértre: a férfi egyre súlyosbodó betegsége.

A kórházban, ahol utolsó heteit töltötte, már csak a két asszony meg eleinte a leány látogatta, később már ő sem, mert apja megtiltotta.

Nem akarta, hogy ez a kép maradjon meg róla.

A két nő felváltva ápolta a haldoklót.

Az elején még vigyáztak arra, hogy elkerüljék egymást. Mialatt az egyik bent volt, a másik a folyosón várakozott. Később ennek már minden jelentősége elveszett, és olykor együtt fogták a beteg kezét. Amíg tudatánál volt, a férfi is így látta jónak, csak a tekintetével jelzett.

Az öregeket nem engedték be hozzá az utolsó pillanatig.

Aztán elérkezett a végső búcsú napja.

A halottaskocsi mögött, a népes gyászmenet elején a lány és anyja ballagott, kézen fogva egymást. Az utolsó özvegy pedig az anya jobb oldalán, tőle távolságot tartva lépkedett.

A nők olykor sokkal intelligensebbek tudnak lenni a férfiaknál. Kissé lemaradva az öregek követték őket.

Kicsit furcsállották ugyan ezt a különös együttest, hiszen annak előtte nem látták még ezt az asszonyt. Mire az öregember rájött, a felesége még csak sejtette a magyarázatot. De a kérdéseket nem ilyenkor szokás feltenni.

Néhány lépés megtétele után aztán egyszerre csak a kamaszlány anyja baljáról váratlanul a két nő közé lépett, és megfogta mindkettejük kezét.

Immár hárman együtt haladtak kézen fogva a koporsó mögött.

Az özvegyek egymásra néztek, majd mindketten hátra a nagyszülőkre.

Ebben a pillanatban értettek meg mindent.

Így mesélte ezt a történetet az egykori temetőgondnok.

Aki immár ugyancsak a temető lakója.

Mazsorettek Balatonszemenyén

A kis balatoni falu egykori temetőőrének emlékét őrzi a következő történet is.

Mindenki Feri bácsija egy személyben volt temetőgondnok és mazsorettfelelős, kocsmai elő­énekes, harangozó és sekrestyés, kerti munkás, és a kertek hajdan szebb napokat látott özvegy (és még nem özvegy) tulajdonosnőinek ápolója.

Igazi színfolt volt a faluban.

Nemcsak temetés, de lagzi, disznó­ölés és koszorúzás se lehetett nélküle. A kocsmát pedig végképp nem szerette, csak akkor, ha nyitva volt.

Mazsorettfelelős pedig úgy lett belőle, hogy egy hosszú, unalmas tél után Feri bácsi úgy gondolta, hogy a nyári szezonkezdetkor szokásos ünnepi felvonulást, amivel az első hajó kikötését szokták ünnepelni, fel kellene dobni egy kicsit.

Ilyenkor szokás koszorút dobni a vízre, matrózokat a helyi savanykás borral kínálgatni, miközben a lányok meg álmodozó tekinteteket vetnek a délceg legényekre.

Hja, ahány kikötő, annyi asszony várhatja őket...

Nagy esemény ez mindig a parányi balatoni falu életében, hiszen a tél elmúltával vidám nyaralók, turisták fogják ellepni a falut. A férfinép már nemcsak a szomszéd öregasszony látványával kell, hogy beérje: mostantól szép asszonyok és lányok nyüzsögnek majd az utcán, mólón, a faluban mindenfelé egész nyáron. A nők meg a kertmozi bokrainak jótékony takarásában elcsattanó titkos csókokról és ölelésekről kezdenek ilyenkor ábrándozni.

De a vén kópé úgy gondolta, a megszokott csinnadratta kevés. Valami új kellene, valami, amitől a falu híressé válik. Még az is lehet, hogy a turisztikai menetrendbe is bekerül!

Az ötletet az adta, hogy Feri bácsi egyszer látta a tévében, amint a nagy amerikai ünnepségek és sportesemények előtt csinos lánykák vonulnak föl, és riszálják magukat alig ruhácskáikban a nézők ujjongása közepette.

Miért is ne lehetne egy ilyen Balatonszemenyén is?

Ezért aztán addig járt a kultúrházba, míg meggyőzte a kultúrotthon vezetőjét arról, hogy a mazsorettek felvonulása turistacsalogató lehet még a szezon kezdete előtt.

Csóválták az illetékesek a fejüket, de mivel az öreg nem kért pénzt a terv megvalósításához, végül ráhagyták.

Feri bácsi pedig nekiállt a szervezésnek.

Ami nem is volt egyszerű, mivel kevés hadra fogható fiatal lány volt a faluban. Összesen négy, akikből kettő eleve nem vállalta a szereplést. A másik kettő meg csípőből melegebb égtájra küldte el az öreget. Sebaj! - gondolta.

A casting következő körében jöttek a fiatalasszonyok és családanyák, akik úgyszintén kevés hajlandóságot mutattak a felvonulásban való részvételre.

Végül maradtak azok, akik vállalták.

Így lett mazsorett a csemegepulti eladóból, az idősödő könyvtáros nőből, a kemping hajdani gondnokából, a mozigépész feleségéből és Rózsika néniből, aki nem tudta, mi az, hogy mazsorett, de mivel már húsz éve megözvegyült, úgy érezte, igazán ráférne egy kis kikapcsolódás.

Feri bácsi pedig - egyre jobban beleélve magát a szerepébe - próbákat tartott a kultúrház és egyben kertmozi kertjében, nehogy a nagy nap alkalmával szégyent valljon az asszonyokkal.

Katonaviselt emberként elmagyarázta, hogy egyszerre kell majd lépkedniük a tűzoltózenekar - merthogy az is lesz - ütemére.

- Egy, kettőőő - harsogta a kertben, és az asszonyok - mind az öten - engedelmesen lépkedtek a vezényszóra.

És miután a kerítésen kívül bámészkodók harsány kurjongatás közepette megtapsolták a próbát, az öreg, mint valami karmester, meghajolt, és szerényen elmosolyodott.

A nagy nap eljövetelekor a falubelieken - hogy egy ismert klasszikust idézzünk - úrrá lett a láz, mivel híre ment, hogy pompomgörlök is lesznek.

Ezért aztán, amikor felharsant a tűzoltózenekar hangja, mindenki kitódult a kapuba, mert hiszen nem mindennap vonulnak mazsorettek Balatonszemenyén.

A pompomlányok, vagyis hát inkább asszonyok, a megelőző napon szemlét tartottak a ruhatárukban, és mindenki igyekezett az alkalomhoz illő viseletet kiválasztani.

Lett is belőle kavarodás, mert volt, aki a kiskosztümjét találta erre a legmegfelelőbbnek, a mozigépészné mélyen kivágott virágmintás blúzt vett magára, míg Rózsika néni az elmaradhatatlan otthonkájában parádézott. A többiek a tréningruhát tartották erre a legalkalmasabbnak.

Feri bácsi ráncolta a homlokát, de felvette a templomba járós ruháját a fehér inge fölé, és tetejébe - nehogy valami kóbor biciklista elüsse - még egy láthatósági mellényt is húzott.

Kalapját legényesen a feje búbjára tolta, és peckesen lépdelt elmaradhatatlan furkósbotjával a ritmust vezényelve a menet élén.

A kapukban füttyögéssel vegyes röhögés kezdődött a mazsorettek láttán.

Az asszonyok - jobb híján - a kínai boltban vásárolt színpompás tollseprűk­kel a kezükben igyekeztek - Feri bácsi útmutatásai nyomán a ritmust követve hadonászni, de a lépések és kézmozdulatok közötti összhang egyre kaotikusabb látványt nyújtott.

Így haladt a menet egy darabig, egészen addig, amíg az öreg egyszer hátra nem nézett, és dühösen el nem kezdett integetni a mazsoretteknek, hogy hagynák már abba a hadonászást.

A bámészkodók leplezetlen bánatára.

Tetszett ugyanis mindenkinek a groteszk látvány, s boldog-boldogtalan a kapuban állva kupica pálinkákkal kínálta az öreget, meg persze a mazsoretteket is.

Akik közül a többség el is fogadta, csak a könyvtáros utasította vissza, mondván, hogy munka közben nem iszik. Rózsika néni pedig egy idő után leült a kitett lócák egyikére egy kis trécselésre a szomszédasszonyával. Hiszen oly rég látta már...

Eközben az öreg a bedöntött pálinkák okán, ha süldő lányt vett észre a kapuban, mint valami falusi Füttyös Gyuri, harsányan elkurjantotta magát:

- Oszt pölyhödzik e mán a nunád? - Majd harsányan elkukorékolta magát.

De miután a szülők részéről a kérdés nem aratott osztatlan tetszést, mi több, meg is fenyegették, hogy eltángálják, inkább nem várta meg a választ, meggyorsította lépteit, és masírozott tovább.

A sűrű kínálgatások hatására a menet így azután egyre lassult, míg nem a zenekar is lehagyta őket, és már rég a kikötőben trombitáltak az éppen megérkezett hajó tiszteletére, mire a mazsorettek Feri bácsival az élükön bizonytalan léptekkel megérkeztek a mólóra.

Ott aztán a menet végképp elveszítette pompomjellegét.

Mivel már senki sem figyelt rájuk, az asszonyok egy darabig tanácstalanul álldogáltak, majd lassacskán szétszéledtek, Feri bácsi pedig vidáman bemasírozott a büfé pultja mellé a cimborái közé, hogy a felvonulás fáradalmait kipihenje.

A következő évben már csak a tűzoltózenekar emlékeztetett a szezon kezdetére.

A falu őszinte sajnálatára.

Emlékrablók 1.0

Sokféle tolvajjal találkoztam életemben.

Akadt, aki engem lopott meg, és volt, aki másokat.

Volt, aki azért lopott, mert nem volt neki, és olyan is, aki azért, mert még nem volt elég neki az, amit addig lopott.

Láttam olyant, akinek szüksége volt rá, és olyant is, akinek már régen nem volt rá szüksége.

Meg olyant is, aki csak szórakozásból vette el a másét.

De egy valami közös volt bennük: akár pénzre, ékszerre, műkincsre, vagy üzletre tettek szert, konkrét, tárgyiasítható értéket tulajdonítottak el.

Ezzel szemben állnak azok a gazemberek, akik arra is képesek, hogy az emlékeinket lopják el.

Elmesélek egy történetet.

Ahogy öregszik az ember, úgy szaporodnak az emlékei. És minél idősebb az ember, emléke annál több. Igaz viszont, hogy fordított arányban csökken azok száma, akikkel a régmúlt történéseit együtt élte meg. Őket különösen meg kell becsülni, hiszen a közös élmény felidézése csak akkor ér valamit, ha velünk van az, akivel átéltük. Ők lesznek egyre kevesebben.

Középiskolai cimborámmal még a közelmúltban is olyan világnézeti különbségek választottak el egymástól, amelyekkel annak idején boldogult úrfi korunkban nem foglalkoztunk. Csak néhány éve lett érdekes a politikai hovatartozás, hiszen annak idején a csajok, a sör meg a zenehallgatás fontosabb volt holmi aktuálpolitikai huncutságoknál. A permanens derűs megalkuvás langyos vizében dagonyáztunk.

Csak később jöttünk rá, hogy foglalkoznunk kellene világlátásunk össze nem egyeztethetőségével is. Majd még később, hogy mégsem kellene.

A barátság mindkét korszakának megvoltak az előnyei. Az előbbinek az, hogy nem kellett állandóan meggyőznünk egymást saját világnézeti tévedhetetlenségünkről, a másiknak pedig az, hogy ennek már semmi szükségét nem éreztük. Ez utóbbinak nagyon praktikus oka volt: hogy legközelebb is leülhessünk ugyanazon asztal mellé.

Erre a korszakra jutott, hogy az unásig ismert történetek kerültek rendre elő, majd ha ezzel végeztünk, nehogy a politikáról essék szó, eljött a semmiről beszélés ideje. (Ebből is látszik, milyen jóindulatú konformisták voltunk.)

Az egyik ilyen hajdani iskolai történet ismételt csócsálásánál jelen volt barátom felesége, aki jó huszonöt évvel fiatalabb nála. Jó(?) neki.

Az általunk mérsékelt hévvel felidézett történet egy pontján közbeszólt:

- Az nem úgy volt.

Én ledöbbentem. A légy röptében megfagyott, a csend hirtelen telepedett közénk. Barátomra néztem. Ő azonban a nős emberek rutinjával elkerülte a tekintetemet, meg persze az asszonyét is.

És a feleség könyörtelenül elmesélte, hogy szerinte hogy volt. (Nem úgy volt.)

Tapasztalatból tudom, hogy barátok feleségeit kijavítani veszélyes vállalkozás, arra még a barátság is rámehet. (Volt, hogy rá is ment.)

De hát itt mégis csak arról volt szó, hogy a történetmesélők aktív résztvevői voltak a históriának, míg aki közbeszólt, nem is élt még akkor.

Hallgattam. Szintén tapasztalatból. Összenéztem cimborámmal.

Szerencsétlen, elgyötört tekintettel nézett rám, felvonta a vállát, és odafordult az asszonyhoz:

- Igazad van anyukám. Rosszul emlékszünk.

Újabb bizonyítékaként az időskori, házastársi - megfelelő rész aláhúzandó - megalkuvásoknak.

Tán, ha egyes szám első személyben mondja, megbocsátok neki.

Így azonban kis idő elteltével megköszöntem a vendéglátást, és elbúcsúztam.

Még most is emlékszem az asszony értetlen tekintetére.

Pedig nem én loptam el az ő emlékét.

Emlékrablók 2.0

Beteg a barátom. Beteg a szelleme. Beteg a lelke. Vidám emberből szomorú ember lett. Krónikus depresszió. Nem tudja feldolgozni, hogy haza kellett költöznie családjával együtt Dél-Amerikából, ahol addig boldogan éltek. A letargikus állapot miatt javasolta ezt az ottani orvos, mert már dolgozni sem tudott, és otthon sem bírt magával semmit sem kezdeni. A gyógyszereken már túl volt.

A környezetváltozás. Talán majd az.

Agyturkászhoz jár. Megint gyógyszereket szed. Nem javul.

A családja sem tudja feldolgozni a hazaköltözést. Éveken át jó volt ott nekik. Most meg nem jó. Naponta érezteti vele feleség, gyerek. Ettől sem javul.

Igyunk egy sört. A kocsmapultot támasztjuk. Hallgat. Próbálom belőle a szót kihúzni. Darabokban omlik belőle, mint a vakolat. Odakint mindent felszámoltak, mégis visszamenne. Tudja, hogy nem lehetséges. A krónikus depresszió melegágya a krónikus dilemma.

Mi legyen?

Csináljunk néhány görbe napot, csak mi ketten. Mint régen, amikor még moziba jártunk, csajokat hajkurásztunk, csocsóztunk, zenéltünk, söröztünk. Az én párom az ilyesmihez már hozzászokott, tudja, hogy megbízhat bennem, akkor is, amikor kikerülök a látóköréből néhány napra. Ugyanúgy jövök vissza, mint ahogy elmentem. De az övé? Merő gyanakvás, hátsó gondolatok, burkolt szemrehányás, csakúgy, ahogyan nap, mint nap. Mi lesz addig a családdal?

Nem is értem, honnan a depresszió.

Néhány nap küzdelem után beadja a derekát. Irány a Balaton.

Nyaralóban elő a régi zenéket teljes hangerővel: Deep Purple, Stones, Doors. A nádasban peca éjfélig, közben leányillatú barackpálinka, a hal meg szinte magától ugrik a csónakba. Csocsó, sörözés, végtelen szövegelés a kocsmában. Görcs kiold, gát átszakad, ember szeme csillog három napon keresztül.

Erre örökké emlékezni fogunk. Gondolom én, és elégedett vagyok magammal, baráttal, világgal. Nem éltem hiába. Három nap után hazamegyünk, és még az előszobában is úgy vigyorgunk, mit a vadalma. (Tényleg, hogy vigyorog a vadalma? Hát így...)

Felesége minálunk várja. Feszült testtartás, szigorú tekintet, összehúzott száj: maga a megtestesült szemrehányás.

Fenyegető kérdés.

- Ugye hiányoztunk?

Mosoly lehervad, haver kezd összemenni.

Asszony hozzám fordul, mint aki az eredendő bűnbeesést előidézte. Már látom, a szemrehányást én sem kerülhetem el. Az enyém eközben magában mérlegeli a közbeszólás eshetőségét, de úgy dönt, inkább hagyja, hogy a dolgok kifejlődjenek a maguk valóságában. Jól dönt. A dolgok pedig kifejlődnek a maguk valóságában. Arra sincs időm, hogy az eredeti kérdésre válaszoljak - lett volna rá egy nem túl taktikus válaszom - már zúdul is a következő kérdés.

- Mert mit csinálsz akkor, ha míg te szórakozol, a gyereked megbetegszik?

Püff. Erre nem számítottam. Elgondolkodom. De hisz nem maradt egyedül a kisded. Valamit mégis muszáj felelni erre a teljesen értelmetlen kérdésre.

- Öööö... - nyögöm nagy nehezen - azonnal hazajövök és megműtöm... (Ami egy bölcsésztől igazán szép teljesítmény lenne.)

Nőm a fal felé fordul, igyekszik kulturáltan viselkedni. Ennél a pontnál amazontekintete villámokat szór, párját karon ragadja, szó nélkül viharzanak elfele. Haver kétségbeesetten visszanéz. Szemében az elmúlt három nap emlékének romjai. Amit épp most loptak el tőle. Meg persze tőlem is.

Régóta nem láttam. Úgy hallom, továbbra is agyturkászhoz jár.

Emlékrablók 3.0 

(Befejező rész)