Czigány Ildikó

MALÉV város

Ez a város valahol Budapesttől északkeletre helyezkedett el, területén kevés volt a magas építmény, de zegzugos utcáin rengeteg féle ember élt. Nagyváros volt - nekem mégis, elsősorban kedves. Falait általában szigorúan őrizték, és kapuinál őrök vigyáztak, hogy idegen ne juthasson be, mert elég színes társadalom élt a falakon belül is.

Az évszakok ugyanúgy változtak, mint a környező országokban, csak talán kicsit szélsőségesebben: a nyár forró volt, hőséget lehelt a beton, hajtóművek melegítették a vibráló levegőt, és a gépeknek néha végtelennek tetsző ideig kellett futniuk a pályán, hogy a vakáció alatt meghízott és háromhavi hideg élelmét magával szállító Manci nénivel együtt is elemelkedjenek, hála a régi orosz és új amerikai technikának. Télen viszont mindig ide ömlött a legnagyobb köd; amikor az Üllői úton a harmadik piros lámpa még gond nélkül látszott, itt a padra letett crew-táskáját sem találta meg az ember - igaz, előfordult, hogy tévedésből valaki más kapta fel és állt odébb vele. Az biztos azonban, hogy a pályák végére gyűlt össze a legtöbb köd, mert a szabályosan végrehajtott leszállás után olykor "follow me" kocsit kellett kérni, mert a gurulóút nem látszott.

Volt zászlója is a városnak, színes, vidám, szinte vagányan élénk: piros és zöld csattant össze az elegáns kék-fehérrel. Természetesen a sötétkék volt mindennek az alapja, az a kék, amit egyébként csak 10000 méterről felfelé sandítva láthatunk, mert a kozmosz sötétíti el a különben derűs világoskéket. Hanyagul ferdére vágva és a száguldás képzetét keltve viselte ezt minden repülőgép a farkára festve, de az autóktól a levélpapírig minden ezeket a színeket labdázta egymásnak játékos büszkeséggel.

Ha valaki egyszerűen egy gyárhoz vagy vállalathoz hasonlította volna ezt a várost, az hamar belátta tévedését, mert egy városban például sohasem alszik mindenki egyszerre. Van, aki virraszt, van aki éjszaka dolgozik, és karácsonykor sem pihen mindenki. Azonkívül nemcsak egyféle ember található itt, mint gyárban a munkás, kórházban az orvos meg a nővér, hivatalban a tisztviselő, hanem mindezek együtt, plusz a többiek, az autóbuszvezetőtől a határőrig. És van itt több étterem és több könyvtár, posta és virágárus, fogorvos, iskola és uszoda, utcáin busz közlekedik, és megáll a kijelölt megállóhelyeken.

De a legfontosabb része ennek a városnak mégiscsak a Színház. Művészváros ez. Mert végső soron minden a művészetért van, s a színpad köré épült az egész világ. Az előadás folyamatos: a szolgálatos ügyelő a helyén ül és fogadja a szereplőket, akik hamarosan jelmezt öltenek és indulnak a gépek felé. Ellenőrzik a műszereket maguk elé tűzik - súgó helyett - az eljárásokat, aztán megszólalnak és - elemelik a földtől a közönséget.

A farmerkabátos fiatalember legyalogolt a szimulátorból - kongtak léptei nyomán a vaslépcsők. A sarkon megállt, rágyújtott, továbbindult a szolgálatvezető felé. A tantermek most üresen álltak, s a padlóviasz vakációillatot hozott. A TU-154-es futómű magányosan meredezett az ablakon túli rózsák felé, talán visszavágyott nyugdíjazás előtti életébe

Pisti elhagyta a Légügyi Igazgatóság faházait és a hársfa alatt megállt Karcsival egy szóra. A szemközti épületből két lány lépett ki, színes harisnyanadrágban, kirúzsozva, kezükben szögletes, fekete táskával. A becsapódó ajtó zajára egy nagy cirmos abbahagyta a mosakodást, megdermedt, még a nyelvét is kinn felejtette, aztán folytatta a tisztálkodást. Egy lány - még jelmezben - a jól ismert (belülről bélelt) papírzacskóból borított elé valami athéni maradékot, mire még két további macska lakótárs is odaballagott, lekászálódva a "MET' ablakpárkányáról.

Pisti elkérte havi műsorát, aztán visszasétált a kocsijához. Távol, a kerítés mellett talált csak helyet, burjánzó gaz, drótok és kőtörmelék közelében. Ez volt a szegénynegyed. Kóborló kutyák és macskák éltek itt, ember alig járt erre. Az "elit" városrészben ugyanakkor fontos üzletemberek ültek a parfümillatú, légkondicionált helyiségben, a tax free neonfényei megvilágították borotvált arcukat. A konyak mellé mosolyt szolgáltak fel nekik.

Megszerettem ezt a várost. Éreztem valami hasonlóságot gyermekkorom helyszínei, például a televízió és közte. Ugyanúgy jelen volt minden társadalmi réteg, ugyanúgy zajlott az élet éjjel és nappal, ugyanúgy színpad előtti és mögötti részre oszlott a világ. A főépület ívelt folyosóján járva eszembe villant, hogy hasonlóképp a hatalmas stúdiókat körülvevő televíziós folyosókhoz, itt a váróterem vagy a hangár köré épült minden egyéb. Reggelente, amikor a folyosóról bepillantottam a nyüzsgő váróterembe, gyakran elmosolyodtam és magamban köszöntöttem a mi kedves közönségünket, mert mindegy volt, hogy a függöny mögül vagy a "piros zónából" pillantok-e ki rájuk.

Ha buszra ültem és elutaztam a gyárvárosba, a hangárokhoz, a város igazi népe közé kerültem. Talán évtizedek óta erre utazó arcok néztek rám, némelyük kezében szatyor, szemében közöny. A hangár nem emlékeztetett semmi másra. Legfeljebb a templomra, ahol csend és hűvös van, visszhangzanak a léptek. Talán oltárt építenek? Felállványozva a hatalmas repülőgép. Mindene kinn, fékszárnyak, interceptorok labirintusában bolyongok, a futómű ősfája áll előttem, fejem fölött a nagy fehér állat hasa. Három emelet séta után elérkezem a vezérsíkhoz, egyenként vizsgálhatom a szegecseket és a magassági kormány több asztalnyi felületét. "Bünések" helyett szerelők jönnek kék ruhában, örülnek, ha van munka és a csarnokot betölti a zene: néhány hangfal elfér még a hangárban.

Így telnek a hétköznapok. De vannak ünnepek is, ha nem is mindig vasárnap. Egy forró, augusztusi délután például maga II. János Pál pápa sétált ki hófehérben a Malév vadonatúj Boeing 737-300-asához, a HA-LEG lajstromjelűhöz, amely hosszú előkészület eredményeként valóban a "LEGszebb" lett. Őszentsége megengedte, hogy a stuvik egyenként lefényképeztessék magukat vele, de a rengeteg finomságból csak a rétest kóstolta meg és hozzá vizet ivott. Rómában, útjuk befejeztével aztán - a világon először - megszentelte a Malév repülőgépét és - lévén augusztus huszadika - a Szent István nevet adta neki.

Szent István azóta a pápa áldásával repül és viszi utasait szerte Európába. De már korábban is megtörtént, hogy egy levegőbe emelkedő óriás - teljesen adekvát módon - hirtelen templommá változott. Akkor a TU-154-es LCR-rel történt az eset, melynek a fedélzetén egy pilóta és egy stuvi kötött házasságot. Virágok, zene, az ülésekben a rokonok, vendégek. A pap pedig szintén áldást oszt és esket: hogy "hozzá hűtlen nem leszek, vele megelégszem és el nem hagyom sem jóban, sem rosszban". Mármint - gondoltam én - a repülőgépet.

Vannak dolgok, amelyek bármilyen hihetetlenek is, megtörténnek. Persze nem "csak úgy" és nem bárki kedvéért. Hatalmas igent kell mondanunk (nem könnyű!) ahhoz, hogy legyőzzük a gravitációt, mert minden visszafelé hullana és szétszóródna, csak ez a különös akarat, tudás egyesíti az erőket felfelé. A lelkész tehát jó helyen állt.

Persze vannak más jellegű ünnepek is. Pár napja új gépparancsnokot avattak. T. fiatalon, alig négy év Maléves múlt után jutott ehhez a ranghoz, és olyan típusú embernek tartották, aki adottságai révén "kapitánynak született". Első útjáról visszatérve, a hajózó pihenőben pezsgőt bontottak és a gratulálók - barátai, oktatói - egész délután özönlöttek. Nehogy azt tessék hinni, hogy egy 90 tonnás szerkezetet irányító kapitány megússza azt a - gratuláció részét képező - verést, amelyet első, Góbéval való egyedül repülése óta sosem úszhatott meg. A jó vitorlázórepülő szokást megőrizték a Malév-pilóták is, és bizony az újdonsült kapitány eléggé bizsergő hátsó féllel hagyhatja el este a pihenőt.

- Na, gyere, dőlj be - szól elsőként a típusfőpilóta és odasóz egy tekintélyeset.

- Haha, milyen jó, hogy a farzsebemben van a vámkönyvem!

Ezekben az időkben - és ezeken a régi orosz gépeken - még szükség volt az efféle pilótákra, akik a nagy öregekhez hasonlóan a "fenekükkel repültek", azaz elképesztően tehetségesek voltak. Rengeteg tudással, tapasztalattal rendelkeztek, a sejtjeikben bizonyos vagányságot sem nélkülöztek, és nem "kényeztette el" őket a nyugati technika. A Malév-pilcsik még ebből a vérből valók, hiszen mind¬egyikük orosz gépen kezdte. A legendás alakok már fogytán vannak, de talán többnyire a fiatalok is hozzák a formájukat. Nem véletlenül csodálták meg pár éve azt a Malév-gépet Rómában, amelyen egy öreg parancsnok és egy "vastag" másodpilóta teljesített szolgálatot. Szakadt az eső Fiumicino körzetében, az irányítás tájékoztatta őket, hogy eddig három gép átstartolt és nem javasolta a megközelítését. Ők csak "ballagtak" tovább, kerülgették a kumulonimbuszokat, aztán egyszer csak eljött a DH, megszólalt a kapitány: "Látom, leszállunk" - de hogy mit látott, az örök titok marad, mert úgy járt az ablaktörlő, mint a motolla, ömlött az eső. Gyönyörűen szálltak le - egyedül, mert utánuk is átstartoltak még páran.

Ő volt az egyetlen, aki megengedhette magának egyszer, még mikor kisebb volt a forgalom Ferihegyen, hogy az állóhelyek fölött és a terasz előtt - Istenbocs'! - lecsavarjon egy orsót a Z 142-essel. Bárki más tett volna ilyet, felelőtlennek, nagyzolónak és visszataszítónak éreztem volna cselekedetét. Egy csöpp vagányságért évtizedek gyakorlata, tehetsége, fegyelmezettsége és józansága a zálog. Ő hiánytalanul rendelkezett mindezzel. Meg még valami mással is . . . amiről úgysem tudom megmondani, micsoda.

Új gépet hozott éppen Otrokovicéből és engedélyt kért egy bemutató megközelítésre. Az állóhelyen egy modern Swissair gép pilótája rádiózott, azt hiszem, épp hajtóműindítást akart kérni, de csak odáig jutott, hogy " Swissair 296, request st . . . " - utána néhány másodpercig mindössze a rádió sistergését lehetett hallani, amint valaki döbbenetében még az adógombot is elfelejti elengedni. Ekkor gömbölyítette orsóját a legendás kapitány . . .

Magyar sajátosság is volna? Lehet, mert a műrepülő bajnokságokon is arról ismerszik meg a magyar versenyző, hogy felszállás közben billegtet egyet a barátai felé. De a varsói irányítók is háromszor köszöntek el attól a Malév-géptől, amelyikből udvariasan bemosolyogtak a pilóták a Torony ablakán . . .

Az is jellemző, hogy a repülés családi vonás. Pilóta ugyanis nem úgy lesz az ember, hogy a pályaválasztási tanácsadó odairányítja. Hanem . . . járni tanul a reptéren. Aztán a papája ölében repül a trénerrel, Malévos Mikulás hoz neki ajándékot és végül az is megtörténhet, hogy azonos időben, azonos típust repül az édesapjával, csak ő még jobb ülésben. Mert repülni - kell. Mindenképpen. Nem egy név cseng vissza generációkon át a Malévnál. Néha, sajnos, fájón ismerős nevek. Akik katasztrófa áldozatai lettek egy szerencsétlen korszakban, azok fiukat hagyták maguk után, hogy tovább repüljenek. Elnézem őket a szarvkormánnyal a kezükben és azon tűnődöm, mi járhat a fejükben, szívükben. Dac? Bizonyítás? Nem, sokkal szelídebben mosolyognak és csendesek.

Egyébként láthatóan még a stuvikkal is más a Malév pilcsik kapcsolata. A "lányok" - csak így hívják őket. Ők is haverok, nincs csukott ajtó az utastér és a kabin között. Bizonyos országokban még a másodpilóta sem tegezheti a kapitányt, és a megszólításhoz magától értetődően jár a "Sir" titulus. A légiutaskísérőkkel, földi személyzettel aztán végképp kimért a viszonyuk. Jogos, hogy egyfajta távolságtartás nélkül nehéz megőrizni a szükséges parancsnoki tekintélyt, de az, aki valóban rászolgált erre, és köztiszteletben álló személyiség, az nyugodtan élcelődhet a stuvival, összekacsinthat a másodpilótával, aztán jól hátbavághatja a szolgvezt. Dunakeszin is együtt állunk a gőzölgő fazék körül a konyhában, a "lányok" - Edit vagy Smici - segítenek a kapitány úrnak krumplit hámozni, és közben elmesélik a legutóbbi település kalandjait, Larnacán, Tel Avivban vagy éppen Tiranában. Hogy hová rejtették az éjszaka fürdőző, ifjú pilóta ruháit, hogyan hozták haza az árva kiskutyát a fedélzeten, és hova gurultak a Larnacán vásárolt dinnyék?

Ecsetnek - akinek "civil" a felesége - a lányok mindig összegyűjtötték a csokikat, mert a kisfia imádta az édességet. Ha olykor üres kézzel ment haza, Tomi csalódottan nézett rá és beletörődéssel vonta le a következtetést: "Megették az utasok a csokit" . . . ugye, apa?

A minap Londonba repültünk. Mikor süllyedni kezdtük, már csukódott össze a széles színház vasfüggönye: egyre szűkebb lett, zárult rá alulról, felülről az éjszaka. Süllyedtünk, dobált a felhőzóna. Leszállás előtt valahogy minden ünnepélyesebb lesz: elhalkul a hajtómű és a megváltozott "levett" fények is a várakozás örömteli feszültségét sugározzák. Felkészülünk valamire, a fináléra; a szárnyon már mindent "kipakoltunk", fémkörmöcskéit kinyújtotta a gép és tompa durranás jelzi, hogy a futómű is kijött. "Futóidő letelt" - idézem magamban, és ahogy újra fütyülni kezd a hajtómű, szinte hallom: "két százalék rá".

Másnap a Heathrow egyik folyosóján a sok idegen arc, szó és kép között egyszer csak egy Malév egyenruha tűnt föl - értünk jöttek!

- Szia, te lány! - csókolt arcon a kapitány, akinél vizsgáztam is korábban. - Benézünk még ide a boltba, mindjárt jövünk! - biztatott elsietve.

Pár perc múlva már együtt ültünk a kabinban. - Zárhatjuk az ajtókat?

- Nem, még nem kész - szólt a fedmérnök.

- Meddig lambadáznak még a folyosón? Gyerünk, különben elmegy előttünk az Air France.

Mi nyertünk, a hátratolás után két másik gép állt keresztbe.

- Uramisten, micsoda dugót okoztunk! - kapott a fejéhez a tréfás parancsnok.

A futópályán előttünk egy ausztrál 747-es állt.

- Na, most még elmondja a versikét . . . - és hopp, valóban fel is dübörgött a négy hajtómű.

Nevetünk, de közben hangosan, szinte erőszakosan pereg a check-list párbeszéde, mi jövünk. Kevés az utas, névlegessel szállunk fel, pillanatok alatt két-háromezer méteren vagyunk. Repülünk és egy legendás korszak fekete-fehér kockái derengenek. A ferihegyi repülőtéren az IL-18-as lépcsőjén fiatal parancsnok lépdel: "Jelentem, a MA 802-es járatát rendben teljesítettem" - és tiszteleg. Szolgálat - ez talán még megmaradt máig is. A "katonaság" elmúlt, de a szolgálat másik jelentése tovább él. Szolgálatot teljesítenek, mint a rendőr, az orvos vagy bárki, aki tudja, mit jelent ez a szó.

Látjátok, ebben a városban minden egy cél érdekében történik és sokan hangoztatják: "ha kirúgom a parkolóféket, megszűnik az otthon, a vállalat, csak a műszerek zizegnek".

Tavaszodik. A pilóták egyre többet állnak kinn a szabadban a crew-car-ra várva. Beszélgetnek, emlékeznek, tervezgetnek. És ha egy kékorrú gép száll el fölöttük - nem ritka eset a repülőtéren -, kivétel nélkül felpillantanak az égre. Ahogy a régi dal mondja: "A végtelen kék ég a mi hazánk..."

Bresit bara

Feldübörgött a hajtómű. Süvített a levegőben lélekmetsző hangja és kúp alakú pofácskáját lassan felénk fordította - mint valami hatalmasan gyönyörű állat - a gép. Egy szőke, ötéves forma kislány állt a terasz korlátjánál, apró kezei önkéntelenül a vasra szorultak. Kék szeme kerekre nyílt és szótlanul követte az ijesztően szép szörnyeteg vonulását a startig. Közben el-eltűnt a szeme elől - hosszú fordulók vezettek az élő futópályáig -, csak a farka jelezte hollétét a domb mögött, mint egy tengeralattjáró teleszkópja. Cápauszonyként, tévedhetetlen céltudattal vonult a fényes-szürke fémlap, aztán egy rövid időre egészen eltűnt. A következő pillanatban már előttünk loholt, kivetkőzve önmagából, a korábban méltóságteljes nyugalommal mozduló, öreg iskolaigazgatók tekintélyével közlekedő lénnyel valami történhetett azalatt, amíg nem láttuk. Mint a bűvész fekete leple, olyan volt ez a néhány másodperc. A lepel alatt, szemünktől eltakarva rettenetes változás történt: vihartól űzött, ármány-verte őrület robogott felénk. megbokrosodott idegek, vipera-csípte jószág, amely már nem is emlékszik elhagyott életére, bűnös varázslat taszítja isten tudja hová, megállíthatatlanul. De nem zilált, nem csapdosta fekete sörényét, patái sem vertek sáros ritmust az átkozott erdőkre, csak suhant egyenesen, teste mintha megnyúlt és megfiatalodott volna, nem vett levegőt, csak telt és telt végtelen tüdeje és mikor már lehetetlen volt tovább nyúlnia és tovább telnie, mikor azt hittük, itt elszakad a film és hangos csattanással minden visszatér majd a régi kerékvágásba - akkor valami hófehér csoda történt! Hatalmas hal homloka ágaskodni kezdett, amint tengerből a szökőár kiemelkedik és mintha felhők mágnese vonzaná fölfelé, áldásra emelkedő kéz, kinyíló virág, kibomló tűzijáték - csak éppen véget nem érően. . . . Az extázis fokozhatatlan rohama ahelyett, hogy fölrobbant volna, átlényegült, miként elemek lényegülnek át bizonyos hőfokon és elveszítve földi mértékét és magját, más zónába érkezett. Elveszett a hang, el a sebesség és elveszett minden, ami a földön törvény. Most már valóban mozdulatlan volt, az örökkévalóság kiterjesztett karjaként kúszott fölfelé.
A szöszke elengedte a korlátot.
- Kérsz egy dobostortát? - kérdezte a mellette álló, mosolygó férfi. A dobostorta hamar elfogyott és Szöszke megint a teraszon állt. Így teltek el hosszú szombat délutánok Ferihegyen, míg pajtásai a játszótéren, vagy esetleg az Állatkertben szórakoztak.
Olykor a papája érkezett, távoli városok és kék repülőgépek illatával a kabátján, de legtöbbször csak nézelődni mentek ki és Szöszke nem ismert ezeknél érdekesebb délutánokat.
Így kezdődött Eszter története.

"Budapest Approach, Malév 2960, Szervusztok, maintaining FL 130"'
Ferihegyet hívta a közeli körzetbe érkezett gép. A kora esti szürkületben már messziről izzott a futópálya fényszalagja. Az elmúlt néhány hónap alatt negyedszer érkezett a párizsi járattal, ösztöndíjas volt, aztán üzleti tárgyalásokra utazott kollégáival, akik vidám fejcsóválással nyugtázták, mikor Eszter a csomagját is alig rakta le, azonnal a pilótafülkébe ment.

Hallgatva a kapitány magyarázatát, más bolygóról érkezett, égi lénynek látta őket. Hogy is láthatta volna másként, amikor a ferihegyi dobostorták óta nem találkozott velük. Zenészek, filmesek között nőtt fel és soha nem fordult elő, hogy egy pilótával mondjuk egy asztalnál üljön és barátian csevegjen. Hiába repült sokat, azért csak utas, kívülálló maradt.
- Landing check-list - kezdte a napbarnított arcú, kedélyes stílusú pilóta és vonásai hirtelen megkötöttek, megszikkadtak. Az idegeknek és reflexeknek olyan halk készültségi állapota hálózta be. Nyolcezer órát repült, ez kb. 4-5000 felszállást jelent - valószínűleg álmában is le tudná tenni a gépet.
Csakhogy a pénztáros elszámolhatja magát, legfeljebb a vevő bosszús, a szakács elsózhatja az ételt, legfeljebb kilöttyintik az udvarra, a tervező figyelmen kívül hagyhat egy- faktort, mert többen ellenőrzik még a munkáját, csak a pilóta nem tévedhet. Nyolcezredszerre sem tévedhet és az eddigi siker nem garantálja a következőt. Itt mindig elölről kezdődik az élet.

Szüntelen kezdet a lét, másodperceink ártatlanabbak az újszülötténél. Ha egyszer csoda történik, elképedve visszük a hírt szájról szájra és sokáig emlékezünk rá. De vajon mennyivel hihetőbb, ha a csoda megmakacsolja magát és még egyszer, még ezerszer, még valahányszor ismétlődik? Ezer csoda miért volna kevesebb egynél? Az élet esélye ugyanakkora ma is, mint tegnap reggel volt.
Eszter már nagyon kiokosodott, mikor az egyik pilóta tréfásan kérdőre vonta: nos, mitől száll fel a repülőgép? Eszter örömmel, büszkén sorolta fel az együttható tényezőket. Az őszhalántékú pilóta kicsit hunyorgott a bevágó napfényben, aztán szelíden csak annyit mondott: "Hát igen, ez jeles. De azért - isten tudja - nekem az az érzésem, hogy itt valami másról is szó van....."
Eszter nem szólt többet, mert a leszállás utolsó szakaszához értek és ilyenkor csöndben kellett maradnia. A pilóták is magára hagyták, csak tárgyilagos varázsigéiket mormolták, a leszállási liturgiának megfelelően. Eszter egyedül volt. Az éjszakában izzó feszülethez közelítettek, azt kellett elérniük. Fénye folyamatosan nőtt és a vöröslő kereszt egyszer csak mintha darabokra törött volna egy sötét tó kövezetén: beleúsztak a fénybe.
Halk zene szólt, parfüm és kerozin illat terjengett a levegőben, körülöttük pedig teleszórták a mezőt lila lámpásokkal.

A váróteremben halk rebbenéssel fordult egy jelzés a táblán:      "Leszállt''.

Duino, Korfu

Ismered-é a foltos képű macskát? Tudod őt, a duinói kikötőből, akit halászok etetnek kishallal és a sziklák közt vadászik este...Ha most értés ragyogja be az arcod és látod a más számára láthatatlant, az elképzelhetetlent, akkor testvérem vagy a magányban. Lehet, hogy soha nem jártunk ott együtt. Te érted, te elmosolyodsz, benned kigyúlt a közönséges macska világossága. Ha azonban csak szavakat raksz egymás mellé, agyad komputerében próbálsz foltos macskát alkotni sziklás kikötővel, akkor gyarló a vállalkozásod. Hiába húsz év együtt, te nem szeretted azt, amit én, a te kikötőd lelketlen, macskátlan, sőt, folttalan is. Idegen vagy, elválaszt egy finom, csupa-szellő, de áthatolhatatlan kerítés. Látjuk egymást, átnyújthatom a kezem, de hiába: nem mondhatom el a legegyszerűbbet sem. Csak közös sorsunk az, ami összeköt.Megint Korfu. Ilyenkor talán még szebb. A tenger megmosakszik, partra veti a nyár szennyét. Megtisztul az idegenektől, csak a kék halakat öleli hűsen.De örök a zöld, virágzik a leander, hosszú lábú madarak állnak a csendesedő futópálya melletti vízben. Bezárnak az uniformizáló üzletek, és ezzel egy időben kiszélesedhet kameránk képe az el nem tűnőre. Szívüket szemérmesen titkoló tárgyak állnak ruhátlanul a fényben.A kápolnának előbújik szerzetese, a kecskéket végighajtják az utcán, az olajbogyó fanyar illata erezi a reggelt.Mint a frissen préselt olaj, olyan a napozó város fénye. Végigrepülünk a partvonal mentén, a tiszta víz alá látni. Fordulunk. Szárnyunk mentén fordul a világ, lassan arcunkba ömlik a tenger.

Áramszünet

Nem szeretem a Coca-Colát. Eretnek vagyok. Nem szeretem a szintetikus tejet, a puffasztott kekszet és a mű-napsütést műkörömmel kiharcolni sem. Nem hiányzik, hogy ügyes sebészek műarcot gyártsanak, amellyel - eleget téve a "be happy" programnak - szép műmosolyt küldhetek a reklámügynökök felé. Kávémentes kávét sem iszom cukormentes cukorral és egyáltalán: nem vágyom az életmentes életre. Lesz, ami lesz, kipróbálom az igazit! Akkor is, ha veszélyes.

Talán túlzott a biztonságba és annak szükségességébe vetett hitünk? Csillogó világunk látszólag jól működik, minden kényelmünket és boldogságunkat szolgálja, méret, szín és ízesítés választható igény szerint. De mostanában gyakran kimaradozik az áram. Mi lehet ennek az oka? Tán haldoklik a hős? Pedig milyen jó elhinni, hogy biztonságban vagyunk! Hogy a gondosan előírt szabályok, valamint a számítógép-hősök megvédenek minket. Nem lehet baj: hiszen elveszik a kisollót, és gombnyomásra működnek a repülőgépek. Nem így gondoljátok? Mégsem tökéletes ez a büszke világ? Lehet, hogy a puffasztott keksz testű hősök összerogynának, ha egy félórát kapálniuk kéne? Lehet, hogy miközben elégedetten rágjuk a gumit, és boldogan nyalintgatunk a gonosz jutalom-fagylaltjából, a terminátor gyengélkedik?
Már látom, amint az utolsó, megfeszített erőből fenntartható fényesség, fölösleg, fitogtatás hősei köhécselni kezdenek, aztán egyszer és mindenkorra - elsötétülnek a képernyők. Csönd lesz a csillogó világban.
Egyszer egy luxushajón nyaraltam a Földközi tengeren. Ott borzongtam meg először. A hajó végében álltam este. Mulató, kókusz-fehér zongorával, gyümölcs-színű hajónk gyöngysorként úszott a kietlen, sötét tengeren. Úszó kincses ládához hasonlított. Előttem tarka emberforgatag áramlott, fürtös dallamok, koccintás, nevetés. Átfordítva fejemet a hajókorláton túlra azonban emésztő sötétség borult a világra. Maga a semmi vett körül. Fekete, vég nélküli víz és csönd.

De ez rég volt. Alig egy hete illatos étteremben üldögéltünk a tengerparton barátommal. Szemből egy város fényei csiklandoztak, és a büszke felszolgáló pazar tálakat osztott, halk zene-koszorúban csokornyakkendők selyemingekkel csevegtek. Minden idillinek tűnt, amikor - nem tudni miért - néhány másodpercre megszűnt az áramszolgáltatás. Csak pár pillanat volt, még meglepődni sem tudtunk igazán, de hirtelen és váratlanul tökéletes sötétség lepte el a környéket. Eltűnt a túlpart, eltűnt a szomszéd asztal is. Egy pillantásra megdermedt az élet.
"... már vége is!" - gurult tovább aztán a nevetés.
"... semmi sem volt..." - örvendeztünk. De bennem rettegve nőtt fel a gyanú - miközben a többiek már ismét a zenével dúdoltak és csillogott kezükben a pohár - épp ellenkezőleg! Semmi sincs! Semmi sincs abból, amit látunk, amit elképzeltünk, amit elhitettünk magunkkal a jólét és a látszatok világában! Megyünk, amerre művilágunk állábai rugdosnak. Álmodó milliók! Hiszen vacak kis videojáték az egész! Gombnyomásra letörölhető, emlék és nyom nélkül! Semmi sincs abból, amit látunk. A saját kezemet is csak kölcsön kaptam, határozatlan időre...
Egyszer egy napkeletről jött bölcs azt mondta:
Ami elkeserít - próbáld elfogadni!
Ami bosszant - próbáld kinevetni!
Amit utálsz - próbáld megszeretni, és hihetetlenül boldog leszel!
Ez minden ősi, tiszta létező törvénye. Egyáltalán nem kötelező. Csak választható.

A tenni akarás ott él minden szent meggyőződésben. Ez érthető. De többet tesz a világ érdekében a dombtetőn meditáló mackó, mint egy vallásháború. Kedves ismerősöm ezt úgy fogalmazta meg: "Miért akarsz mindenáron segítséget okozni?" Van idő. Semmi nem sürgős. Néhány millió év ide vagy oda, nem számít. A Rendszer működik.
- Talán úgy gondolod, hogy évszázadok, ezredek múltával jobb belátásra tér majd a térfogatnövelő élelmiszereket csámcsogó társadalom? - kérdezte tengerparti barátom.
De addigra már visszajött az áram. Elláttam az asztal túloldaláig, ahonnan egy tápszeren nevelt, gyári pulyka combja mögül mosolygott felém. Elláttam a túlpartig is, ahol a ragyogó égen ártatlan repülő szelte útját.
- Dehogyis! Nincs olyan a jövőben, ami itt ne kuporogna velünk a múltban - mondtam. - Amire vársz, már itt van! Nézz csak körül!
Körülnézett. Már hajnalodott, napfényes teraszon ültünk.
- Ennyi idő volna? - kérdezte, és a pincért kereste hunyorogva, ahogy átvirrasztott éjszakák után szokás.
- Nincs pincér - nevettem - és nem kerül semmibe a napfény. Az Isten kezét nyújtja, ha odébb nem lököd. Ha felfigyelsz arra, hogy a teremtés történik, és folyamatos a feltámadás! Igény szerint: ki, mikor szeretné.

Kairó

Kinn sötét hideg, benn sárga fény. Bea rugalmas léptekkel követi a zenei ritmusát, talán dúdol is.

- Mikor jönnek a "nézők"? - így Pisti.

Már jönnek. A kairói utasok egy része súlyos aranyláncokkal érkezik, újgazdag kirándulók, egy kis nílusi hajózásra vagy vörös-tengeri búvárkalandokra vágynak. Meg az arab vendégmunkások. Meg a szabadjegyes takarító néni, aki ismeri a gép minden zugát, de most ünnepély van, érzi: először fog felszállni a masina vele. Kicsit izgul, nem tudja, megismerjük-e. Habozik, zavartan mosolyog, szóljon-e, hogy ő is itt dolgozik. De megismerjük. Rajta nincsenek aranyláncok. Megkérdezi, hol a 12. sor. Ha nem látnám elesettségét, elmagyaráznám neki, hogy a 12. sor bizony pontosan a 11. és 13. között található. De nem. Neki nem! Ő egy pohár vizet kér, mert kiszáradt a torka. Most más a repülőgép, mint amikor felmossa. Ez a repülőgép él, halk, forró áramok keringenek benne, kigyúlnak a fények, felpörögnek a műszerek. Kezdődik az előadás.
Két órával felszállás után már mindenki alszik. Csak a motor duruzsol és "hussanunk" az éjszakában. Nem vagyok álmos. Lassan a város közelébe érünk, amelynek fényeitől vékony, áttetsző felhőréteg választ el. Nézem, nézem és valami különös fény bújik belém. Mi ez? Na, nem... Alulról a város arany fényei, felülről a telihold világítja meg az áttetsző felhőréteget. Elnevetem magam, mert ilyet kitalálni nem lehet. Erre csak a valóság képes.
Miután az utolsó utasnak távozóban "jó éjszakát" kívántam, majd mélyet szippantottam a - bocsánat! - lópisi szagú levegőből, jön az első utas, akinek örömteli "jó reggelt" kívánok.
Őrizzük az éjszakát és szorongva várjuk, hogy vajon ma is megteszi-e?
Aztán tanúi lehetünk a nap titkos, de végleges döntésének, hogy ő bizony ma is felkel! Együtt örülünk, mert a világosság jó, a kövek lehullanak és nézzük, figyeljük a forrongó fényeket, amint körbefutnak a horizonton.
Meglestük. És tudjuk, amit a földön még nem. Ott még sötét van, apró házak gubbasztanak a hidegben. De én láttam, amint megszületett, vele voltam! És talán másképp nézek rá akkor is, amikor már teljében ragyog.

"Leszállt"

"Budapest Approach, Malév 2960, Szervusztok, maintaining FL 130"'

Ferihegyet hívta a közeli körzetbe érkezett gép. A kora esti szürkületben már messziről izzott a futópálya fényszalagja. Az elmúlt néhány hónap alatt negyedszer érkezett a párizsi járattal, ösztöndíjas volt, aztán üzleti tárgyalásokra utazott kollégáival, akik vidám fejcsóválással nyugtázták, mikor Eszter a csomagját is alig rakta le, azonnal a pilótafülkébe ment.

Hallgatva a kapitány magyarázatát, más bolygóról érkezett, égi lénynek látta őket. Hogy is láthatta volna másként, amikor a ferihegyi dobostorták óta nem találkozott velük. Zenészek, filmesek között nőtt fel és soha nem fordult elő, hogy egy pilótával mondjuk egy asztalnál üljön és barátian csevegjen. Hiába repült sokat, azért csak utas, kívülálló maradt.
- Landing check-list - kezdte a napbarnított arcú, kedélyes stílusú pilóta és vonásai hirtelen megkötöttek, megszikkadtak. Az idegeknek és reflexeknek olyan halk készültségi állapota hálózta be. Nyolcezer órát repült, ez kb. 4-5000 fel¬szállást jelent - valószínűleg álmában is le tudná tenni a gépet.
Csakhogy° a pénztáros elszámolhatja magát, legfeljebb a vevő bosszús, a szakács elsózhatja az ételt, legfeljebb kilöttyintik az udvarra, a tervező figyelmen kívül hagy-hat egy- faktort, mert többen ellen¬őrzik még a munkáját, csak a pilóta nem tévedhet. Nyolcezredszerre sem tévedhet és az eddigi siker nem garantálja a következőt. Itt mindig elölről kezdődik az élet.

Szüntelen kezdet a lét, másodperceink ártatlanabbak az újszülött¬nél. Ha egyszer csoda történik, elképedve visszük a hírt szájról szájra és sokáig emlékezünk rá. De vajon mennyivel hihetőbb, ha a csoda megmakacsolja magát és még egyszer, még ezerszer, még valahányszor ismétlődik? Ezer csoda miért volna kevesebb egynél? Az élet esélye ugyanakkora ma is, mint tegnap reggel volt.
Eszter már nagyon kiokosodott, mikor az egyik pilóta tréfásan kérdőre vonta: nos, mitől száll fel a repülőgép? Eszter örömmel, büszkén sorolta fel az együttható tényezőket. Az őszhalántékú pilóta kicsit hunyorgott a bevágó napfényben, aztán szelíden csak annyit mondott: "Hát igen, ez jeles. De azért - isten tudja - nekem az az érzésem, hogy itt valami másról is szó van . . ."
Eszter nem szólt többet, mert a leszállás utolsó szakaszához értek és ilyenkor csöndben kellett maradnia. A pilóták is magára hagyták, csak tárgyilagos varázsigéiket mormolták, a leszállási liturgiának meg¬felelően. Eszter egyedül volt. Az éjszakában izzó feszülethez közelítettek, azt kellett elérniük. Fénye folyamatosan nőtt és a vöröslő kereszt egyszer csak mintha darabokra törött volna egy• sötét tó kövezetén: beleúsztak a fénybe.
Halk zene szólt. parfüm és kerozin illat terjengett a levegőben. körülöttük pedig teleszórták a mezőt lila lámpásokkal.
A váróteremben halk rebbenéssel fordult egy jelzés a táblán: "Leszállt''.

Miért karate?

Azt kérdezitek, miért? Valóban, mi a jó ebben? Miért jó étlen-szomjan, megigézve, órákon át, figyelni a küzdőtéren versenyzőket? Miért jó szanaszét rúgva-verve hazamenni?

Valószínűleg azért, mert az ellenfél nem velünk szemben áll, hanem bennünk rejtőzik. Mert az igazi küzdelem magunk ellen folyik. És mert a karate segítségével hihetetlen dolgokra leszel képes. Akár repülőgépet vezetsz, akár emberekkel beszélgetsz, akár pedig csalódott, bosszús vagy nyugtalan kezdenél lenni.

- Csak ne erőlködj! - mondta a japán Mester. - Ne akarj! Ne sürgess! Ne légy mohó! Az erő nem az izmokban keletkezik, hanem... belülről jön! - mutatott Mesterünk az általunk rekeszizomként ismert testrészére. De lehet, hogy beljebb mutatott.
- Gyors akkor leszel, ha lelassulsz! " Fölösleges"! - mosolygott a Mester túlfűtött mozdulatainkat látva. És az ő mozgása valóban annyira letisztult és egyszerű volt, mint a mosolya.

Ő nem akarja leigázni és meghódítani a természetet. Abból él. Vele él. A természet erejét használja. A gravitációét. Ők Keleten nem színes övekre vágynak. Sőt, egyáltalán nem is vágynak. És ezzel azonos pillanatban: egyáltalán nem is félnek. Megtapasztalták a vágyaktól és szorongásoktól mentes szabadságot.

"Üres kézzel" jönnek, megszabadulva a fölösleges mozdulatoktól és fölösleges gondolatoktól.
Eszter ebben a pillanatban épp a tizedik kört futotta barátaival, azazhogy "Mestereivel", holott soha életében nem tudott futni, lógott a nyelve öt lépés után.

- Na, gyere! - biztatták őt látva rajta a feladás jeleit.
- Jó - nyögte Eszter, de elhatározta, hogy megáll.
- Most kell rágyorsítani!!
- Mi?!
- Még fél perc a küzdőtéren, most kell még két "gyaku"-t beküldened! - ordították.

Gepárd-hosszúra nyúlt lépések és pillanatok következtek. Ha elfáradtál, hát fussál gyorsabban! Ez a megoldás! Ez a parancs! Ez a válasz a széthullás, a megadás, az oxidáció útján szétbomló, megsemmisülő világnak! Ezzel tartozol az életnek! Ezzel tartozol szénné égett barátaidnak, a kínhalált kiállt létezőknek! Rúgd szájba az ördögöt, ne hagyd, hogy rád telepedjen és mézes mesékkel kiszolgáltatottá, rabbá tegyen!

A világ összes energiája kezébe összpontosul, suhogva zuhant, örvénylett az erő még mozdulatlan, de már épülő öklében, testében, egész hófehér lényében, két másodperc, de mintha a világ lassan elsötétülne, akár a nézőtér kezdés előtt, az ő alakja pedig felfénylik, sistereg a mozdulatlanul beáramló erőtől - aztán üt, ahogy a vaku lobban...

Erdély vagy a szamurájok földje, az édes grund vagy szeletke életünk megalázva, meggyötörve: mindegy. Ugyanarról van szó. A győzelemről. Felszállás vagy műtét - mindegy.
Végig lehet ülni egy filmet a moziban úgy, hogy másnapra izomlázad legyen.

Ugyanarról van szó. A holttesteken is át gyalogló győzelemről. A minden tavasszal újra kivirágzó életről. Feladatod: elhinni a hihetetlent, elvégezni a lehetetlent.

A tavasz születése 1

A bot kivirágzik. Talán a gereblyénél is. A bibliai csoda itt gyakorol a kertben.
A fagymerev szőlőtőkék lenyesett csúcsain egy-egy vízgyöngy jelenik meg; mint a tengerszem. A száraz bot életéről egy vízcsepp árulkodik. Már februárban feszülnek a fákon a jövendő nyár rejtett lombjai, kicsi, de erős kincsesládákba zárva. A langyos télvége elindította a teremtés kémiáját, az évmilliókkal ezelőtt "beégetett" program szerint. Az adatbázis sértetlen, egy ismeretlen nyár napjai várnak a rügybe préselve, egymásra hajtogatva, kibomlásra készen. Ki akarnak törni és meg akarják kezdeni kalandos életüket a barackfa ágán. A viaszos fedőlevelek engednek az erőnek és rózsaszín pont jelenik meg a rügy közepén. Az almafán zöld koszorúcskák veszik körül a püspökpiros születni készülőt, a körtén fehér bogyócskák, gyöngysorok. És a föld! Ahogy elgereblyézed a poros avart, előkerül a barna föld és - megdöbbentő - rakétatestű rügyek célozzák az eget! Ki adta nekik az utasítást? Föld alatti bázis adott jelet, hogy mire észreveszem őket, már nagysebességű kilövés tanúja legyek? Igen, nagysebességű, hiszen az idő gyanús dolog, saját óránkkal saját időnket mérjük és nem vesszük észre a virág mozdulását.
Pedig saját arcunk is változik. Nagysebességgel formálódik az öröklét felé.

A tavasz születése 2

...mert tavasz csak falun születik. Ahol tág ég borul ránk és közel húzódnak a csillagok és a morzsolt föld tiszta kezeim között.
Együtt lélegzem a fákkal, látom, amint kikel tojásából a tavasz. Madár melengeti, eső kereszteli.
Itt látom igazán, amint bolyhos rügyekből kilép a levél, dagadó bimbókból kicsorran a virág, szabadon mozdul a szél - és a kutyám. Tudta Proust és Monet, tudta Bergson, az élet épületét a levegő emeli, vízből táplálkozik, fényből öltözködik. Tudták a görögök, a mosolyt napfény kovászolja, és kő sem örökíti úgy, mint a levegő.
Jácint illatában ballag a bogár. Partok, rétek őrzik az életet, messze a város-koporsótól. Hatmilliós krematóriumok füstje száll, lángba borulnak a bűnök.
Talán a fűzfák... talán a fácánfióka... talán a gömbölyödő kancának megbocsát az Úr. Csikója félórája lélegzik saját tüdejével. Már emlékszik a tej illatára.

Tóparti képek

Barátságos lúdlány úszik a parthoz, aztán úgy bukik le a víz alá, csúcsos fenekét az ég felé fordítva, mintha ólomsúly rántaná le. Nemsokára két zöld fejű réce száguld el mellettem, hangos repüléssel és fékezés nélkül, szabályosan becsapódnak a vízbe. (Még négy métert vízi síelnek.) Közben végig kétségbeesetten hápognak, mint akik maguk is tisztában vannak fele, hogy túlsúlyos és ráadásuk fékszárny nélküli leszállást hajtanak végre. De aztán a vízben is tovább hápognak, fülem úgy véli, most már elégedetten és bársonyzöld fejüket ide-oda forgatják.

Sötétkék még a hajnal, finoman permetez az eső. Jó állni a langyos-vizes levegőben, ahol megszólal a fülemüle-dallam.
Mire elér a napvilág az ébredő udvarokba, mi már messze járunk. Repülünk, korán kelő fények felé.

Ilyenkor még szép a Balaton. Az ösvényen felfelé ballagva csak a kövek morzsolódnak lábam alatt, bogarak zenélnek és lenn, a faluban harang szól. Pára-fehéren ragyog a nap. Készül a nyár. Egy kerti pad szögei a tél rozsdáját viselik, a hó alatt pihent érintetlenül, hónapokig. Most már a meggyfa-virágzást nézi, virágárnyék védi a nap tüzétől és nemsokára megérkezik az ember, aki elnyújtózik az erős padon. Várakozással teli a csönd.
Felérek a dombtetőre, s a Balatont áldást osztó kezek, mintha tálcán emelnék elénk. Az égről, a fákról, szememből verődik vissza a tó színe, fátyolfelhő szűrődik össze a zölddel, lágy, tejszínes a tó: Az ég belefolyik az öbölbe.
Az első fűnyírás erős, harapnivaló illatába ütközöm minduntalan. A Vérmező... és végre felvehetem a régi rövid ujjút! Kitágul a világ, időnként még a Naphegyig is elmerészkedünk, tele a friss fű kalandozó szagával! A kőkerítések tövében pedig nagy zöld gyíkok napoznak.
Lefolyt közénk az ég. A Hullám utca a végtelenbe ugrik.
Megjöttek a gólyák, épp imént láttam lassú szárnycsapásokkal vonulni egyszerre hatot közülük. A karámban háromhetes csikó tolja felém hosszú, bársonyos, kíváncsi fejét. Meleg van. Növényi párával telt a levegő, érezni a rét párás leheletét. Már szinte sok lenne a hőség, ha a sötétlila orgona hideg virágai nem fednék arcomat.
Leérek a partra. Még csak a falubeli horgászok ülnek a köveken, nem fél a vízisikló sem, percekig lehet figyelni mutatványait a mólón.
Észrevétlen várakozás lakik a csend mélyén. Már szedi ruháit és készülődik a nyár.

Megindult a föld

Megindult a föld... Fölfelé indult, és ameddig ellátok, semmiből kibújt energiák hajtanak, alulról zuhannak felém! Millió végtagja szövődik a földnek, lassított tűzijáték színes lövedékei szaladnak egyre magasabbra, egyelőre egyenesen, amint az erős szél sem változtat irányán, de később majd feloldódnak, dallamba hajlanak és átölelik egymást.
A gesztenyefán tegnap még zöld bogyókba gyűrve ült a lomb, most már egymáshoz ragadva, nedvesen, mint az újszülött kölykök, de önálló levélkezdemények nyújtózkodnak rajta. Lágy tűlevelek kúsznak elő egy törzsből, olyanok, mint a ma született sündisznó tüskéi, japánbirs virágzik kelet-pirosan. Az orgonabokor mentén tán száz friss hajtás, megfialt a bokor, körülötte gyermekei. A nagy juharfa magvai ezrével "másznak ki" a földből, utat kérnek, élni akarnak, valamennyien. Csak néhány centisek, van ahol a fű ellepi már őket, de juharfa-program van a sejtjeikben. Hány mag, hány ezer mag fog elpusztulni, mire egyből sudár-lombos fa lesz, emberderéknyi törzzsel? Melyik lesz a kiválasztott? És hová a sok elvetélt lehetőség?
Tele a domb hajladozó fákkal, virágokkal, zizeg-vacog-csipog az élet bármerre nézek, de áprilisban eszembe jut, hogy e tarka sereg kiválasztottak ünnepélye. Minket kiemelt a kegyelem, megszületni. Olyan lottó ötössel kezdjük valamennyien, amihez képest elvirágozni és újra a föld részéré válni, már szinte csekélység. Ennyivel tartozunk a Teremtőnek.

Győzelem

Azt kérdezitek, miért? Valóban, mi a jó ebben? Miért jó étlen-szomjan, megigézve, órákon át, figyelni a küzdőtéren versenyzőket? Miért jó szanaszét rúgva-verve hazamenni?

Valószínűleg azért, mert az ellenfél nem velünk szemben áll, hanem bennünk rejtőzik. Mert az igazi küzdelem magunk ellen folyik. És mert a karate segítségével hihetetlen dolgokra leszel képes. Akár repülőgépet vezetsz, akár emberekkel beszélgetsz, akár pedig csalódott, bosszús vagy nyugtalan kezdenél lenni.

- Csak ne erőlködj! - mondta a japán Mester. - Ne akarj! Ne sürgess! Ne légy mohó! Az erő nem az izmokban keletkezik, hanem... belülről jön! - mutatott Mesterünk az általunk rekeszizomként ismert testrészére. De lehet, hogy beljebb mutatott.

- Gyors akkor leszel, ha lelassulsz! " Fölösleges"! - mosolygott a Mester túlfűtött mozdulatainkat látva. És az ő mozgása valóban annyira letisztult és egyszerű volt, mint a mosolya.

Ő nem akarja leigázni és meghódítani a természetet. Abból él. Vele él. A természet erejét használja. A gravitációét. Ők Keleten nem színes övekre vágynak. Sőt, egyáltalán nem is vágynak. És ezzel azonos pillanatban: egyáltalán nem is félnek. Megtapasztalták a vágyaktól és szorongásoktól mentes szabadságot.

"Üres kézzel" jönnek, megszabadulva a fölösleges mozdulatoktól és fölösleges gondolatoktól.
Eszter ebben a pillanatban épp a tizedik kört futotta barátaival, azazhogy "Mestereivel", holott soha életében nem tudott futni, lógott a nyelve öt lépés után.

- Na, gyere! - biztatták őt látva rajta a feladás jeleit.
- Jó - nyögte Eszter, de elhatározta, hogy megáll.
- Most kell rágyorsítani!!
- Mi?!
- Még fél perc a küzdőtéren, most kell még két "gyaku"-t beküldened! - ordították.
Gepárd-hosszúra nyúlt lépések és pillanatok következtek. Ha elfáradtál, hát fussál gyorsabban! Ez a megoldás! Ez a parancs! Ez a válasz a széthullás, a megadás, az oxidáció útján szétbomló, megsemmisülő világnak! Ezzel tartozol az életnek! Ezzel tartozol szénné égett barátaidnak, a kínhalált kiállt létezőknek! Rúgd szájba az ördögöt, ne hagyd, hogy rád telepedjen és mézes mesékkel kiszolgáltatottá, rabbá tegyen!

A világ összes energiája kezébe összpontosul, suhogva zuhant, örvénylett az erő még mozdulatlan, de már épülő öklében, testében, egész hófehér lényében, két másodperc, de mintha a világ lassan elsötétülne, akár a nézőtér kezdés előtt, az ő alakja pedig felfénylik, sistereg a mozdulatlanul beáramló erőtől - aztán üt, ahogy a vaku lobban...

Erdély vagy a szamurájok földje, az édes grund vagy szeletke életünk megalázva, meggyötörve: mindegy. Ugyanarról van szó. A győzelemről. Felszállás vagy műtét - mindegy.

Végig lehet ülni egy filmet a moziban úgy, hogy másnapra izomlázad legyen.

Ugyanarról van szó. A holttesteken is át gyalogló győzelemről. A minden tavasszal újra kivirágzó életről. Feladatod: elhinni a hihetetlent, elvégezni a lehetetlent.

Tágul a fény

Tágul a fény. Tudják a rigó-sejtek, mit kell tenniök. Bátor hím énekel a feketefenyő csúcsán, girlandos flótát, sárga, kitátott csőréből szakad a rigódal.
Hosszú a fény. A hatórás hírek után Apu elmondja, a nap már felkelt, és azonkívül megjöttek a gólyák. Ahonnan gépünk nyolc órát repült, ők öt hetet, inerciális rendszer, rádiónavigáció és műholdak segítsége nélkül. Nem látták színes radarképen a közelgő zivatarokat, nem számolta komputer az üzemanyag-fogyasztást szembeszélben. Gólya-fejük piciny számítóközpontjában általunk érthetetlen chipek dolgoztak, az érzékelt tájékozódási jeleket egyenesen a szárnyakat vezérlő központba irányítva. Magyarán: megjöttek a gólyák.
Először a hím szállt le a dunántúli fészekre, három napra rá érkezett a párja. A fiatalok idén még Afrikában maradnak. Ha nem lesznek helybéli "rapsicok" áldozatai, jövő tavasszal ők is megtalálják a szülőházat, mint a kenyai járat a ferihegyi pályaküszöböt.
Forrósodik a fény. Érzi a fa és háncsereiben megmozdulnak a nedvek, belefolyik a fény. Cukor lesz belőle. Fényből cukrot melyik kémikus készít? Műanyagot, kevlárt, azt igen, hogy kemények legyenek a szárnyaink és könnyűek, de Tikurilla csak ámul a természet zöldjén, az élő festéken, amelyet néhány nap leforgása alatt világméretben gyárt és szállít Valaki a fáknak.
Rigó-fényű a reggel.
Zöld édesíti.

Egy közönséges ünnepnap

Olyan, mint a többi. Semmi különleges, csak a szokásos. Szóval ünnep.
A gépen ismerős dallamok szólnak, míg a széksorok közt cikázunk, kávé készül, üléstámla, miegymás. Ha mind kész, jöhetnek az utasok! Dorombolni kezd az első hajtómű. Még nem hallatszik semmi, csak a falak rezegnek gyöngéden kezem alatt, aztán a világ mélyéről előtűnik a halk dorombolás. Jön a második, a harmadik, sikolt a levegő, mintha gőzmozdony készülődne induláshoz. Méltóságteljesen gurulni kezdünk. A nénik, piaci szatyorral kezükben már megnyugodtak, ülnek a gyerekek is, a sok nyaralni induló család, távoli magyar falvakból, talán életükben először.
Hová megyünk? Mindegy. Dél-tengerek felé. Mallorcára, Máltára, Rodoszra vagy Palermóba, sütkérező tengerek felett; Adria, Genova, francia Riviéra, látom a marseille-i kikötőt, a hegyi pásztorokat kecskenyájjal Malaga felé süllyedőben, aztán olasz halászfalvakat, Athént, mint egy fehér drágakősivatagot, város-gyerekeket itt is, ott is, a tengerben alvó állatként lapuló szigeteket, és kéket, rengeteg kéket, mintha egy nagy karnevál végén minden szín ereje kékké egyesülne és nem maradna más, csak a nagy-nagy világító Tenger.
A pilótafülkében utas-hegyek. Felnőttek lábai közt apróságok igyekeznek előrebújni, filmfelvevők zizegnek.
- Tedd a hátára, Lacikám, ne kényelmetlenkedjünk - jegyzi meg kapitányunk barátjának, aki a gépet vezeti. Úgy nem kéne fotósainknak a jóga művészetére emlékeztető pózokban próbálkozniuk egy-egy sziklaszirt becserkészésével.
- Vegyetek levetőt - szól Laci a jobb ülésből.
- Miért?
- Süllyedünk!
És tényleg: nemsokára belerohanunk a felhőkbe. Mintha egy óriás madártej adagjában hajóznánk, de golyó-kemény, fényesre csiszolt habok közt, úgyhogy Laci meg is jegyzi: - Na, nézzük meg, mit adnak a tv-ben! - és azzal bekapcsolja a lokátort.
Érdekes a műsor, sok felvillanó gócocska látszik, a zivatarfelhők. Hol jobbra, hol balra hintázik a gép, amint a felhőket kerülgetjük. Szinte táncot lejt, uszálya a szárnya.
Természetesen látás szerint és 45 fokkal szállunk le, mert rövid a pálya. A tenger fölött alacsonyan fordulunk és ha azt a pici vitorlást nem látnám, nem tudnám megmondani, harminc méteren vagyunk-e vagy háromszázon. A nyugati fény katedrális üvegablakaként törik milliárd darabra, mintha csillogó golyócskák ugrálnának a víz felszínén. Elénk fordul a pálya, torkolatánál magas, meredek sziklafal vöröslik.
Egy óra kabóca-zaj, pillangó-illat és magnólia-fény - aztán minden kezdődik elölről.

Állatok világnapja

Kedves Olvasóim! Közeleg az Állatok Világnapja! Engedjétek meg, hogy ez alkalomból néhány ide illő sorral rémisztgesselek a héten Benneteket

"Kri-kííí!" - kurjantott valaki mellettem olyat, hogy az ijedtségtől megrogytak térdeim. A csóka oldalra billentett fejjel, érdeklődve figyelte, milyen hatást tett rám. Felügettem az irodába, azzal a szándékkal, hogy a nap hátralévő részét papírra vetendő munkákkal töltöm. Hamar sötétedett. Kiürült az állatkert és elcsendesedett. Csak egy-egy vonat dübörgött el az ablak alatt, amitől megriadván, irodai nyulunk végignyargalt a padlón, útközben felborította a doboz tetején billegő újságokat, melynek én utána kapván, sedre bal kezemmel kivertem a kanalat a csészéből. A kanál földet érés előtt végigcsörömpölt a radiátoron. Utána már csak egy közvetlen közelből felhörgő oroszlánbőgés következett...

Valamivel később a folyékony madárürülékkel nem bántó mennyiségben bevont, nyáriasan büdös, toll- és egérszagú szobácskában üldögéltem egy szalmacsomón, velem szemben a rajzfilmbe illő, fekete kölyök madárral, amely túlméretes lábaival ide-oda topogott, csőrét kitátotta és királynői, valószínűtlenül hosszú szempillái alól nézett rám meredten, egy-egy egérfióka mohó elnyelése után. . Hát, a szalakóta igen távoli rokonod lehet! - dünnyögtem neki, miközben egy hosszú facsipesszel újabb egeret pottyantottam a szájába. Egyes szakírók ezzel a nálunk is élő, gyönyörű madárral rokonítják a kaffer szarvasvarjút. Mások az orrszarvúmadár alakúak rendjébe sorolják. Nekem mindegy, én már állatkerti életem első napjaiban beleszerettem, amikor egy borús februári reggelen emlékezetes zenei produkcióval leptek meg. "Buh-búú" - mondta az egyik mélyről zengő torokhangon és a másik kis terccel lejjebb válaszolt neki. Eltökélt bizonyossággal ismételgették. Ebből a nászból született a fent említett fióka, akit gondozóik elvettek a szülőktől, mivel ezeknél a madaraknál egy különös szokás, a "káinizmus" működik. Azaz az erősebb tesó vidáman végez a kisebbel. Az állatkertekben azonban mindkét fióka felnevelkedhet. A különbség csak annyi, hogy a szülők által nevelt madár vad marad, azaz megőrzi a fajra jellemző viselkedési formákat, mígnem a mi drága, bamba jószágunk, akit gondos kezek táplálnak és szocializálnak az emberi környezethez gyermekek kedvencévé válhat, közel lehet hozzá menni, talán még azt is eltűri, hogy megsimogassuk. Mielőtt még összecsapnátok a kezeiteket az örömtől, hogy mennyire nagyszerű ez így, hadd emeljem fel figyelmeztetően az ujjam! "Akit egyszer megszelídítettél, az iránt felelősséggel tartozol." Emlékeztek a Kis Hercegre és a rókára? Csodálatos ajándék valaki iránt felelősséggel tartozni! Az emberi élet talán egyetlen vigasza és értelme.

Búcsú az Óévtől

Kedves Olvasóim! Hadd búcsúzzak ettől az évtől a tegnapi, dunai hajózás élményével és egy korábbi, az Európa hajó fedélzetén fogant írásommal - a repülésről!

Az asztalok fénye már homlokomon táncolt. Estély-kék kelmék, ruha-részek, keményedő nyakak fehér szögletei, a Lánchíd gyöngysorának lányokat öltöztető ékszere, a tálon fekvő hal pillantása egy száj pirosló mosolyával találkozott a borospohár csillogó bolygójában.
Már-már uszodaszerű zajjal lőtte ránk hangzó hullámait a gitár, a zongora, az erdő-sűrű beszéd-rengeteg.

Jó volt végre köztük! Ezerszárnyú ébredése a veszendőnek. Dubai, Moszkva, New York képei kerepelnek, részünkké ércesedett, eleven illúzió. Akkor is velünk volt, amikor történt. Sistergő létezésünk fénycsóvát húz az égen - van, aki kondenzcsíknak nézi. Viharos nevetésünk megvívta csatáját a veszéllyel. Csak a szemünk csillog. Megint mennénk...

Mögöttem a víz szakadatlan fénytrillája fekszik. Az ablakokban bekacsint néha egy fröccs. Nem figyelek, de látom, álló hajónk a tenyerén hordoz, lakatlanul locsog a víz.
- Kéred a tortámat?
- Inkább még egy májast!
- Mikor kezdődik a tánc?
- Csak ha kihajóztunk...
- Ó, én azt nem várom meg! Már 7 óra óta itt ülünk.
Valóban, az étvágy csendesedik, megbeszéltünk már mindent. Mindent, amit lehetett. Mit csinálnánk tovább? Ha a gépen lennénk, az más! Akkor az idő becsomagolna szelíden kötelező áramába, haladnánk vele szépen, ahogy mondja. Beszélgetnénk még sok mindenről...hogy milyen a "forecast" és hogy kiégett egy izzó. Hogy mikor lesz "műsor" és a napszemüveges boltról. Meg az árfolyamról. És kérnénk egy teát.

De lassan úgy érzem, hervadóban az asztalterítő.
- Menjünk?
- Menjünk! - bólintok kicsit álmosan, a még órákig tartó táncmulatság - kint a vízen - kiszolgáltatottakat kissé aggasztó árnyával szívemben.

Búcsúzkodni kezdünk. Még a Janiéktól elköszönök. Váltunk ott is egy-két szót.
- Ági, a ruhatár fent van az emeleten!
- Cipőt is kell cserélnem.
Még odalépek a "Halashoz", aki ifjúkorom egyik meghatározó példaképe, a sötéten is fénylő repülés föld-mély fájdalmát őrzi sértetlen belsejében.
- Na, halihó! - veregetem hátba - aztán csak óvatosan ott Afrikában!
Megint kaján vigyor van a szemében, amit szeretek, de nem tudom, honnan való.
- Bébi, tudsz úszni??? - kérdezi szemembe nézve, tele ismeretlen örömmel.
És ahogy válasz helyett tekintetem finoman alakja mögé hajlott, az ablakban már elhatalmasodott a víz! Csend volt, nem történt semmi különös, nem hallatszott a matrózok kiáltása, sem a hajtómű indításának moraja. Nem volt check-list és nem volt várakozás, nekifutás. Nem volt se imádság, se változás. Egyszerűen csak átfolyt az idő észrevétlen derűjével - egy másik, megnevezetlen dimenzióba. Folyt, folyt, csak az volt a támpont, hogy a part halkan távolodik, a hajó pedig megy. Et il nave va...

Visszanéztem Lacira - szemem mosolygott - aztán hátrafordultam Ágihoz is és - az első halvány megrökönyödés, átveretés, szívem kérdőjellé húzódása után, amely a saját döntésekhez szokott elme gépies reakciója volt - hangosan nevetni kezdtem!
- Repülünk! - kiáltottam - már Repülünk!!! J
Ők csak pillantást vetettek felém soron lévő történetük közben és meglepetés nélkül nyugtázták, hogy nem lettem normálisabb, mint régen. Ági is nevetett:
- Akkor, úgy látszik, maradunk még egy kicsit!
- Igen. Úgy látszik! - erősítettem meg én is.
De akkor már szót nem hallottam. Álltam, álltam a szűnni nem akaró csodát látó fényörvényében és úgy éreztem, milyen nagyszerű meghajtani fejem egy Titokzatos Parancsnok előtt, aki eldöntötte, hogy magával visz... a víz.

Már nem lehet kiszállni! - dobogta boldog szívem, már nincs visszaút, csak a sötétségében is ragyogva rám néző város, víz, végtelen felé! Nyugalom és erő ért el. A véletlenül kapott öröm csintalan bátorsága. A felismerés, hogy mégis ez a dolgom. A tudat, hogy megint Úton vagyunk! Együtt, mindannyian, engedelmes szolgáiként az Időnek.

Kihajóztunk a Duna hajnalába. A part már messze volt, a hajó kényelmesen ringott, motorja duruzsolt, ahogy szokott és én tudtam, megindító bizonyossággá vált bennem, hogy a szárazföldre immáron soha, de soha nem térek vissza.

A pillanatról

Észrevettem, ha lelkesítő tájon járok, azzal biztatom magam, ide "egyszer" majd el kell jönni! Mármint több időre, szeretteimmel. Pedig épp ott járunk! Csak megőrizni, kiterjeszteni szeretnénk a pillanatot. De az élet épp most zajlik. Az "egyszer" íze, atmoszférája azonban a múltba lóg és a jövőből épül. A jövő képzeletéből, ami nyilván csak a múltra támaszkodhat. Az "egyszer" tehát ott lapul minden nagyszerű pillanatban.

Egyszer (!) voltam Floridában.Csupa idegen közé érkeztem, de két hét múlva kedves barátaimtól kellett elköszönni. Természetesen címeket cseréltünk és őszintén ígértük egymásnak, hogy majd "egyszer" újra összejövünk. Nyilvánvaló, hogy soha többé nem láttam őket. De attól kezdve, hogy az igény feltámadt valami iránt, attól kezdve, hogy őszintén kimondtuk akaratunkat, szándékunkat - a pillanat megszentelődött. Az örökké itt ugrik bele a pillanatba.

Ma már sötét, hideg egek alatt indulunk. Kerekedik az év. Az idő furcsa dolog. A múlt megfoghatatlan, felejtünk. A jövő: illúzió. Jelen pedig nincs. Minden matematikus elismerné. Nagysebességű átrohanásunk a múltból a jövőbe tehát nem más, mint az a bizonyos pillanat. Hogy melyik? Az egyszeri...Azaz örök.

Évforduló

Ma, május 12.-én kerek 30 éve történt. Aki szeretné érteni, ismerni az okait, hogy miért és hogyan kezdtem el repülni, az elolvashatja a következő, kicsit hosszabb írásban.

AKÁCVIRÁGZÁS
Tündöklő dél volt, mire kiértem a repülőtérre. Egy órakor már ott ültem a toronynak nevezett bódé tövében. Mint a sekélyesben sereglő hattyúk, úgy villogtak a mező szélén a felszállni készülő vitorlázók egymásra vetett szárnyai. Szinte forrón pöffeszkedett a szél, tündér felhők keringőztek az égen, várva a termikelő vitorlázókat.
Talán ez volt az első, igazi nyári nap abban az évben. Észrevettem, hogy a klubtitkár meg egy másik pilóta rólam beszélgetnek. Oda is intettek, jöjjek, bár én biztos haragszom rájuk.
- Dehogy haragszom - tiltakoztam a legőszintébben, hiszen - lassú víz partot mos - majd csak megengedik egyszer, hogy elkezdjem a kiképzést.
- Tudod, ezt nem lehet tessék-lássék csinálni. Kijössz egy hónapban egyszer és azt hiszed, tudsz repülni. Kedves vagy, téged mindenki szeret és többet megengednek, mint kéne. Esetleg engednek meghalni. Én nem azért nem akarom, hogy repüljél, mert irigylem tőled. Egész életemben repültem, a fiam is pilóta, pontosan tudom, mi a szép benne, meg azt is, hogy nem szabad kockáztatni. Nem . . . te utazgatsz, dolgod van, csak épp a lényegről feledkezel majd meg. Mindenkit meg lehet tanítani repülni, csak nem érdemes. A botkormányt a majom is tudja fogni, nem erről van szó. Hanem arról, hogy itt nőlljél föl, hogy kitakarítsd a hangárt és lesúrold a gépeket, hogy megtanulj engedelmeskedni és elviselni a csalódást. Mert engedelmeskedni kell a technikának is és tiszteletben tartani a szabályokat. Itt közlegénynek kell lenni, nem pedig dédelgetett kedvencnek. Szóval, vagy mindent föláldozol és akkor a zsebed üresen marad, meg esetleg a régi barátod is eltűnik mellőled, vagy semmi.
Itt megállt, és csak nézett rám, én pedig túl patetikusnak találtam volna, hogy bármit is szóljak. Így hát csak magamban fogadtam meg, hogy úgy lesz, ahogy mondta: minden időmet ennek fogom szentelni. Összevont szemmel meredtem a földre, ő pedig kedélyesen hátba vágott:
- Na, gyere, ülj be a gépbe.
Felvillanyozva szaladtam a jól ismert .".India" felé, hálásan, hogy az előadás után - vigasztalásként - repülésre hívnak. Mennyit néztem szorongó ámulattal ezt a nagy orrú. rövid szárnyú gépet, amelyben minden zörgött, zakatolt, melegedett, de mégis meghúzta az összes vitorlázót, akár 1000 méterre is, aztán persze süllyedt lefelé, mint a kőbalta. Beültem, ügyesen lezártam az ajtót és előrehúztam az ülést, ahogy szoktam A földön alig lehetett kilátni a gépből, olyan magasan hordta a bajuszát. A klubtitkár is beült mellém. máris izzadt a hőségtől, fehér hasa kivilágolt citromsárga pólója alól. Felszálltunk, emelkedtünk, átadta a kormányt, leoldott a vitorlázó, elmerültünk. Így ment jó néhányszor, amit egy alkalommal nem képes követni a szem, az nyolcadszorra már világos, sőt, összehasonlítható az előzőkkel. "Most ívelőlappal csinálom" - mutatta a következő felszállásnál és figyeltem, amint néhány méterrel a fasor fölött már fordulunk, alattunk egy• kutyaól, mosóteknő. A meleg nő, a varió lassan emelkedik, a kormány nehéz. Időnként jólesően bever a szél és kellemes árnyékot nyújtanak a fejünk fölött elhelyezkedő szárnyak. Igen, néha éreztem a két szárny óvó tekintetét, valami védelmet, fehéren árnyékos gondoskodást mért ránk békés tartásában. Rajta függünk, ránk boruló sátorlap nyugalma a szárny.
A kormány recéi már feltérképezték a tenyerem, mikor elfogytak a repülők és keresztülcsattogva a téren, megálltunk a torony előtt. A légcsavar még vonakodva fordult egy párat, aztán felkattintottuk a parkolóféket.
A teraszon ahogy délután lett, úgy tágult ki a tér. Megnyúltak az árnyak és a fél órája még gerjedő, habzó fénygömbökkel kontúrosodó felhők kisimultak, fáradtan foszlottak szét a híg levegőben. Volt, aki már visszafelé jött a vitorlázók közül, meg olyan is, aki terepre szállt. A klubtitkár és feketén villanó szemű társa újra beleült a fehér "Indiába", és ahogy szokták, rövid nadrágban, a levegőbe emelkedtek. A sötét arcú letett egy fél karéj kenyeret a kőre: majd folytatja, ha visszajönnek.
De nem jöttek vissza.

Vasárnap örömmel keltem korán, mert ígéretesen épültek a reggeli színek. Az akácosban hagytam a kocsit, keresztülvágtam az erjedő szagú, zizegő réten. Illatos május lebegett felettünk, siettem a start¬hely felé. Egy fiú állított meg és mondott valamit, ami olyan kegyetlenül
hangzott, hogy szinte boldog szomjúsággal válaszoltam neki: "Nem, az nem lehet."
A reggel párás volt, a mező derűs, minden a helyén és a szavak nem tudták megmásítani a tájat. Csak egy fekete zászló lobogott, a napfényben inkább szürke valószerűségével. A Főnök? Meg a Pista? LEZUHANTAK? A szavak ragyogó abszurditása szinte kongott. Szerettem volna, ha megnyílik a föld. vagy mindnyájan kiabálni kezdünk.
A fiú már máshová figyelt, én pedig lassan ballagtam tovább a starthely felé. Hullámzott a talaj és vad turbulenciával törtek rám az összefüggéstelen képek. Péntek, 16 óra 10 perc. Átöltözök és szeretnék elköszönni tőlük, eszembe jut. hogy rádión is beszólhatunk nekik. Kezemben tartom a kis fekete skatulyát, amely szívmelengető jeleket bocsát ki, összeköt sorsokat, égi üzeneteket hoz egy rövidesen felbukkanó tárgy tárgyiasult lakóitól. Széttáruló világ szele szűköl benne, kezembe zárva lüktet a légtér, mint meleg madárfióka, aki percek múlva már csak a végtelent érinti szárnyaival. Hányszor csevegtünk láthatatlan pilótákkal, ő továbbította a rejtjeles engedélyeket, azoknak is, akik pár méterre álltak tőlünk, de a motor zúgása már elválasztotta őket.
Kétszer próbáltuk hívni az Echo-Indiát, de csak süket szél fütyült a dobozban.
- Úgy látszik átálltak más frekire - vont vállat a repvez. Pedig a fekete skatulya süket és vak volt, nem egyéb élettelen vasdarabnál. Már nem keringett benne a surranó áram, tompa sötétbe süppedt. Valahol egy repülőgép roncsai égtek.
Hány perc? 20., vagy 30 is? Mennyi választott el tőlük, amikor elégedett, könnyű éhséggel lehuppantam a kocsiülésre és hazaindultam péntek délután? Mennyi választotta el őket a harminc esztendeje érlelődő pillanattól, amikor laza mosollyal elemelkedtek a dunakeszi repülőtérről? Negyven éve repültek. Negyvenezerszer rögződtek reflexeikben a mozdulatok.
180 liter benzin égett el. A fehér "India" óvó szárnyai terültek el fölöttem és odalenn láttam az összegöngyölt roncsot. "Az én emberem" - csengtek vissza szüleim szavai, akik a klubtitkár szigorúságában látták védelmemet. Igen, az én emberem egy halott. Soha áthatóbb és tágasabb biztonságot nem éreztem. Ki nyújthatna véglegesebb biztonságot, mint a folyamatosan termő nemlét? Az örökre rögzült mozdulatok, a jelentéktelen mondattöredékek, amelyek ráfényképeződtek a megdermedt pillanatra, ráégtek és zománcozódtak rajta. Csak a nem létező őrizheti meg örömünket és bizonyosságunkat. Az én védelmezőm nem e világi lény, és nem is e világi módon óv meg a veszedelemtől. Mint a fehér szárnyak napárnyéka, égve óv - és soha el nem enged.

Sorban csőröltük a Góbékat. Senki sem beszélt arról ami történt. Nem közönyösség volt ez. Sőt, talán a tisztelet csendje. Senki nem jajveszékelt, szelíd tényekre szorítkoztak, ahogyan szelíd tények közönyében táncol a start drámaisága is. Fegyelmezett, mágikus jelek, hogy az igézet bekövetkezhessen. Ugyan miről is beszélnénk? Többet úgysem mondhatunk, élvezni a szenzáció perzselését pedig nem illendő dolog. Tehát repülünk. Ennél többet nem tehetünk.
A rádión egy motoros gép jelentkezik be, nem is akármilyen gép: ,.Echo-Kilo harmadikból kér le . . ." - recseg a rádió és a padon ülve figyelem, amint az "India'' hasonmása kibukkan a párából. Közeledik, ráfordul a pályára, kicsit csúsztat. Egyre növekszik, már csak méterek választják el a talajtól: Felemelkedem. Valami felemel, a szárnyakra tapad a tekintetem, egyetlen lélegzetvétellel őrzöm az Echo-Kilo besiklását és földet érését. Úgy állok ott, mintha a Himnuszt hallanám.
A fű lassan derékig ért az akácok alatt, illatuk viharában támolyogva szeltem az ösvényt.
- Halihó! Mi újság? - köszöntöttek rögtön Laciék másnap.
- Hát . . . csak gondoltam . . . kinézek, van-e valami élet - válaszoltam kissé zavartan.
- Itt mindig van élet - intézte el Laci a legegyszerűbben és nevetett. Szavai még hosszan csengtek bennem, kioldva minden félelmet és talányt. Gyermekkori kertek fanyarul édes szaga terjengett, szinte láttam, amint az izzó akácok felé karikázik füstjük. Hófehér volt az erdő. Nevetnem kellett, Lacit visszhangozva és ámultam a szélverte virágokban fürdő életet. Olyan világos volt minden, még a hangárban pihenő repülőgép roncsa is kivilágosodott.
Egy hét múlva megkaptam a startkönyvemet. Végre elkezdhettem a kiképzést. Az akadályok elhárultak, én is kezemben tartottam a kis könyvet. De az enyém azért más, mint a többieké, és ez a különbség nagyobb védelmet nyújt, nagyobb figyelmet követel, mint a hanyagul odavetett mondatok. Mégis ő adta ezt a startkönyvet nekem, aki
tiltakozott ellene. Ő adta búcsúzóul, vagy cserébe az életéért és zálogul a törvény tiszteletének.
Milyen sértetlen a világ nélkülük is. Amilyen evidens volt jelenlétük, olyan szépen szűrődnek át múzeumi falak becses képeivé, fáradt mozdulatlanságban. Úgy lép be ma is szakállas kollégája az ajtón, mint két hete, mikor mögötte jött ő is.
A hiány nem mutatkozik, a maradék változatlan. Ugyanúgy folytatódik a navigátorok átképzése, ugyanúgy csevegünk, mintha ő is beleszólna. Eltűntek nyom nélkül, még a hiány is a rend része. Pár nap múlva a fekete zászlót is levesszük és lesznek, akik már csak elbeszélésből ismerik őket.

Mi pedig repülünk. Mert nemcsak megengedték, hanem kötelezővé is tették, hogy repüljünk. Döntöttek a pillanat sorsáról és azt mondták, "felszállunk", miközben tarkójuk az üléstámlához feszült. Visszavonhatatlan a döntés, mint a halál. Vagy mint az élet? - mosolygott a pilóta szemüvege alatt a fény novemberben is űr-kék valósága felé, s úgy vélte: ez minden start - minden földi lény - legszemélyesebb, legbátrabb és legvisszavonhatatlanabb vállalkozása.

Menton, 1987

Igen meleg volt a délután, pedig a párák felhővé forrtak. Csak a távolból szűrődött barackszínű derengés. Ebben a súlyos, vizes melegben feltámadtak az illatok. Végigsétáltam a piac utcáján, és nem tudtam pontosan, a narancsfák illóolaját érzem-e vagy a parfümökét, amelyek - mint az orgona sípjai - ötvenliteres bödönöktől a cseppentőnyi üvegcsékig - minden méretben sorakoztak az úton. Mint egy harangjáték.
Vanília, ópium, mályva, citromfű terjengett a levegőben, a kihívóan méz-illatú virágokkal versenyezve.
A templomtér már kiürült, összecsomagoltak a zenészek. André a mólón állt hajója mellett, tengerszínű szemével huncutul kacsintott ránk, aztán intett. Többé nem láttam őt.

A fák közt sisteregve közlekedett a szél. Arra gondoltam, már nem sokáig hallhatjuk az élő lomb énekét. Hallgattam, amint hol felgyorsul, hol lágy suhogássá szelídül a dal, de bő, hatalmas a kórus, felkúszik a juhar tetejéig, aztán beletúr a tömzsi körtefába. Békésen hullámzott a dallam, titokzatos derűvel, mintha örökké tartana.

Mozdulatlan.
Attól ilyen végtelen.
Kisimult a nyár. Nem perzsel a napsütés, csak ülünk a szőlőlugasban, és nézzük a mélykék eget, alatta a bólogató ággal.

Így, tél közepén - Bangkok

ÍGY TÉL KÖZEPÉN, ÚJ SOROZATOT INDÍTOK, JÓ? UTAZZUNK! MENJÜNK ELŐSZÖR BANGKOKBA!

Színeket vásárolok! A szürkésbarna, sáros Európából kiszabadulva veszek türkízkéket és tintalilát, fáradt rózsaszínt és tengerzöldet, narancsosat, mint a "Politremis Eltola" nevű helybéli pillangó szárnya, amit a Suan Pakkad múzeumkertben láttam. Álmélkodom a gyümölcsökön és fűszereken, a kívül piros karalábé szerű sárkánygyümölcsön, pandanus, tapióka, jack-fruit, morzsolt kukoricát rágcsálok az utcán zacskóból, papaját, mangót, ananászt eszem, érettet, nem sápadt kistestvérét, amelyet a nyugati szupermarketekben árusítanak.
Az élet az utcán zajlik. Boltja előtt ül egy néni varrógéppel, dolgozik, mellette a kutyája. A sarkon van a mosoda és internetező, egy fedél alatt. Térdig érő küszöbön kell át-belépni, hogyha leszakad a monszuneső, elfolyjék a bolt előtt. (Amúgy a gonosz szellemeket is így tartották távol.) Az utca teli emberrel, bűzzel, édes-koszos illattal, átkelni csak a felüljárókon lehet, mert az úton özönlik a rengeteg motor, tuk-tuk, hibiszkusz-lila taxi, autóbusz, ablaküveg nélkül. Orchidea illata vegyül a kanáliséval, kis csokrokban kínálják a sós hal mellett, hosszú, csónakszerű motoros hajóikkal úgy száguldoznak a fekete löttyben, hogy nézni is vidám. Gyakran be is ugrom a hajóba (papucsban, hosszú szoknyában remek ugrálni a mozgó hajó peremén) , merthogy megállni ritkán szokott a hajó, csak ha nagyon sok a be- és kiszálló.
Egy megálló a Jim Thompson ház, múzeum, ahol ismeretlenül is visszatérő vendég vagyok. Ide menekülök a zaj és benzingőz elől, ha már kezdek "besokalni". Jim Thompson kalandor és textilkereskedő volt, végül eltűnt valahol Indonéziában. Házát, amely tetőtől talpig tikfából épült, tele virággal, kőszobrokkal, tavacskákkal, szívesen elfogadnám, be is költöznék már holnap, ha nem lenne annyi turista. .. Üveg nincs az ablakokban, minek is volna? Este behúzták az óriási faspalettákat - csörrent a vaspánt - meleg volt éjszaka is, kitartóan 30 fok felett maradt a hőmérséklet. Most is meglepődtem, amikor egy utazási iroda hűvösében borzongva rávetődött tekintetem egy hőmérőre. 25 fok lenne? Akkor miért fázom? Kilépve persze megértettem: ott még tíz fokkal volt magasabb a hőmérséklet. A különbség csak annyi a tél és nyár között, hogy nyáron kerülgetni kell a levegőben a zivatarokat, minden nap esik az eső, gőzölög az aszfalt. Télen meg süt a szemvidító, termés érlelő napocska.
Ha nem a J. T.-ház a soros, akkor a Suan Pakkad gyalog is elérhető múzeumába megyek. De az sem luxus, ha útközben felüdülést keresek az egyik thai masszázsszalonban. Egymás mellett sorakoznak, mindben más színű a berendezés és a lányok ruhája. Végül a "sárgáknál" kötök ki, bérletet is veszek, nem utolsósorban az ott lakozó, zsemleszínű "thai miau" miatt, aki időnként egy masszázsfotel közepén szendereg, de ha nem, akkor kérdésemre a lányok hátravezetnek a mandarinos szentély mögé, ahol őkelme ugrándozik. Nem is hiszitek, milyen jóleső érzés egy 12 órás repülőút után végigdőlni a matracon, kámforos-hűs illatban, thai zene hangjaira! Szinte kilépsz a testedből, hagyod őt odalenn pihenni. Edzés és lazítás együtt. Felpezsdült vérrel, frissen és éhesen "ébredek", sőt kicsit fázom is. Ekkor jön a csésze cukortalan, forró tea, mielőtt újra kilépnék trópusi párafürdőbe.
Bangkokban mindig nagy társasági életet élünk. Reggel és este, az étkezések idejére népes csapatok verődnek össze, megbeszélés nélkül is, szokásos helyeinken. Napközben, ha cseverészni vágysz, elég lemenni a medencéhez, biztosan lesz ott ismerős. Bangkokban ugyanis mostanában egyszerre több személyzet is megfordul, fedésben vannak a járatok, sőt, telente a "kis Boeing" is jön Bangkokba, dubai leszállással. Így fordult elő, hogy a zsúfolt utcán - "arc to arc" - két rég nem látott cimborámba botlottam, szó szerint botlottam, mert a tömegből csak az utolsó pillanatban vált ki jól ismert vigyoruk.
- Hát, ti?
- Hát, mi is!
- Lassan az állománygyűléseket is itt kéne tartani. Lefogadom, többen vagyunk itt, mint otthon!
Múlt héten Bélával jöttem, és Jánossal találkoztam, most Jánossal jöttem, és Béla üldögélt az étteremben, egy tál fokhagymás rák fölött. Anekdotázgattak. Amikor Afrikában két darab zokniért vettek két darab elefánt szobrocskát. (A zokni egyik kollégánké volt, s noha ő már hordta egy ideje, a bennszülött számára azonban luxuscikknek számított, hiszen ki hord zoknit az örök nyárban?) Aztán azt is elmesélték újra, amikor Kubában egy kézi ventillátorért megvették az étteremben az élő levesteknőst, majd ünnepélyes keretek között szabadon bocsátották a tengerparton.
Béla megint a királyi lakosztályt kapta meg a szállodában (a kapitánynak olykor nem jutott más) ami elég lett volna egy hattagú családnak is.
- Éjjel felkelek, és bebrunyálok, mire megtalálom a klotyót! - méltatlankodott nevetve.
Ma megjött főpilótánk is, akit régen rettegett hírű katonatisztként ismertek. Én ma javára írom a katonás szigort és világosan látom benne az embert, tele jóakarattal.
- És kérlek szépen, tisztelettel... - kezdi történetét, melyet időnként a "féééélelmetes" felkiáltás szakít meg. A sátras evőhelyen körbeüljük az asztalt, még én is laffantok egyet a pohár széléről lecsorgó Szingha sörből, vagy a Chang-ból, mindkettő kedvemre való, Tigrist, illetve Elefántot jelentenek. További kedvencem a görögdinnyelé, hidegen. ( Watermelon shake. ) Enni pedig kókusztejes csirkelevest szoktam indiai citromfűvel, vagy ha nem bánom, hogy könnyem potyog tőle, akkor "green curry" levest. Utána elég egy tálka rizs, tojással, fokhagymával vagy kesudióval. A rizs keleten egész más, mint amit megszoktunk. Nem "gyárban készül", hanem a termőföldeken és finom étel lesz belőle, nem pedig széthulló, ízetlen köret. Hadd idézzem kedvenc haikumat: "Bódít a zsenge rizs illata, vándorlok - jobbra nyílt tenger."
Egy kirándulás alkalmával szemem láttára készített vendéglátónk "Pad Thai-t", wok-ban, bambuszcsirával és apró rákocskákkal. Sandi-nél a sátor alatt gekkó fut a falon, jó a zene és miközben rövid banánt adunk az utcán járó szerencsétlen sorsú kölyök elefántnak, megjönnek régi kollégáim is. Főnököm kanállal eszi a kesudiós csirkét rántottával, rizzsel és jó étvággyal. Hiába, nagy embernek sokat kell ennie a thai kajából. Meg is bámulják "nagy, fehér barátaimat" az utcán, itt, ahol a fiúk is hajlékonyak, mint a növény, csillog a hajuk és tiszta a bőrük. Zoli megfontoltan gesztikulál a villával, Misi most mondja el ötödször, hogyan csapott beléjük húsz évvel ezelőtt a villám. Ezek a "kitalált igaz történetek". Nevetünk, mert akár sírhatnánk is. Hiszen minden elmúlt és megöregedtünk. De mégiscsak jobb nevetni.
- Már ahogy veszi a levegőt, tudom, mit fog mondani - mosolyog a barátain.
A Suan Pakkad lábakon álló lakkpavilonja, J. T. tikfaháza és a Kamthieng-házon kívül kevés nyugodt hely van Bangkokban. Talán még a Márvány-templom. De a Wat Po, a smaragd Buddha környéke, a fekvő Buddha, akinek "anyagyöngyökkel" rakták ki a talpát, a meditációs központ, aztán a híres Úszó Piac, ahol te is beülhetsz az egymást sodró árus-csónakok egyikébe - mind nagyszerűek, de mindig nagy a nyüzsgés. Más egy rizsföld, ahol reggelente vízibivalyok dolgoznak (később már csak fürdenek). Más egy orchidea ültetvény, ahol kémcsőszerű üvegekben oldalt fektetve hajtanak levelet a virágembriók. Más egy kókuszpálma erdő, ahol kötéllétrákon másznak fel a kókuszvirághoz, hogy cukrot főzzenek a nedvéből. Más a Kwai folyón tutajozni öreg thai hajóssal, akinek a lábujja az idők során kapaszkodásra alakult át. Vízililiom és szent lótuszvirág üldögél a folyón, meg a hatalmas kőkorsókban is, halacska társaikkal.
Sok bámész léhűtő jár arra ugyan és az állatok nyilvánvaló szedálását sem nézem szimpátiával, de a "tigrises szerzetesekhez" azért el kell menni. Csak nem pirosban. Az feldühíti a tigriseket. Szerencsénk volt, mert a sárga csuhás, kopasz szerzetes egy egészen kicsi, újszülött tigrist mutatott fel nekünk diadalmasan a kezében. A nagyobbacskát meg is simogattam. Aztán "lovagoltam" elefánton a szakadó esőben, esőerdőben. Fel kell mászni egy emelvényre és onnan lehet átlépni az ormányos "tetejére".
De a versszakok közötti "refrén" mindig az Indra szálló környéke. Az ismétlés megerősíti az élményt. Kémiai folyamatok útján rögzül az agyunkban.
- Hát, már te is este ébredsz fel? - kérdezem utcai kutyahaveromat, akit eddig mindig csak dögleni láttam. Csóválja a a farkát felém. Abbéli tűnődéseimben, hogy mi is az az otthon, megállapítást nyert: ahol megismer a kutya, ott otthon vagy.
Egyik nap úgy alakult, hogy a Mamánál bekaptam ebédre néhány falatot, véletlenül egyedül. (Mama egy duci thai néni, akihez csak a helybéliek jártak, garázsból kialakított, néhány koszos székkel és szalvéta helyett az asztalon díszlekedő wc-papírral felszerelt étkezdéjébe) Minthogy egyedül eszegettem, a Mama is odaült mellém, beszélgettünk. Aztán belenyúlt a tányéromba és kidobta belőle a kifacsart citromot, hozott újat.
Délután a hűs lépcsőházban futottam össze Levivel, a másik járat kapitányával.
- Fogságba estél?? - kérdezte mosolyogva Levi, mert látta szorongásomat.
- Ja...töröltek egy járatot, maradunk még két napig.
Na, ebből megint lakk-pavilon lesz! Fekete-arany deszkák és a Suan Pakkad egyéb régiségei: Hangszerek, ékszerek, ásványok, csigák. Vízben álló teraszok és a teraszon csillogó kis vizek. Minden fából .Itt töltöttem hosszú délutánokat.
Később végképp fellázadtunk a város ellen és lekocsikáztunk Hua Hinbe, a tengerpartra. Végre két nap tiszta levegő! Homokos-vizes kutyák rohangásznak a parton, egyik könyvvel a szájában lohol, egy strandoló utána. Kicsi, bájos, peckes lovak, nyegle lovasokkal. Ez már néhol muzulmán vidék. A szélre rá lehet támaszkodni , de forró. Sós, meleg és zöld minden. A legszebb a reggel. Ahogy a csöndben előkúszik a végtelenből a tenger. Inkább az ő locsogását hallgatom. Többet mond. A panzió teraszán állok, nem is kővé, talán angyallá válva egy pillanatra. A székek mögött a végtelen. És mégis oly közeli, gyermekkorom meséiből fogant... Pendül a húr, ahogy megmozdulok. Visszatérek a testembe.

A Maldive szigetek

FOLYTATJUK AZ UTAZÁST? JÖTTÖK A MALDIVE SZIGETEKRE?

Mintha már elkezdődött volna. A jól ismert váróterem ma más. Elrepülünk egy olyan vidékre, amit eddig csak képeslapon láttunk! Hosszan várunk, késik a gép. Addig is érlelődünk, készülődünk...
Aztán néhány óra múlva már leeresztjük lelkünk túlnyomását és a várakozás elveszíti minden ünnepélyességét. Közönyösen, kicsit megfáradtan esünk be végre a repülőbe, teljesen prózaian, gyorsan csukódnak az ajtók. Megszokott mozdulatok, berongyolok a kabinba, kollégáim a földiekkel évődve, villámgyorsan indítják a hajtóműveket, nevetve tüsténkedünk.
Az engedély ugyanolyan egyszerűen érkezik, mintha a napi negyedik Berlint nyomnánk, ám most elugrunk ide India alá, egy kerek kis szigetre...
Csak a start pillanata komoly. Csípős humorú, örökké évődő kapitányunk arca pár másodpercre rögzül, mint a fénykép és Isten nevét emlegeti mielőtt - a következő tíz órára - feltolja a gázkarokat. Igen, most történik valami. Az átváltozás. Torokszorító pillanat a nevetésben. Elszakadás a földtől, az időtől, az itt maradóktól. Minden vadságunk, fölényünk, tréfánk szent... szemérmes titkolása a csodának! Hogy felszállunk. Hogy elválaszt egy pillanat, semmi sincs távolabb, mint akivel egy perce a földön beszéltünk. Az irdatlan madár tényleg nekivág a világnak, ki tudja hol áll meg, mi történik addig a földön és a pesti lakásokban, mi történik velünk, köztünk és a csillagokkal...?
170 tonnás, kedves madarunk égnek emeli orrát, aztán lát minket újra elmosolyodni a Lánchíd fényei fölött. Érzi, amint újraindul vérkeringésünk, már túl is vagyunk a misztériumon. Csak az órák telnek. Otthonunk békésen zúg az éjszakában.

Hiába mutat az órám hajnali fél hármat, valamint január 19. napját, éberen érintjük a virágos repteret,a pici pályát, a hihetetlenül türkiz tengert, mesebelien bukdácsoló színes halakkal. Nincs nagyváros, nyomor, tömeg, öklendező házak. Nincs füst és szegénység, nincs gonoszság. Csak vidáman száguldó, spriccelő, hófehér hajók, sós virágillat, szűz szigeten! Lágy a levegő, nem szárad ki a torok, a bőr, nem kell vegyszerekkel kenegetni naponta négyszer. 35 fok van, de nem bánt a hőség, szelíd szél jár és magas a pálmaerdő. Este is hanyatt fekhetsz a kókuszpálmák közt benéző déli ég alá, tengertiszta csillagokat látni.
Nem puffaszt az étel, utána is jólesik a nap és a fürdő, nem égeti talpadat a korallból őrölt homok: mérsékletre tanította őt valaki, csendesen melegedik és langyát soká őrzi. Növény nő a szabad ég alján fürdőszobánkban. Egy hete nem ismerem a zoknit. A cipőt sem. Nem lépsz skorpióra, nem kínoz a légy, a szúnyog, nem kapsz influenzát vagy leprát. Tiszta-szemű világ. A merész szavak elkerülnek. Mérséklet és méltóság, türelem és törődés. Amit leteszel, másnap ugyanott találod. Hiszen te tetted oda. Szemét pedig nincs, mintha nem is lenne. Csend, csak hurrogó-vakkantó madárzaj és a végtelen idő. Tengerzúgás. Minden nyitva, átlengi tested a virágzó szél. Hibiscus piroslik, üdítő virágszirommal.
Az Egyenlítő nyár nyugalma. Mindent kiegyenlít. Akkora az egyensúly, hogy szinte már lebeg, levitál a világ. Mennyország? Lepkék, tüskés fejű kíváncsi leguánok jönnek. A vizicsibe megvár, sárga gekkók fejjel lefelé, boldogan csettintgetnek. A banán fán terem, köpcös, kicsi, nap-ízű gyümölcs. Édesen cuppognak a gekkók. Mintha csókot küldenének. Halk szavú takarítónk naponta kétszer sepreget és énekel faházunkban, minden este más virág szirmaival rendezve ágyneműnket. Délutánra ugyanis lehullanak a bőség sárga-vörös virágai, nagyok, mint az alma és minden reggel újat terem belőlük. Fiúk, mint egy szál növény, halk, hajlékony figurák, csillogó csoki-szemmel. Disznózsírt még nem ettek. A dédapjuk sem. Smaragd fürdővízben születtek és a mennyország képernyője nevelte őket. Társaik is itt jönnek. A gém. Egyetlen tollvonás. Rajz a léte, valaki megalkotta. Ott meg hópihét sodor a szél? A tojásfehér homokon még fehérebb rákocska szalad, mintha virágszirom sodródna a szélben. A remeték mulatságos lények: tucatjával gyülekeznek, a körömhegynyi pirostól öklömnyi nagy csigaházig és mozgó lakásukból ki-kilesve szorgosan közlekednek.
Frézia-fák, cápafog a bennszülöttől, az egyetlen emlős füleit hegyezi csüngve, súlyos illatok, röpke nevetések.
Ez Kelet. Profánul fogalmazva, hogy a "nyugatiaknak" is tessen: kis híján összekevertem a nyilvános wc-t a szentéllyel. Mert bejárata széles márványlépcső, vázákkal és vízben úszó virágszirmokkal ékes. Templomi tisztaság.
És a halak! Szelíd halak néznek: vízből keltek, a víz szülte őket, áttetsző ragyogásuk vetekszik a vízével, talán csak helyenként összeállt a víz - hallá. Szelíd halak puszilgatnak, víz-gyöngy a testük, ragyogás a létük, víz-buborék narancsszínű körvonalba zárva. Boldogan kóstolgatnak, húsos puszit adnak a hullámok alján.
Elvinnék több száz színes kendőt, teleaggatnám vele a házat, teleaggatnám színes halakkal és virágokkal az életem! Kókusz-koktél esténként, bokáig fehér-hűs homokban, kék hal, gyémántnál fehérebb ragyogásban úszunk, türkiz nüanszai a vízben. Lélegzetünkkel együtt morajlik a tenger.
Nincs alkohol, nincs mit vásárolni. Nincs rohanás, nincs hová. Semmittevés? Csak gondolat és élet.

Mi hiányzik, mégis? Csak hiányzik valami, tűnődöm a hetedik napon, békésen üldögélve. A kutyák! Ez az első. Nem látok négylábút, nyaffantva ugrálót. Az egyetlen emlőst, repülőkutyáimat egyre nagyobb szeretettel nézem. Esténként madárrá válnak és elrepülnek...Igen, a kutyák hiányoznak. És talán még több fa. Rád boruló fűzfák, cinkével és harkállyal. Meg hiányzik a repülőgép adrenalin-emelő izgalma és barátaim oldozó nevetése. Amibe olykor egy kis káromlás is kerül. Hiányzik a kihívás. A győzelem és a vesztesség. Ami felsért és meggyógyít. Ami gyötör, hogy elengedhessen. Szóval minden, ami nem Egyenlítő. Vágyom arra, hogy tél is legyen, hószagú, hogy feloldozzon fészkeivel a tavasz, hogy elinduljunk és megérkezzünk, hogy legyen fokozás, feszültség, csapás és vigasztalás, dinamika és harmónia. Vágyom a rosszra, mint egy keserű kortyra. Szeretnék sírni! Megérdemlem. Szeretnék edzeni és feketeöves fiúkkal küzdeni, akiknek ujjal írt neve fehéren ragyog a darált homokban, sok száz mérföldre attól, ahol ő van...
Kell a rossz. Kell a félelem. És kell az öröm varázsa. Az ócska dallam, ami összeköt és uniformizál kontinenseket, de mégis szívmelengető a kábító és kötelező ritmus, ami hiányzik, mint alkoholistának egy korty ital, ami száguldani tanít romlott utakon, pénzéhes kereskedők felkínált autójával, kell minden, ami a mennyországban unalmas lehetne... ha örökké tartana.
De vajon örökké tart? Vagy nincs is mennyország?
Jó itt, az Egyenlítő fogságában. A levegő a legjobb. Lassan lépünk. Kúszik az idő, mint a partra nyúló, kiterülő hullámok. Tapadunk, mint ujjunk közt a fehér iszap. Óceán vesz körül. Trópusi felhők és dörömbölő tenger. Hiányzik valami? Hiszen itt minden tiszta. Talán az hiányzik, amit gyűlölök?
Kerek a világ, mint egy sziget. Fentről láttam.

Maradnék még, mert menni kell.
Mennék, ha maradni kéne...

Zuleika

Három éve minden nap készültem rá, hogy Zuleika visszaadja öregecske testét teremtőjének. Elnyűtte, elhordta, 22 évig használta. Amikor hozzám került, nehezen vette a levegőt, szörcsögött minden lélegzetvétel. Alig létező súlyát támolyogva vitték kicsiny lábai. Sajnálkozva figyeltem és arra gondoltam, utolsó napjait éli talán.

Így teltek a napok. Zuleika dorombolt, aztán éhes volt, aztán feküdt kicsit a terasz lágy napsugarai alatt. Aztán elölről. Légzése szépen javult.

• Nagyon szerethet téged Emi néni még az Égben is! - mondtam neki.

Emi néni hosszú betegsége alatt négy macskáról és egy kutyáról gondoskodott minden nap. Nem mert meghalni addig, amíg biztonságban nem tudta szeretett jószágait. Egyenként, sorban kerültek hozzám az állatok, még Emi néni életében. Utolsóként Zuleika. Ő volt a legkedvesebb. Emi néni kihűlt testéről vették le őt. Mellkasán feküdt és dorombolt.

Óvatosan, lassan fogtam kezembe a cicát, simogattam, mielőtt a szállító dobozba tettem.

• Vegyél kesztyűt... megfogod, csak úgy? - aggódott Emi néni barátnője, aki beengedett a lakásba. Nem vettem kesztyűt. Emi néni törékeny kezének simogatása még ott volt a bundácskán.

Zuleika megértette, hogy itt kell élnie. Hogy élnie kell. Telt múlt az idő és élt. Más macskáim megbetegedtek, meghaltak közben. Ő csak jött rezzenéstelenül. Ilyenkor az ember tudomásul veszi, hogy rajta nem fog az idő. Az egyik szemére ugyan már nem látott és egyre többet feküdt valahol kényelmesen, de kérte az ennivalót. Így a pontos, kérte, de egyre kevesebbet evett belőle.

Azon a napon, amikor már nem mozdult el a párnájáról és maga alá pisilt, megdöbbentem és kicsit meg is sértődtem. Zuleika! Te is meg fogsz halni?

Egy teljesen használhatatlan szív, tüdő és máj dolgozott benne, ki tudja mióta... Mitől élt? - kérdezték az állatorvosok csodálkozva. Miért élt még mindig, még így is?

Ezen én is elgondolkoztam. Azért élt, mert jó volt élni. Boldogság! Nem követte el azt a bűnt, amit mi, emberek sokszor elkövetünk. Hogy nem vagyunk boldogok. Boldog volt, örült a napsütésnek, az árnyéknak, a kályha melegének, a májkrémnek és békességnek. Elégedett volt macska-létével. Kicsi angyal volt, ártatlanul.

Felnövekvő, az emberi szeretetben.

Vándormadár

Ott kezdem, ahol a nyár elbúcsúzott. A déli parton.
A küzdőtérről már lejöttem, a zajok eltávolodtak mögöttem. Pofonoktól sajgó állam zsibbadó öröme, öklömből oldódó délután, a hosszú kilégzés békessége szunnyadt a tó vizén.

Augusztus 31.-e volt, Erika napja.

Madár rebbent a szívemen. Balaton Máriafürdő. Mégiscsak a déli part az igazi. Gyerekkoromban ugyan Széplakon nyaraltunk, de most Lellétől Keszthelyig bámultam az Időt, amint vándorol, vég nélkül.

Fürödtem egyet. Talán az utolsót, idén. Még minden ugyanúgy működött, mint eddig, vitte a lendület. A nap fátyolosan sütött. Csönd volt. Csak a szárnyak tapsikoltak gágogva, a víz fölé fűzfa hajolt. "Egy fűzfa délutánja" - gondoltam - alulnézetből. Ezt megírom majd. Hanyatt feküdtem és szemem előtt adott vendégséget a fűz mindenféle látogatónak. Fecske, szitakötő, ki tudja, mi még. .. A gyík felmászott a napra. Mármint az árnyékból, a kő napsütötte tetejére. De a gondolatban megmosolyogtatott az égitestre felszaladó kis hüllő győzelmes látványa.

Én is a fűzfa vendége voltam. Az időből kiszakadt délutáné, a vándorló időé.A nyár egy részét a Madármentő Állomáson töltöttem. Kipotyogott madár fiókák, ablaknak repült nagyobbak, talált sünik nevelkedtek nálunk. Voltak állandósult lakóink is, egy bíbic, néhány tavalyi csonttollú, áramütöttt vércse. De a nyári tumultust okozó madarak többsége visszakerült a természetbe, eredeti élőhelyére, ha már elég erősnek és életképesnek találtuk őket. A pár napos fiókák közül persze csak kevesen érték meg a repülőképes kort. De mindenesetre kaptak még egy lehetőséget, hátha! Egyik nap egy gyurgyalag fiókát hoztak, fehér papírdobozban. A méhészkedéséről ismert, színes kis énekesmadár löszfalakba vájt odúban költ.

- Nézd már, ez mekkora...!

- Hiszen még egyetlen tolla nincsen! Csak tüskés, mint egy sün.

- Én meg nem mondtam volna, de a dokik szerint gyurgyalag.

Néhány nap folyamatos etetés után valóban felfedte titkát apró lakónk, sárga-zöld-vörös tollakat növesztett és gyurgyalag nyelven beszélni kezdett! Ahhoz képest, hogy egy marék földben találták, egy markoló "munkája" eredményeképp, hihetetlen sikert könyvelhettünk el.Mekkora szerencse, hogy valaki észrevette, hogy megtalálta, hogy szánt rá figyelmet és fáradtságot, hogy elhozta és hogy zsenge kora ellenére most már úgy látszik, szépen felcseperedik! Persze gyurgyalagot még sosem látott szegény, anyukája egy fémcsipesz, fölötte emberi arcok, akár a nyári ég.

A méhészek nem kedvelik őket, mert sok más rovar mellett a méhekre is bátran vadásznak. Védett madár, az egyik oldalon védelmi programokra, felnevelésükre pénzt különítünk el, a másik oldalon meg irtjuk és tudomásul vesszük, hogy "vannak elegen", még növekszik is a számuk. Persze, itt állományokról, populációkról beszélünk, nem egyedekről. Még a mentő állomáson is. Sok madár jön, természetes az elhullás is. A cél a visszatelepítés, nem otthonra való társállatok ők, mint a kutya, vagy a macska. Soha nem is lesznek igazán "szelídek", de az egyes egyedek jólétét szolgáljuk, ha megfelelő helyen, elfogadható életminőséget biztosítunk számukra, amikor a szabad természetben nem lennének életképesek.Valójában, az ő életüknek akkor van "értelme", ha egy szaporodó közösség részeként teljesítik az élet parancsát. Madárnak madár a társa és madár mivoltát nemcsak anatómiája, hanem viselkedése világítja ki. Vadállat, amint az éti csiga és a fóti boglárkalepke is az. Különös bizsergést csak mi érzünk a szívünk táján, ő egy tökéletes,, hűvösen pontos kis gép, csillog, mint a gyémánt.

- Hogy van a gyémánt gyurgyalagod? - kérdezte kedves iróniával kolléganőm.

- Remekül! Már nem kell ledugdosnom a csipeszt a torkán, eszik magától!

- Mármint a szépen feltálalt, megmosott, leforrázott, mozgásképtelen lisztkukacok gyötrelmes tucatját...ugye? És a repüléssel hogy állunk?

Elcsendesültem, mert fontos, titokzatosan kényes kérdéshez értünk. A gyurgyalag és én valamiben mégis egyek voltunk. Közös sorsunk, a repülés. Amióta nem vezetek repülőgépet, gyöngéd, tán kissé eszelős gondolat fűz a madarakhoz. Ha az égen egy négyhajtóműves morajlik át, boldog mosollyal kacsintok fel. Nagyszerű volt! De ha madarakat látok repülni, elfog a csodálat. Honnan tudják? Hogy nem ütköznek össze? Hogy találnak oda? Micsoda elképesztő szerkezet a szárnyuk, a szívük hajtóműve, a csont-merevítések, szemük képernyője és a koponya giroszkópja, az ősi komputer! Már egy óvodás is tudja, hogy a fecske elrepül Afrikába. De new york-i utcákon szembejövő macskáim rémálma jut eszembe, a rettegő féltés, amikor a kezemből elinduló, gyűrűzött fiókát látom eltűnni és hír érkezik, hogy megérkezett Baranya megyébe! Tényleg odarepült? Nem esett le, nem hűlt ki, nem ül tétován azóta is egy csipkebokron?

Velük dolgozva, látva törékenységüket, kézből etetve, sebeiket kötözve megszokjuk, hogy ott vannak körülöttünk. Kicsit darabként kezeljük őket, a "ma már kapott", ugyanazon az ágon botladozó, esendő ápoltjainkat. Fecske fiókák. Két gramm a testük, szinte nincs is test, csak szárny és szemek. Ha kitátja a csőrét, akkor csak torok. Egész feje nincs akkora, mint a torka. Csivitelve várja a táplálékot. És mindez után, hazaérve, a kerti meggyfán ott ül egy rozsdafarkú. Egy IGAZI! Egy igazi rozsdafarkú, aki megdöbbentő módon képes rovarokat megfogni magának, képes túlélni kint az éjszakát, elbújni a zivatar elől, és végül elrepülni pár grammos testével Afrikába!

Hát, nincs pilóta, akire jobban felnéznék, mint rájuk!

Teltek a napok, a nyár vége felé közeledett.

Gyurgyalagunk már "egyedül repült", nagyobb röpdébe került, ahol egy-egy métert is megtehetett a levegőben.

- Van még vonuló madaratok? - kérdezték egyik reggel a doktorok.

- Néhány fecske, meg a gyurgyalag!

- Hát a gyurgyalagot nagyon gyorsan el kellene engedni! Már mennek a csapatok.

Szó ami szó, kicsit kifutottunk az időből. Mire megerősödött, augusztus vége lett. A gyurgyalagok - a sárgarigóval együtt - már augusztusban útnak indulnak. Vélemények ütköztek, szakértők - madarászok, állatorvosok - vitatták meg, mi legyen a sorsa a nálunk nevelkedett kicsinek.

Végül is kompromisszum született. Igaz, hogy a főváros környékén már nincsenek gyurgyalag csapatok, de az ország dél-nyugati csücskében, ahol épp madarász tábor volt, még vannak! Ami engem illetett, amúgy is terveztem egy látogatást...

A fecskéket még előző nap szélnek eresztettem Szadán. Egy doboznyi fecske - talán tizenöt madár - rajzott ki a szabadság felkínált örömébe! Egyik a másik után, pár pillanat alatt szétrebbentek, a közeli villanydrótra telepedve, vagy messze csivitelve. Egy nem ment el, annak még mindig gyulladt volt kicsit a szeme. Ő visszakerült a mentőhelyre.

Másnap reggel korán, utasommal a dobozkában, megbékélve, annak biztos tudatában indultam el Sumonyba, hogy jó döntés született és a madár most csatlakozni fog az "igazi" gyurgyalagokhoz.Pécsig minden úgy ment, ahogy vártam. De ahogyan letértem a Sumony felé vezető kisebb utakra, vándorló madár-lelkem izgatottan cserregni kezdett. Minden megtett kilométerrel egy évet haladtunk visszafele az időben. Már a huszadik évnél tartottam. Egy faluban, a villanyvezetéken fecskék ültek. De nem négyen-öten. Hanem százan. Sűrűn, egymás mellett. A távoli napfény édes-barnára zománcozta a gáton ácsorgó alakokat. Megérkeztem!Nomád kis táborunkban a víz lavórban lötyögött, a "trón" fák alatt állt, a vacsora megrakott tűzön sült. Még javában folyt a hajnali fogás gyűrűzése. Kis vászonzsákokban pihentek a meghálózott madarak. Csapatmunkában, villámgyorsan ment a gyűrűzés. Ad, kivesz, azonosít. Bejegyez, elenged, zsákot simít.
- Akarod, hogy soká maradjon a kezedben, mielőtt elrepül? - kérdezte a gyűrűző kíváncsian ácsorgó kisfiát.
- Igeen!
- Akkor mond neki halkan, hogy döm-döm-döm-döm-döm...
Én is kipróbáltam. Láss, csodát, a kis füzike ahelyett, hogy tüstént elreppent volna, két-három másodpercig a kezemben ült! A jógikus mormolás (és a mély nyugalom) elvarázsolni látszott a kis teremtményt.
Alkonyatkor kimentünk a nádasba. Arra vártunk, hogy a füsti fecskék berepüljenek éjszakai szálláshelyükre. Tudtam, hogy sokan lesznek. Több ezer fecskére számítottunk, fényképezőgépekkel álltunk itt-ott. De ami következett, azt leírni nem tudom. Kezdtek jönni. Először csak pár tucat, innen-onnan. Feszültség költözött a csendbe. De mi ez? Vonat jön? Nem emlékszem, hogy a közelben járna gyorsvonat. A hang erősödött, már nem lehetett képzelgés. Felnéztem a magasba és nem láttam az eget. Most kezdtek bezuhanni, sistergő sebességgel. Teljes némaság, minden mozdulatlan - csak a szárnyak százezrei rebegnek, cikáznak, iszonytató iramban.Némely a fejem mellett csap át, de még mindig tele az ég! Mák-felhők, szárny-zivatar! Mint egy szökőkút, visszafelé. Zuhan az ég, távcsövem végén a lehanyatló nap szétfolyóban és csak jönnek, jönnek, már percek óta!
- Mennyien voltak? - kérdezem Lacit az esti tűznél.
- Többen, mint vártuk. Talán fél millióan...
Most már értettem, miért nem "nagy szám" a dróton ülő fecskék látványa. Hajnalban ugyanez a produkció ismétlődött meg, ellenkező irányban.Nem vagyok korán kelő, de ezért még sötétben igyekeztem nedves nadrágomba bújni és kitámolyogni a gátra. Csapatonként robbantak ki a nádból, a láthatatlanságból. Könnyedén kerülték ki fejemet és cikkantak tova.Félmillió füsti fecske! Ki a vezér? Hol az irányító torony? Milyen parancsot teljesítenek?Gyurgyalagunk eközben egy nagyobb kalitkában ismerkedett új környezetével. Szaporán fogtuk neki a legyeket, Uram bocsáss, egy méhecskét is kénytelen voltam felajánlani neki nagy szégyenkezve.
- Mikor engedjük el?
- Várjatok egy gyurgyalag csapatra! Figyeljetek!
Így telt a nap, füleltem, mert a gyurgyalagok hangját már úgy felismertem, mint a Budavári Te Deum harsonáit. És hasonmód izgalomba is hoztak. Épp futni mentem, a legtávolabb jártam táborunktól, amikor meghallottam őket. Lélekszakadva, kifulladva loholtam visszafele. Most, most kell elengednünk a madarat! Lekéste ugyan a pesti járatot, de adtunk neki 250 km előnyt. Itt az idő,, csatlakozhat övéihez!
Gyerekek, felnőttek, kis csapatunk együtt vonult fel a gátra. Úgy éreztem, én is felkészültem az elválásra. Szorongva, de azt vártam, hogy kirepül a kezünkből és - lesz ami lesz - útra kel, mert erre született. Elhittem a madarászoknak, hogy fogságban több kár érné, mintha elengedjük. Talán túl sem éli a telet...Összetört farktollak, talpfekély és a fogságba való "beletörődés" lenne a sorsa, ha ragaszkodunk hozzá. Vagy vajon annak van igaza, aki szerint ez a madár még nem kész a repatriálásra? Sem testi kondíciója, sem tapasztalata nincs a hosszú repüléshez, egyébként is kötődik hozzánk, hiszen fiókaként érkezett. Megkeményítettem szívemet és azt gondoltam, ha a madár menni akar, el kell engedjük! Én magam is ilyen madár vagyok. Mi pilóták, ha "utunk volt", nem mérlegeltük soha, mennyi veszéllyel jár... A feladatot megkaptuk, és repültünk! Akkor is, ha voltak olyan barátaink, akik elmaradtak és nem szálltak fel többé.- Indulj, hát! - tártuk ki kezünket - szabad vagy !
De nem történt semmi. Az ünnepélyes elrepülés késlekedni látszott. Szívem zenekara zavartan hegedült még kicsit aztán meglepve néztük egymást.
- Te, ennek esze ágába' sincs elmenni!
A madár némi közönnyel billegette farkát és ült.
- Na jó, akkor vigyétek vissza! Seprűvel mégsem kergethetjük el!Az élet mindig átírja a forgatókönyveket. Kis csalódással és nagy örömmel vettem tudomásul a madár döntését. Velünk marad. Valamelyest aggódtam ugyan az otthoniak szemrehányásától, hiszen megígértem, hogy elengedem a madarat. De ha nem megy? Mi mindent megtettünk! Végül is, ha már eddig nevelgettük, egész nyáron át, most nem dobhatjuk ki csak azért, mert jön az ősz és ez (volna) az élet rendje! Ha tapasztalt, öreg madár volna, talán...De egy fiókát? Tény, hogy az első iskolakör után nem szoktak senkit bonyolult navigációs és reptechnikai feladat elé állítani, hosszútávra küldeni.Így hát újra bedobozolt madárral vágtam neki a hazaútnak. Mint az előző napon, mosolyogva, megnyugodva.indultam el. Megoldódni látszottak az aggasztó kérdések, autómban ketten voltunk, ölemben utazott a madár. Vidámságomba akkor kezdett csak némi felhő vegyülni, amikor tovább gondoltam a következő napokat. Este beteszem a régi helyére...És ha valaki mégis elengedi? Ha még később, még rosszabb helyen erőltetik rá az indulást? Egyik nap majd hiába keressük....Megint kő került a gyomromba. Most már valóban féltettem őt! Attól is, hogy elengedik és attól is, hogy tényleg nem éri meg a tavaszt, avatatlan, óvatlan kezekbe kerül esetleg...Gondolataim megint viharba kerültek. Elhagytam Szigetvárt, észak felé fordultam. Még egy próbát teszek! - villant át az agyamon.Most csak kettesben vagyunk, hátha másként viselkedik. De mégsem. Nem akarok azoknak a barátaimnak csalódást okozni, akikkel egyetértésben váltunk el, akikben bízok, akik jót akarnak ennek a madárnak! Közben fogynak a kilométerek, távolodok a falvaktól. Csertő. Tó, nádas. Lassulok. A gyurgyalagok még itt járnak. Messziről hallják egymást - csengnek vissza Bank Laci szavai - nem kell, hogy a közelben legyenek. De sose repült még igazán! Sose vadászott a levegőben! Meddig jutna? Este ráadásul jön a hidegfront.Kemény, másodfajú hidegfront, vonalba rendeződött zivatarokkal. Squall line, rettegtünk tőle mi is a Boeing pilótaülésében. Ő, aki az ujjamon ülve reggelizik, maradjon egyedül benne? Jég veri, úttalanul gubbaszt majd.
- Na és? Ne legyen lelkiismeret furdalásod. Csak egy madár a sokból. Nem szabad túlságosan kötődni hozzá. Csak az erős hivatott az életre és az élet tovább adására!
- Matula bácsi! Te vagy? - szaladgáltak összevissza megvadult gondolataim.
- Addig jut, ameddig el kell jutnia.
- De egy marék földből került elő!!! Micsoda szerencse! És micsoda szerencse, hogy fel tudtuk nevelni, felnőtt, pedig mennyien elhullanak közben, a legszakszerűbb kezek közt is! Ennek a madárnak élnie kell! Arra született, hogy éljen!Hirtelen megláttam egy földutat, befelé, a nádasba.
Megállok és megetetem - gondoltam - addig is telik az idő. Talán tisztul közben a kép a fejemben. Bezötyögtem, távolabb az országúttól. Ölemben volt a doboz, szinte indulás óta, mert a másik ülésre erősen sütött a nap. Előhalásztam egy jó kövér gilisztát. A dobozt csak annyira nyitottam ki, hogy ujjam Gyurgyóka csőréhez elérjen. Lelkesen bekapta a gilisztát. Felcsippentettem egy másikat is. Nyújtottam felé.
De most valami más történt. Egy pillanat műve volt, gyorsabb, mint ami felfogható. Olyan jelentéktelen és gyors, amihez képest gondolataink lomposan ballagnak. Egy rebbenet csupán. Az, amire vártunk a gáton és nem történt meg, most bekövetkezett. De ott miért nem? Túl sokan voltunk? Óvatos volt a madár? Hisz' pont azért kellett volna elrepülnie, ha félt!
Alig volt lehúzva a kocsi ablaka, izzadtam, amint a kukacok után matattam az üvegben. Nem volt hihető, ami történt! Mint a pillanat - úgy illant el!Örökkévaló kászálódásnak tűnt, amíg kiugrottam az autóból. Szememmel őt kerestem, amerre eltűnt. Meg van! Ott repül a kukorica fölött, fordul, irányt vált, nagy sebességgel! Ha van ilyen, akkor valóban földbe gyökerezett lábbal álltam ott, ijedten, boldogan, tehetetlenül. Mert remekül repült! Elhúzott még egyszer fölöttem, olyan közel, hogy láttam csőrében a földigilisztát! Aztán a magasabb fák felé repült és ... végleg eltűnt a szemem elől.Vége az első felvonásnak.(Így volt és nem másképp. Azt hiszem, mindjárt áramszünet lesz, előbb már megszakadt az internet kapcsolat. Villámlik. Hallotok?)Hosszú csend következett. Már rég nyoma sem mutatkozott a madárnak, én még mindig ott álltam, remegő lábakkal, a semmibe bámulva. Tessék! A forgatókönyv megint átalakult. De talán mindenki kedvére. El is engedtük, meg nem is. Valóban ő döntött. Levette hátamról a terhet. Már-már a Balaton felé jártak a gondolataim, egy jó fürdés, vidám szívvel...
- Jajj! Mi ez? - hangot hallottam.
Ezt a hangot ezerből is megismerem!
- Gyuru! Gyiuru! - válaszoltam bolond önkívületben - és abban a pillanatban átrobogott fejem felett a láthatatlanból egy sebes tollcsomó!
- Gyuru! - forgolódtam és valami ősi ösztöntől hajtva kinyújtottam a kezemet.
Még egy bravúros alacsony áthúzás a fejem fölött...és a néma döbbenet LESZÁLLT A KEZEMRE! Kicsi, tollas testét kezemre eresztette és fejét oldalt biccentve rám nézett a virtuóz repülő. Én is néztem. Néztem őt. Néztem, néztem, aztán halkan, magabiztosan megszólaltam:
- Na, gyere Kicsim, akkor most hazamegyünk!
A papírdoboz ismét előkerült, Gyurgyóka pedig visszaült jól ismert otthonába.
- Repültél? Jó volt? - érdeklődtem. Végre tudtál egy jót repülni, mi? Megnézted az erdőt, kipróbáltad, milyen a max sebesség én meg majdnem itt hagytalak.
Hazafelé "a világ legszebb tájain" jártam. Megfáradva, mosolyogva. A Balaton déli partja felé.
Arra gondoltam, milyen kevés az, hogy ha valaki veled marad! Na és? Lehet, hogy nem is tud másfele menni, nincs is más választása. De aki visszajön! Aki el tud repülni és meg is teszi, aki - köszöni jólesett - jót repül majd szépen visszajön hozzád!
- No? Az mi? - kérdezted - Szerelem? Hazatérés? Együtt vagyunk egyek?
- Eszembe sincs lekváros filmoperát csinálni belőle!
- Akkor mégis társállat? Kötődés?
- Csiszolt gyémánt! Megzavart kémiai folyamatok az agyban. Sajnálatos tévedés...azt hiszi, én vagyok a társa! Majd gondoskodnom kell róla, hogy elfelejtse, ...tavaszra.

A Balaton bölcs változatlansággal locsogtatta hullámait. Csak az idő vándorol. Elménk emlékképeiben, délről tavaszra, télből a pillanatba.
"Azért azt a méhecskét nem kellett volna agyonnyomni".
Értelek. De aki életet ad - az öl. Amelyik vad a saját kölykeit akarja fölnevelni, az zsákmányt fog számukra. Az élet önző. Gének parancsa az eszköze. Aki teremt, az pusztít is. Tudod, Síva Isten a pusztító. Tűzvészből pattannak ki magok.

.Mi lesz, ha tavasszal elengedem őt?
-Szabad lesz.
-Ez mit jelent?
Minket is szabadon engedett az Úr. Szabadon cselekedhetünk. Mehetünk, amerre látunk! Szabadok vagyunk! Azaz törékenyek. Azaz esendők. Végesek. A szabadság kalandos útján tapasztalatokat gyűjtünk, tanulunk. Feladatot teljesítünk. Aki szabad, annak szabad elpusztulnia is.

A fény a vízzel bújócskát játszott. Meleg volt, az alkonyati felhők mögött halkan siklott felénk a front.
Boldog voltam, mint Esti Kornél. Meg kell járni a poklot, ahhoz, hogy a mennybe érjünk...Meg kell halni ahhoz, hogy örökké...
El kell engednünk ahhoz, hogy hazatérjen!

Piciny ország

Egyszer jártam egy országban (pici, kerek szigeten), ahol napokon át nem kellett cipőt húznom, de még papucsot sem. Csak a finom, fehér homok, korallok törmeléke "zsúrolta" talpamat, mint testünk eltömődött vezetékeit a mezei "súrolóból" készült tea. 

Egy hét elteltével fekete formacipőben repülőre kellett szállni. Borzalmas volt! Mintha kalodába zárták volna szegény lábamat. Ahhoz hasonló élmény, mint amikor egy másik, még keletebbre fekvő országban egy héten át pálcikával ettem. Habzsolni nem lehetett vele, de midőn elkövetkezett a hazautazás és a repülőn elénk tették a gondosan lehűtött, halott fénnyel csillanó evőeszközöket azzal a céllal, hogy általuk szájunkba kanalazzuk az eladdig válogatott tortúrákon átment falatokat, akkor végigfutott hátamon az iszony. - Ezt a hideg fémet tegyem a számba?? Nem vagyok én fogorvosnál! - És szépen, kézzel, maszatos ujjaimat nyalva, betápláltam, amit erre
alkalmasnak találtam. 

Ugyanebben az országban a mezítláb-járásnak is hagyománya van. A tatamira nem illik másképp fellépni. De nagyapáink a tarlón is mezítláb jártak, aztán a lekvár-puha iszapban, sárban találkoztak a föld gyógyító erejével. Márciusban még nem, de cseresznyevirágzáskor már mi is megtapasztaltuk a harmatos fűben járás élményét. A hűvös, hajnali fényben álmosan, vonakodva rugdostuk le bakancsainkat, hogy a friss zöld fűvel ismeretséget kössünk. De újjászülettünk! És pont erről van szó! Az újjászületésről. Másold le a természetet, amint ő is újjászületik! Halottaiból feltámad. Unalmas már a hasonlat, de megdöbbentő! A recept azt írja le, hogyan kell feltámadni.
Nem, nem átvitt értelemben. Úgy, ahogy a temetőkapukon áll: "Feltámadunk". Mert a természet útjait követve, a természet teremtett részeként mi is képesek vagyunk fizikai és lelki-szellemi megújulásra, fejlődésre, változásra - ami az élet alapfeltétele. Mind a mai nyugati, mind a régi keleti orvoslások egyetértenek abban, ha a szervezet alkalmazkodó képessége lassul, betegségek támadják meg, ha pedig megszűnik, beáll a halál.
Az önnön működését szabályozó szervezet - él. Ha ezt a képességét (öngyógyító képességét) elveszti, csak mesterségesen tartható életben, ideig-óráig, gyógyszerekkel, vegyszerekkel, toldással-foldozással. Ami él, az képes a változásra. Sőt mást sem tesz, csak változik, jó esetben tökéletesedik. Természeti törvények parancsait követve. Ami (aki) nem változik, az halott. Ami nem halad előre az úton, visszafelé hullik a Semmibe. Megállni nem lehet, mint ahogy evezés nélkül is visszafelé csúszik hajónk a folyón. Vagy az életet választod, vagy a halált. Középút nincs.
Pierre Teilhard de Chardin híres francia filozófus gondolatával,: ugyanazon az úton haladhatsz egyik vagy másik irányban. Út csak egy van, lehet rajta előre vagy vissza felé menni. Szabad akaratot kaptál. Választhatod a benned lakozó mennyországot, boldogságot, örökkön való életet,
amely majd egyszer túlnő rajtad és mélyen rejtező bensődből szétárad az Eggyé váló világban... vagy választhatod a benned lakozó poklot, amely nem más, mint a halál.
Szertefoszló gondolat, elemeire bomló anyag. Ez nem misztikus. Bármelyik gimnazista levezeti, aki másfél évig tanult kémiát. Redukció, felépülés, bonyolódás - avagy oxidáció, energiavesztés, lebomlás, egyszerűsödés.
A világ a ragyogás felé összpontosul. Minden élet energiahullám, amely önmagát löki előre, óceánná egyesülő lendületként.
Kész a reggeli! - szól a kisharang. Abbahagyjuk az elmélkedést, mert igen tárgyiasan korog a gyomrunk.
A strand még néptelen, de minket szívesen fogad. Napfény csiklandozza a víz felszínét, a stégen reggelizünk. A tó megint új arcát mutatja. Megváltozott, mondhatni, alkalmazkodott. Megkékült a vize, kizöldült a partja. Bíboros rétifüzény és hangos nádirigó lakja nemsokára. Nevetünk a rügybepólyált levélembriókon, és kinyíló tüdővel lélegzünk a megváltozott illatú levegőből. Felsétálunk a nyaralókhoz, a készülődő kertekhez. A krókuszok már kikeltek, az eltemetett élet újra testet öltött. "Az ember nem temet, mert amit eltemet, az vetőmag" - írta Antoine
de Saint-Exupery világhírű francia író és pilóta.

Káprázat Tiranából

Talán emlékeztek, hogy tél végén utazásokra invitáltalak benneteket...Jártunk Thaiföldön és más messzi tájakon. Most, hogy utazásaink tényleg virtuálissá váltak, itt az ideje, hogy tovább utazzunk! Gyertek, mindjárt felszállunk! :)

KÁPRÁZAT TIRANÁBÓL

Mitől az?

A mimózától?

Virágporos egyenruhánktól, a tavasz tagadhatatlan nyomaitól, amit még otthon is hordozunk (jól fest a sötétkéken) különöst csöppentve az egyformaságba?

Aztán elvisszük Münchenbe, Londonba is?

Hátha termővé válik a kősivatag?

Vagy mégsem ettől a káprázat?

Talán a hópárnák, a legelésző lovak, a bájosan veszélyesek, meg az ácsorgó arcok, a szőlőgyökerűek, a pálya mentén bicikliző bácsi, akinek a felszállás szele elviszi múlt századbeli kalapját, nem is beszélve a kutyákról, akik felbátorodván, fellépkednek a Fokker lépcsőjén, hátha maradt néhány szendvics?

Vagy a visual?

Ahogyan a kápolna fölött bedől a gép, ablak és ablak feszül egymásnak, távolságuk csak kétszáz méter, a ló majd leballag, itt a küszöb, és szemünkben találkozik a mosoly?

Itt még nincs holdbázis, falanszter, betonkolosszusokba zárt lélek, még nem kell reggel elgondolkodnom, vajon melyik város ez a sok egyformából, miben különbözik feladatom a sok egyformától, mi mást vásárolhatnék, mint amire a zsarnoknál ravaszabb gonosz kényszerít, kiárusítják még a szavakat is, megvezetik még a gondolatot is, észrevétlenül.

Kell ez?

Vagy legyen inkább szegény a szabadság?

Tiszta a víz?

Vajon meddig szedhetek vadvirágot az állóhely mentén, meddig lágy még a levegő, és mikor tűnik tova Tirana, és marad csupán a káprázat?

Sziget

Van kedvetek folytatni az utazást? Ma egy trópusi szigetre utazunk...

SZIGET

Egy híres természettudós filmjéből tudtam meg: milyen különössé válhat egy sziget élete már néhány tízezer év alatt is.

Önálló fajok, mikrokozmosz az óceánban.

Párizsban ültünk a repülőgépre, hogy pár óra múlva megérkezzünk a "Paradicsomba".

Nem szépsége miatt az.

Türkizzöld a tenger és hosszú kókuszpálmák hasalnak a víz fölé, hogy terméseiket útra bocsássák, gyöngyfehér a homok, érintetlen, esőzöld az erdő. De nem ezért mese.

A repülőtéren figyelmeztettek, aki drogot csempészne az országba, 30 év fogság vár rá.

Az afrikai betegségek - és az európaiak - ismeretlenek.

Például a veszettség.

Aztán a drog, a bűnözés, a világmárkák. A tömeg.

Két kezemen megszámolhatók a szállodák, nincs szupermarket, és bizony meg kell gondolni, hol jutunk ebédhez.

Kevesen élnek itt, ők viszont nem kell hogy féljenek.

Nevetve beszélnek franciáktól örökölt nyelvükön a megállóban, mogyoróolaj a bőrük, fényfekete a hajuk. Nem égeti őket a nap.

Bokájuk mellett gekkó szalad, odébb óriás csigák andalognak, a banánlevelek mögül kakas kukorékol, és ott fekszik a kutya, ahol a helye.

Bár a trópusi madarak zajosan fürdőznek, és percenként hallom a hullámokat partra zuhanni - forró magyar falu ez, nem kétséges.

Vasárnap van.

A tízes miséről fehér csipkeruhába öltözve csokoládészínű lánykák jönnek.

Egy aranyhalszínű énekes székem támlájára ül, és a kezemből csipegetheti a reggelit.

Testvére a széncinkének. Ha vízbe gyalogolok, lábam körül színes halak úsznak, kerek sárgák és csíkos kékek, korallok lakói, ki tudja kicsodák éppen?

Amikor pedig kisétálok a tengerzúgással telt szállodából, ott majszolgatják a vaskos leveleket Góliát, Félix és a többiek.

Nyugodtan nőhetnek kétszáz kilósra, akkorára, hogy a lábaikat be sem tudják húzni teknőjük alá, hiszen nincs ellenség a szigeten.

"Itt élünk" - hirdeti a tábla, a kis Matild óvodás, még csak 30 éves, Góliát azonban 1905-ben született.

Mit csinált a két háború alatt, meg amíg odaát feltalálták a számító- és repülőgépet?

Csak élt, ellenség nélkül.

Virágoztak a sárgalángfák, termett az elefántalma és a tengeri kókusz.

Harangfejű, hatalmas virágok bólogattak lilán, emberelőtti illatuk betöltötte a csendet.

A tenger nem hullámzott, hanem lélegzett.

Homok tapadt még nedves ruhámhoz, amikor felkaptam a csengő telefont.

Anyu szólalt meg - egy másik, világvégi faluból.

Hangja hirtelen közelrántotta a havas házat, ahol éhesek a pintyek, ragyogó a hideg ablak, és a fűtött kövön ott dorombol a macska.

Tombol a nyár.

Afrika ege alatt állok, különös csillagok fényében és ha megkérdezné valaki, mi az a "sziget", már tudnék mesélni... otthonról, ártatlanságról.

Utazunk, óceánnal körülvéve, de tudom, hogy Szada és Seychelles testvérek: találkoznak a végtelenben.

Szimfónikus költemény

"Ezzel próbálkozom. Megismerni az élet természetét."

Elnézéseteket kérve az "opusz" terjedelméért, küldöm a következőket minden biológiából, vagy kémiából érettségizőnek! Fejtsétek meg, milyen tételek fogalmazódnak meg valamilyen módon..!

SZIMFONIKUS KÖLTEMÉNY

Óvatosan emeltem rájuk tekintetem.

Miért? - kérdeztétek. Nem elég neked az orgona illata, nem elég a Nap fénye, a nyár összes napja versekké érve?

Nem elég a Marmottan múzeum minden tündérrózsája, Proust tengere, Deburry varázsa?

Akkor elmeséltem, milyen volt hajdan, mikor még a távolság különös tengelye kötött össze azzal a repülőgéppel, odafönn. Alázatos áhítatom tárgyát törvények működtetik. És kevés csodálni ahhoz, hogy lényegéhez közelebb kerüljenek, ahhoz, hogy megérdemeljem az orgona illatát, megérdemeljem a tenger hullámait, a kezed melegét és a repülőgép szárnyait, ahhoz - pokolra kell menni. Ahhoz, hogy az elveszett helyett meghívjon asztalához a vers valósága, ahhoz el kell érkezni a pilótaülésig. Fel kell ballagni a színpadra, meg kell tanulni a szerves kémiát, a virágszerkezet törvényszerűségeit, a sugárzási egyenleget, meg kell tanulni énekelni, a sírást és a nevetést a közönségre hagyva, mert a bölcs nem sír, égett szagú emlékek közt sem. Helyette üzemeltet, elemez, alapoz.

Ezzel próbálkozom. Megismerni az élet természetét.

Az atomreaktor nevű csillagot, amely energiát közvetít a magzatnak és a Föld minden mozdulatának. Mi a napsugár, amely a nyár színeit, a kísérteties rendben visszatérő világosságot adja? "Szent elektromágneses sugárzás" - így szólnék hozzá - amely saját testének csökkenése árán is, testét áldozva, tömegét energiává emeli, fényt küld leveleknek és szíveknek, gerjeszti, magasabb energiaszintre emeli a molekulákat, hogy a fényforrás teljes spektrumából "szeretett" hullámhosszakat kiválasztva, megszínesedjen a világ.

Narancspirosat választ a vörös alga, komplementer kékje az ős-óceán, zöldet a fák, hogy a fényből ismét anyagot gyártsanak, kémiai kötésekben alvó energiát. Ezt tesszük mi is, csontban - izomban, agysejtek padlásán pihentetve a napfényt.

Szemek személyei, retinál - részvét (testvére a karotinnak, hidd el, negyven szénatom csücsül itt is, ott is, hogy kromofór rendszerét a konjugált poliénnek "látóvá" tegye), hála nektek, ti könnyen gerjedők, kedves delokalizált elektronok, akik színt és fényt hoztok az életünkbe - illatok, fények, szűntelen ízek - gyakran gondolok rátok.

Vitaminok, foszfátok, likopin, paradicsom; édes tilakoidok klorofill-zöldje, szén-asszimilálók, hányféle árnyalatot hagytok őszi levél pirosában, szemem millió sugarában!

És te, kék levegő, ragyogó ég! Szárnyaimmal érintelek, Planek - törvénnyel érvelhetek, hogy te vagy (kék), a legerősebb!

Maradj még, magfúzió, hidrogén-erő hízzál héliummá, hogy áramoljon a hő, mozdulatunk. Hogy a halott nulláról, a Teremtés előtti Kelvinről csak könyvekből tudjunk, és rezegjenek a tárgyakat alkotó részek, és érezzem tested szelíd sugarát, a Föld kisugárzott lágy erejét, amely már nem kísért ibolyántúlról, vörösen izzik, mint a parázs, pünkösdi estéken. Szerelem-forró föld, meg is ölelnélek, mert szabaddá tettél, szellőt hoztál, és azt mondtad: szaladjál! Szalad hát az összes atom, száll, táncol, mint a hópehely, szalad az őz, táncol a méh, száll a sok forró madár.

És az illatok? Hogy születnek? Ódon padlásé, ázott kutyáé, esőverte kerté? Érzed, ugye, hogy víz kell hozzá, folyékony az illat, nem szilárd, nyári pára kék felhői hozzák, mert a gáztörvények szerint magasabb hőmérsékleten nagyobb a párolgás, könnyű a levegő, mert ritka, old lelket és illatot; tisztelt víz, sejtjeinkből ismerős, légkörünkben szédülő, tedd illékonnyá a testeket!

Oxidált erő, elégetett erő, vízzé békültél végre kint és bent; vérem sókoncentrációja a tiéd, tenger. És megint beléd botlok, kedves kettős kötés, ki gondolná, a citrom, a narancs, az ibolya illatában, a terpének, terpentin, fenyő olajában ti vagytok, izoprénvázban, esküdvén örökre a szigorú szabálynak,

egy a kettővel csakis pártban járhat.

Hársfa és gyöngyvirág, ti is terpének,

Csak már kicsit többet, oxigént is kértek,

Ánizs és szekfű, lignin fenol-éter,

Fák nőnek belőlük, s bomlanak le hozzá.

"Virágzó természet sok finom illata",

tűnik, mint a kámfor, kristálya szublimál,

ha karbonil-vegyület, akkor biztos citrál.

Ázsiai őzek bőrmirigye parfüm,

hangyák, hernyók, csalán és a vérem váladéka méhfullánkkal azonosat alkot,

tele a kert súlyos olajokkal

- lenolaj, linolén - túl sok már a szénszám,

zsíros fa kérge, kakaóvaj, kókusz,

pirul a mák, napraforgó és igazi oliva

telhetetlen-telítetlen öreg olajával.

És honnét az őszibarack íze? Proust teája?

8Illatok, fények, szüntelen színek!)

Magyarázat-e ízeidre az észter?

Etilbutirátba fonódnak az évek,

vegyül-e vajon az idő őszibarackkal?

Ha érezted már ízét elmúlt nyár-perceknek,

írd le most a költészet kémiáját!

Emlékezet ozmózisa az agy féligáteresztő hártyáin,.

Interfrázis.

Kariolimfa nyugalma.

Mielőtt megtörténne újból a teremtés.

Mielőtt rekombinálódnak a kromoszómák.

Mielőtt döntés születik kilétedről.

És létedről.

Arcformáló erő az aminosavakban.

Téglákból épül a székesegyház is, egyszerű purin vagy pirimidin rendre,

láncai közben egymásra néznek,

testvér tükörképek,

elválnak csendben

és mocorgás támad a világegyetemben!

A pirrol-gyűrű a tettes? Amely zöld színtestet és vörös vértestet formál?

Vagy a hisztogének a csíratengely csúcsain?

Tán az ősi örökség iniciálisai?

Ki mondja meg, hogy egy "cuppanós" tengeri lénnyel azonos módon "morulálódó" sejtjeidből ember váljon?

Hogy ne fáradjon el hólyagcsíraként, ne veszítse el az utat, hanem végtelen bonyolódásaként az anyagnak végül ember légy?

És meddig tart még a teremtés?

Meddig sugároz áldást a forrás, mielőtt nyugvó súlya sötétbe omlik.

Hová lesz a dióbélben tárolt energia,

"növényállományok fényklímája",

önző gének mosolya?

A szénatom mindig tudta.

Megrajzolta az élet szerkezetét, ott szunnyad szerveinkben, néhány barátjával.

Ásvány, növény és tán angyal elemei.

Mitől lesz az, ami?

Mitől lesz lágy és mitől sérthetetlen, mitől van,

hogy olvad, és mitől, hogy óriásként áll, mint egy hegy.

Kötések és kristályok szerkesztik arcát,

hogy változékony legyen, mint az élet,

vagy maradó, mint a márvány.

Azonos kötések egyensúlya, gyémánt szénarca villan.

Gyertek ti is mesélni kezdetekről, kagylós törésről, hasadásról,

gyere, gyöngyházfényű csillám, tiszta termésréz,

sáros utakat borító agyag, közönséges homok, mutassátok ünnepi ruhátok,

zeolit, perlit, kerámiák kaolinja, tiszta hegyikristály,

ametiszt és achát, vacak szilicium-oxid,

füstkvarc és opál, zöld-türkiz gálicai vasnak, réznek,

egyszerű gipsz, tiszta alabástrom,

titános zafír, krómos rubin,

rózsaszín rodokrozit mangános álma,

mind itt vannak kőzetbe zárva.

Meggypiros karcú vascsillám, hematit,

Mélységi kőzet magmás gránit,

Muszkovit, biotit, proxén, cirkon,

Mind ott nevetnek a folyami kalandon,

Átkristályosodnak, ha már unatkoznak,

Mészkőből kalcit, metaform márvány.

És a borostyánkő.

Körömhegynyi sárga, fenyők fosszilis gyantája,

már élő az anyag, organogén ásvány, úgy őriz évmilliókat, akár a pollen.

Szeretnél talán virágpor lenni,

százezer évig sértetlen maradni

és mással össze nem téveszthetőn,

önmagad lenni?

Kódolni kiléted keményítőszemcsében

vagy sárga porszemek tüskézetében?

Csodálnád gyümölcsét, virágát, mézét?

Tentákulum, nektárium, gyantajárat ízét?

Éreznéd erdői lélegzetvételét?

Felnéznél nagyanyád kertjében a fára,

megsimogatnád elmúlt életét ormós kéregbe zárva?

Akkor láss neki, nagy tisztelettel:

"Fagus, fraxinus, juniperus, quercus,

Szentjánoskenyérfa, holdviola, cedrus,"

Igen, szeretnélek téged megismerni,

(tömjénszagú szöveg), tehozzád, hű lenni

vadmacskák, mókusok testvéreként élni,

szeretnék olyan kitartóvá válni,

mint a fa teste,

csersavakkal, balzsamokkal örök és édes,

bélsugársejtekből újra élni képes,

leveleid árnyas mezofillumában,

parenchima-sejtek tágas otthonában

színes gesztű fáid állhatatossága

bár szívembe is átszállna!

Szemed virágszín? Szerkessz diagramot,

nevezz meg szártípust, bókoló harangot

ne félj követni őt a tengely mentén,

fürtös-bogas virágzatokba, spirociklikus alternanciában

androeceum, gynoeceum, sejtelmes sejtek,,

szinergida-szentek,

orgona, fürtös fürtje, kalász füzére,

anyasejt, embrió, örvös boróka,

odvas keltike gumója,

csuklyás, hegyes, kicsípett csúcsok,

dárdás, nyilas, szives-füles ékváll,

hártyás allevél, ez a crocus, sáfrány,

pillás levelek és ti loncfélék,

sarjhagyma, tuskósarj; fragaria vesca

rügyfakadás pontos, ősi tudománya.

Kíváncsi vagy talán, miért nyílik a virág?

Mert Valaki vezényel, "előre, te nyaláb",

belső takarólevelek gyors növekedésben,

párosan szárnyaltan, tenyeresen együtt

karéjos, hasadt, osztott és szeldelt, aztán megvadulva

- kacúros kantágom -

illatok, fények, állati színek,

kacúros, lantos, sallangos táncok,

tarka tilliszek, cukros törzsek, terpedt bodza, tömött mogyoró,

borulás-türemlés fiatal levelekben,

hullámos, táncos, szőrös és fényes,

matt, csatornás, ormos, érdes,

ti mind, levelek, állat-szemű bimbók,

gyertek velem kiáradni az intermicelláris, csillagközi térbe!

Habszekfű, áltengely, gyíkpohár, tárnincs

sötéten erezett szirmai élnek,

mélyen rojtos buglyos szekfű, aranysárga pártacimpa,

sarkantyús virágok narancssárga torka,

nagy, bókolók magánosan állnak,

pöttyözött mézajak, gyújtoványfű szája,

galambszínű ördögszem, homok - árvalányhaj,

fehér madársisak, laza fürtvirágzat.

Sudarlós, ormós, repedezett törzsek,

háncs-alagútakon a magasba törnek

és aludhat rügy, mag, hófehérke álma

véget ér, s a világot virágzásba rántja...

A Föld kacsint. Tengelye megdőlt kicsit,

hogy aranymetszet-arányával változó világosságot,

visszatérő nyarakat csempésszen közénk.

Mintha valaki tréfásan megbillentette volna

a Föld tengelyét,

aztán elosont.

Azóta várjuk.

Egy aranyfarú vallomása

Nem pille vagyok. Közönséges poszméh. Egy gerenda és a fal közt lakom, ebben a repedésben építettem fészket magamnak. Ott, ahol nagyanyám és más őseim laktak az elmúlt években.

Valójában nem szólhatok egy szót sem. Nem csak azért, mert nem tudok beszélni. Hanem, mert jó dolgom van. Majd' bedugózok ugyan ijedtemben, amikor macskák sunyítanak a teraszon, de az Ember kedvel minket. Csak ő tudja, miért nevez aranyfarúnak, hiszen szép bundás fekete-sárga a potrohom...

A kertje mindenesetre nekünk való. Orgonabokrok lógnak a teraszra, bemászik a borostyán, lentről kúszik a lilaakác. Cserépben mézvirágok, kankalin, hajnalka. És nő a fű! Senki sem vágja évek óta. Boldogan virágzik százszorszép, pipacs, pitypang, mécsvirág. (Utóbbit főleg éjjeli lepke kollégáim látogatják.) Még a selyemfű dús, édes-lila virágait is csak nyár közepén húzza ki a földből, mielőtt elszórnák mindent elborítani akaró magvaikat. Így a nektár a miénk lehet!

A legtöbb kert sivár, élettelen, szomorú. Olyan a fű, mint egy zöld linóleum. Némelyek az emberi lények közül ezt szépnek látják. Zöld sivatag! Ha ez kell nekik, egyszerűbb volna műfüvet tenni oda. Mi így is, úgy is éhen halunk. És persze a többi rovarok, bogarak, lepkék, rájuk vadászó békák, gyíkok, madarak is.

Van a közelben egy Szent Margit kápolna. Kőfalát jó melegre süti a nap.. Oda fészkeltek be teljesen ártalmatlan darázsgyerekek. Nem a szúrós és kellemetlenkedő papírdarázs, hanem a sok-sok kis faj egyike. Soha nem bántanának senkit. Egy ideig senki sem járt arra. Aztán hirtelen eszükbe jutott az embereknek, hogy régen imádkoztak. Útközben letépték a virágokat, hogy Szent Margit szobra mellett hervadozzanak. (Már amit még találtak a kaszagép munkája után.) Kicsit imádkoztak, aztán a jóság és szeretet szent nevében kiirtották a darázsgyerekeket. Az életért imádkoznak és gyilkos törvényeket hoznak. Sikít a virág, hörög a hangya, ők csak tolják vasfogú tankjaikat, süketek a zajtól! Most meg különösen. Bezáródtak kertjeikbe és unatkoznak. Nem tudnak messzire utazni. Valami hasznosat akarnak tenni, mert nem tudják, hogy legfőbb feladatunk a létezés örömét megélni. Így aztán mennek keresztbe-kasul, szemetet öklendezve gépük torkán. (Szemetet is csak ők tudnak "előállítani", a természetben szemét nem keletkezik.)

Persze, könnyű nekem... Én csak az élet rabszolgája vagyok. Megírták a programot, az fut bennem évmilliók óta. De legalább az életet szolgáljuk. Ők bezzeg szabad akaratot kaptak a Teremtőtől! Szabadon tehetnek ostobaságot, gonoszságot. Gépeik már okosak. Ők pedig gépeik hűséges rabszolgái lettek.

Akácfavirágzás

Ma, május 12.-én kerek 30 éve történt. Aki szeretné érteni, ismerni az okait, hogy miért és hogyan kezdtem el repülni, az elolvashatja a következő, kicsit hosszabb írásban.

AKÁCVIRÁGZÁS
Tündöklő dél volt, mire kiértem a repülőtérre. Egy órakor már ott ültem a toronynak nevezett bódé tövében. Mint a sekélyesben sereglő hattyúk, úgy villogtak a mező szélén a felszállni készülő vitorlázók egymásra vetett szárnyai. Szinte forrón pöffeszkedett a szél, tündér felhők keringőztek az égen, várva a termikelő vitorlázókat.
Talán ez volt az első, igazi nyári nap abban az évben. Észrevettem, hogy a klubtitkár meg egy másik pilóta rólam beszélgetnek. Oda is intettek, jöjjek, bár én biztos haragszom rájuk.
- Dehogy haragszom - tiltakoztam a legőszintébben, hiszen - lassú víz partot mos - majd csak megengedik egyszer, hogy elkezdjem a kiképzést.
- Tudod, ezt nem lehet tessék-lássék csinálni. Kijössz egy hónapban egyszer és azt hiszed, tudsz repülni. Kedves vagy, téged mindenki szeret és többet megengednek, mint kéne. Esetleg engednek meghalni. Én nem azért nem akarom, hogy repüljél, mert irigylem tőled. Egész életemben repültem, a fiam is pilóta, pontosan tudom, mi a szép benne, meg azt is, hogy nem szabad kockáztatni. Nem . . . te utazgatsz, dolgod van, csak épp a lényegről feledkezel majd meg. Mindenkit meg lehet tanítani repülni, csak nem érdemes. A botkormányt a majom is tudja fogni, nem erről van szó. Hanem arról, hogy itt nőlljél föl, hogy kitakarítsd a hangárt és lesúrold a gépeket, hogy megtanulj engedelmeskedni és elviselni a csalódást. Mert engedelmeskedni kell a technikának is és tiszteletben tartani a szabályokat. Itt közlegénynek kell lenni, nem pedig dédelgetett kedvencnek. Szóval, vagy mindent föláldozol és akkor a zsebed üresen marad, meg esetleg a régi barátod is eltűnik mellőled, vagy semmi.
Itt megállt, és csak nézett rám, én pedig túl patetikusnak találtam volna, hogy bármit is szóljak. Így hát csak magamban fogadtam meg, hogy úgy lesz, ahogy mondta: minden időmet ennek fogom szentelni. Összevont szemmel meredtem a földre, ő pedig kedélyesen hátba vágott:
- Na, gyere, ülj be a gépbe.
Felvillanyozva szaladtam a jól ismert .".India" felé, hálásan, hogy az előadás után - vigasztalásként - repülésre hívnak. Mennyit néztem szorongó ámulattal ezt a nagy orrú. rövid szárnyú gépet, amelyben minden zörgött, zakatolt, melegedett, de mégis meghúzta az összes vitorlázót, akár 1000 méterre is, aztán persze süllyedt lefelé, mint a kőbalta. Beültem, ügyesen lezártam az ajtót és előrehúztam az ülést, ahogy szoktam A földön alig lehetett kilátni a gépből, olyan magasan hordta a bajuszát. A klubtitkár is beült mellém. máris izzadt a hőségtől, fehér hasa kivilágolt citromsárga pólója alól. Felszálltunk, emelkedtünk, átadta a kormányt, leoldott a vitorlázó, elmerültünk. Így ment jó néhányszor, amit egy alkalommal nem képes követni a szem, az nyolcadszorra már világos, sőt, összehasonlítható az előzőkkel. "Most ívelőlappal csinálom" - mutatta a következő felszállásnál és figyeltem, amint néhány méterrel a fasor fölött már fordulunk, alattunk egy• kutyaól, mosóteknő. A meleg nő, a varió lassan emelkedik, a kormány nehéz. Időnként jólesően bever a szél és kellemes árnyékot nyújtanak a fejünk fölött elhelyezkedő szárnyak. Igen, néha éreztem a két szárny óvó tekintetét, valami védelmet, fehéren árnyékos gondoskodást mért ránk békés tartásában. Rajta függünk, ránk boruló sátorlap nyugalma a szárny.
A kormány recéi már feltérképezték a tenyerem, mikor elfogytak a repülők és keresztülcsattogva a téren, megálltunk a torony előtt. A légcsavar még vonakodva fordult egy párat, aztán felkattintottuk a parkolóféket.
A teraszon ahogy délután lett, úgy tágult ki a tér. Megnyúltak az árnyak és a fél órája még gerjedő, habzó fénygömbökkel kontúrosodó felhők kisimultak, fáradtan foszlottak szét a híg levegőben. Volt, aki már visszafelé jött a vitorlázók közül, meg olyan is, aki terepre szállt. A klubtitkár és feketén villanó szemű társa újra beleült a fehér "Indiába", és ahogy szokták, rövid nadrágban, a levegőbe emelkedtek. A sötét arcú letett egy fél karéj kenyeret a kőre: majd folytatja, ha visszajönnek.
De nem jöttek vissza.

Vasárnap örömmel keltem korán, mert ígéretesen épültek a reggeli színek. Az akácosban hagytam a kocsit, keresztülvágtam az erjedő szagú, zizegő réten. Illatos május lebegett felettünk, siettem a start¬hely felé. Egy fiú állított meg és mondott valamit, ami olyan kegyetlenül
hangzott, hogy szinte boldog szomjúsággal válaszoltam neki: "Nem, az nem lehet."
A reggel párás volt, a mező derűs, minden a helyén és a szavak nem tudták megmásítani a tájat. Csak egy fekete zászló lobogott, a napfényben inkább szürke valószerűségével. A Főnök? Meg a Pista? LEZUHANTAK? A szavak ragyogó abszurditása szinte kongott. Szerettem volna, ha megnyílik a föld. vagy mindnyájan kiabálni kezdünk.
A fiú már máshová figyelt, én pedig lassan ballagtam tovább a starthely felé. Hullámzott a talaj és vad turbulenciával törtek rám az összefüggéstelen képek. Péntek, 16 óra 10 perc. Átöltözök és szeretnék elköszönni tőlük, eszembe jut. hogy rádión is beszólhatunk nekik. Kezemben tartom a kis fekete skatulyát, amely szívmelengető jeleket bocsát ki, összeköt sorsokat, égi üzeneteket hoz egy rövidesen felbukkanó tárgy tárgyiasult lakóitól. Széttáruló világ szele szűköl benne, kezembe zárva lüktet a légtér, mint meleg madárfióka, aki percek múlva már csak a végtelent érinti szárnyaival. Hányszor csevegtünk láthatatlan pilótákkal, ő továbbította a rejtjeles engedélyeket, azoknak is, akik pár méterre álltak tőlünk, de a motor zúgása már elválasztotta őket.
Kétszer próbáltuk hívni az Echo-Indiát, de csak süket szél fütyült a dobozban.
- Úgy látszik átálltak más frekire - vont vállat a repvez. Pedig a fekete skatulya süket és vak volt, nem egyéb élettelen vasdarabnál. Már nem keringett benne a surranó áram, tompa sötétbe süppedt. Valahol egy repülőgép roncsai égtek.
Hány perc? 20., vagy 30 is? Mennyi választott el tőlük, amikor elégedett, könnyű éhséggel lehuppantam a kocsiülésre és hazaindultam péntek délután? Mennyi választotta el őket a harminc esztendeje érlelődő pillanattól, amikor laza mosollyal elemelkedtek a dunakeszi repülőtérről? Negyven éve repültek. Negyvenezerszer rögződtek reflexeikben a mozdulatok.
180 liter benzin égett el. A fehér "India" óvó szárnyai terültek el fölöttem és odalenn láttam az összegöngyölt roncsot. "Az én emberem" - csengtek vissza szüleim szavai, akik a klubtitkár szigorúságában látták védelmemet. Igen, az én emberem egy halott. Soha áthatóbb és tágasabb biztonságot nem éreztem. Ki nyújthatna véglegesebb biztonságot, mint a folyamatosan termő nemlét? Az örökre rögzült mozdulatok, a jelentéktelen mondattöredékek, amelyek ráfényképeződtek a megdermedt pillanatra, ráégtek és zománcozódtak rajta. Csak a nem létező őrizheti meg örömünket és bizonyosságunkat. Az én védelmezőm nem e világi lény, és nem is e világi módon óv meg a veszedelemtől. Mint a fehér szárnyak napárnyéka, égve óv - és soha el nem enged.

Sorban csőröltük a Góbékat. Senki sem beszélt arról ami történt. Nem közönyösség volt ez. Sőt, talán a tisztelet csendje. Senki nem jajveszékelt, szelíd tényekre szorítkoztak, ahogyan szelíd tények közönyében táncol a start drámaisága is. Fegyelmezett, mágikus jelek, hogy az igézet bekövetkezhessen. Ugyan miről is beszélnénk? Többet úgysem mondhatunk, élvezni a szenzáció perzselését pedig nem illendő dolog. Tehát repülünk. Ennél többet nem tehetünk.
A rádión egy motoros gép jelentkezik be, nem is akármilyen gép: ,.Echo-Kilo harmadikból kér le . . ." - recseg a rádió és a padon ülve figyelem, amint az "India'' hasonmása kibukkan a párából. Közeledik, ráfordul a pályára, kicsit csúsztat. Egyre növekszik, már csak méterek választják el a talajtól: Felemelkedem. Valami felemel, a szárnyakra tapad a tekintetem, egyetlen lélegzetvétellel őrzöm az Echo-Kilo besiklását és földet érését. Úgy állok ott, mintha a Himnuszt hallanám.
A fű lassan derékig ért az akácok alatt, illatuk viharában támolyogva szeltem az ösvényt.
- Halihó! Mi újság? - köszöntöttek rögtön Laciék másnap.
- Hát . . . csak gondoltam . . . kinézek, van-e valami élet - válaszoltam kissé zavartan.
- Itt mindig van élet - intézte el Laci a legegyszerűbben és nevetett. Szavai még hosszan csengtek bennem, kioldva minden félelmet és talányt. Gyermekkori kertek fanyarul édes szaga terjengett, szinte láttam, amint az izzó akácok felé karikázik füstjük. Hófehér volt az erdő. Nevetnem kellett, Lacit visszhangozva és ámultam a szélverte virágokban fürdő életet. Olyan világos volt minden, még a hangárban pihenő repülőgép roncsa is kivilágosodott.
Egy hét múlva megkaptam a startkönyvemet. Végre elkezdhettem a kiképzést. Az akadályok elhárultak, én is kezemben tartottam a kis könyvet. De az enyém azért más, mint a többieké, és ez a különbség nagyobb védelmet nyújt, nagyobb figyelmet követel, mint a hanyagul odavetett mondatok. Mégis ő adta ezt a startkönyvet nekem, aki
tiltakozott ellene. Ő adta búcsúzóul, vagy cserébe az életéért és zálogul a törvény tiszteletének.
Milyen sértetlen a világ nélkülük is. Amilyen evidens volt jelenlétük, olyan szépen szűrődnek át múzeumi falak becses képeivé, fáradt mozdulatlanságban. Úgy lép be ma is szakállas kollégája az ajtón, mint két hete, mikor mögötte jött ő is.
A hiány nem mutatkozik, a maradék változatlan. Ugyanúgy folytatódik a navigátorok átképzése, ugyanúgy csevegünk, mintha ő is beleszólna. Eltűntek nyom nélkül, még a hiány is a rend része. Pár nap múlva a fekete zászlót is levesszük és lesznek, akik már csak elbeszélésből ismerik őket.
Mi pedig repülünk. Mert nemcsak megengedték, hanem kötelezővé is tették, hogy repüljünk. Döntöttek a pillanat sorsáról és azt mondták, "felszállunk", miközben tarkójuk az üléstámlához feszült. Visszavonhatatlan a döntés, mint a halál. Vagy mint az élet? - mosolygott a pilóta szemüvege alatt a fény novemberben is űr-kék valósága felé, s úgy vélte: ez minden start - minden földi lény - legszemélyesebb, legbátrabb és legvisszavonhatatlanabb vállalkozása.

A kutya

Vajon miről szól ez az írás? A kutyákról? Vagy a szavak szükséges és elégtelen mivoltáról? 

Mit akarsz, de tényleg mit akarsz, te kutya?

Még feljebb, beljebb, közelebb jönni? De hová?

Már itt az orra, szimatoló szivacs, kutató szemei csodálkozva találkoznak sajátommal. Mancsai vállamon, mintha táncolni indulnánk - hát tényleg nem értem. Nevetve kérdezem, mit szeretnél végre? "Szeretne megszólalni, kimondani a dolgot, csak nem tudja" - villan át az agyamon. Tűrhetetlen, kesze-kusza vágy türemlik felém csimpaszkodásában, amíg el nem éri a szavak síneit, amin már letisztulva, irányt véve szalad. Mint a szövetbe rendeződött sejtek, úgy alkotnak a szavak életképes mondatot, szemben a burjánzás káoszával. A szó hiányzik, a megformált szó, amely célba talál és megnyugszik végre. És amely, mondjuk ki bátran, azzal, hogy meghatározza tárgyát, egyúttal le is lövi. Kioltja lendületét, levágja szárnyait, elégeti auráját. Sőt, ha sokat ismételjük, végleg elszakad eredeti, mitikus tétovaságba vesző gyökerétől. És innentől kezdve gyanút fogok, tán mégis a torz torok-hangok, a szótlan kutya-szemek beszélnek jobban? Nagy költő tagadhatja csak, hogy így van. Alaktalan ajkuk kínzó rabságából sose ismert, szűretlen szabadság áramlik felénk! Szent kifejezése a mögöttünk loholó múltnak, a jövőbe türemkedő léleknek.

Már irigylem őt! Nézem messzire csillanó szemét, és hirtelen tágulni kezd velem a világ.

Áramszünet

Nem szeretem a rabságot. Eretnek vagyok. Nem szeretem a szintetikus tejet, a puffasztott kekszet és a mű-napsütést műkörömmel kiharcolni sem. Nem hiányzik, hogy ügyes sebészek műarcot gyártsanak, amellyel - eleget téve a "be happy" programnak - szép műmosolyt küldhetek a reklámügynökök felé. Kávémentes kávét sem iszom cukormentes cukorral és egyáltalán: nem vágyom az életmentes életre. Lesz, ami lesz, kipróbálom az igazit! Akkor is, ha veszélyes.

Talán túlzott a biztonságba és annak szükségességébe vetett hitünk? Csillogó világunk látszólag jól működik, minden kényelmünket és boldogságunkat szolgálja, méret, szín és ízesítés választható igény szerint. De mostanában gyakran kimaradozik az áram. Mi lehet ennek az oka? Tán haldoklik a hős? Pedig milyen jó elhinni, hogy biztonságban vagyunk! Hogy a gondosan előírt szabályok, valamint a számítógép-hősök megvédenek minket. Nem lehet baj: hiszen elveszik a kisollót, és gombnyomásra működnek a repülőgépek. Nem így gondoljátok? Mégsem tökéletes ez a büszke világ? Lehet, hogy a puffasztott keksz testű hősök összerogynának, ha egy félórát futniuk kéne? Lehet, hogy miközben elégedetten rágjuk a gumit, és boldogan nyalintgatunk a gonosz jutalom-fagylaltjából, a terminátor gyengélkedik?

Már látom, amint az utolsó, megfeszített erőből fenntartható fényesség, fölösleg, fitogtatás hősei köhécselni kezdenek, aztán egyszer és mindenkorra - elsötétülnek a képernyők. Csönd lesz a csillogó világban.

Egyszer egy luxushajón nyaraltam a Földközi tengeren. Ott borzongtam meg először. A hajó végében álltam este. Mulató, kókusz-fehér zongorával, gyümölcs-színű hajónk gyöngysorként úszott a kietlen, sötét tengeren. Úszó kincses ládához hasonlított. Előttem tarka emberforgatag áramlott, fürtös dallamok, koccintás, nevetés. Átfordítva fejemet a hajókorláton túlra azonban emésztő sötétség borult a világra. Maga a semmi vett körül. Fekete, vég nélküli víz és csönd.

De ez rég volt. Alig egy hete illatos étteremben üldögéltünk a tengerparton egyik barátommal. Szemből egy város fényei csiklandoztak, és a büszke felszolgáló pazar tálakat osztott, halk zene-koszorúban csokornyakkendők selyemingekkel csevegtek. Minden idillinek tűnt, amikor - nem tudni miért - néhány másodpercre megszűnt az áramszolgáltatás. Csak pár pillanat volt, még meglepődni sem tudtunk igazán, de hirtelen és váratlanul tökéletes sötétség lepte el a környéket. Eltűnt a túlpart, eltűnt a szomszéd asztal is. Egy pillantásra megdermedt az élet.

"... már vége is!" - gurult tovább aztán a nevetés.

"... semmi sem volt..." - örvendeztünk. De bennem rettegve nőtt fel a gyanú - miközben a többiek már ismét a zenével dúdoltak és csillogott kezükben a pohár - épp ellenkezőleg! Semmi sincs! Semmi sincs abból, amit látunk, amit elképzeltünk, amit elhitettünk magunkkal a jólét és a látszatok világában! Megyünk, amerre művilágunk állábai rugdosnak. Álmodó milliók! Hiszen vacak kis videojáték az egész! Gombnyomásra letörölhető, emlék és nyom nélkül! Semmi sincs abból, amit látunk. A saját kezemet is csak kölcsön kaptam, határozatlan időre...

Egyszer egy napkeletről jött bölcs azt mondta:

Ami elkeserít - próbáld elfogadni!

Ami bosszant - próbáld kinevetni!

Amit utálsz - próbáld megszeretni, és hihetetlenül boldog leszel!

Ez minden ősi, tiszta létező törvénye. Egyáltalán nem kötelező. Csak választható.

A tenni akarás ott él minden szent meggyőződésben. Ez érthető. De többet tesz a világ érdekében a dombtetőn gondolkodó mackó, mint egy vallásháború. Kedves ismerősöm ezt úgy fogalmazta meg: "Miért akarsz mindenáron segítséget okozni?" Van idő. Semmi nem sürgős. Néhány millió év ide vagy oda, nem számít. A Rendszer működik.

- Talán úgy gondolod, hogy évszázadok, ezredek múltával jobb belátásra tér majd a térfogatnövelő élelmiszereket csámcsogó társadalom? - kérdezte tengerparti barátom.

De addigra már visszajött az áram. Elláttam az asztal túloldaláig, ahonnan egy tápszeren nevelt, gyári pulyka combja mögül mosolygott felém. Elláttam a túlpartig is, ahol a ragyogó égen ártatlan repülő szelte útját.

- Dehogyis! Nincs olyan a jövőben, ami itt ne kuporogna velünk a múltban - mondtam. - Amire vársz, már itt van! Nézz csak körül!

Körülnézett. Már hajnalodott, napfényes teraszon ültünk.

- Ennyi idő volna? - kérdezte, és a pincért kereste hunyorogva, ahogy átvirrasztott éjszakák után szokás.

- Nincs pincér - nevettem - és nem kerül semmibe a napfény. Az Isten kezét nyújtja, ha odébb nem lököd. Ha felfigyelsz arra, hogy a teremtés történik, és folyamatos a feltámadás! Igény szerint: ki, mikor szeretné.