Meteorológiai előrejelzés

Már el sem merem mondani, milyen régen volt......

A ferihegyi repülésmeteorológiai szolgálatnál volt egy kedves ámbár furcsa természetű, mondjuk úgy, hogy kissé túlsúlyos hölgy. Hívjuk őt Júliának.....

Annak idején egy helyen volt (T1 földszint, az előtérre nyíló ablakokkal, ajtókkal) a repülésbejelentő, a NOTAM szolgálat, a repülésmeteorológiai szolgálat no meg a MALÉV ügyeletes navigátor szolgálata. Baráti, bensőséges társaságot alakítottak a tagjai az útra felkészülő hajózó személyzetekkel együtt.

Nos, egy verőfényes, gyönyörű nyári nap délelőttjén Júlia kiáll az ajtóba, majd megszólal:

• Délután kettőre zivatar lesz, nem is akármilyen!

Aki hallottuk, rácsodálkoztunk és megkérdeztük:

• Honnan tudja, Júlia?
• Nagyon hasogat a bütyköm!

Jót nevettünk, a bátrabbak még csúfolni is merészelték. Egészen ½ 2-ig, mikor is egy röpke 5 perc alatt beborult az ég, a sötétlila felhőkből villámok cikáztak, majd a megjósolt menetrend szerint özönvízszerű eső hullott alá.......

Hát ennyit a tudományos előrejelzésről.

A vasvillás megmentők

Annak idején, hajdanán, még a ballonozás hőskorában nagy látványosságnak számított egy-egy dagadt hólyag a levegőben. Rendszeresen jártunk edzőtáborokba, ahol ismerkedtünk eme fura sport rejtelmeivel.

Nos egy ilyen tábor befejeztével már indultunk volna haza, de még hátra volt egy bemutató repülés. Akkori szakosztályvezetőnk utasítására, miszerint "felszállsz, fűtesz, leszállsz" Emil sorstársammal és barátommal végre is hajtottuk. A népes nézősereg teljes megelégedésére felszálltunk a falu focipályájáról, repültünk egy rövidet, majd a pálya túloldalán elterülő gyönyörű, hatalmas füves réten annak rendje-módja szerint le is szálltunk.

Rendezgetve az eldőlt kosárban lévő káoszt, valami furcsa dobogás ütötte meg a fülünket és elkezdett remegni a föld. Mi a jó..... ez??? Kiszállok, de mindjárt vissza is vonultam, mert nem akartam hinni a szememnek: egy csorda rohant a legelőn, egyenesen felénk! Mondom Emilnek, te ki ne szállj a kosárból, mert marha lapos leszel! Röviden ismertettem a tényállást és mindketten megpróbáltunk fedezékben maradni.

Egyszer csak a zaj elül és néma csend üli meg a rétet. Mi történt? Óvatosan kilesek, és a csodálkozás most uralkodott el rajtam: vagy 40-50 fiatal bika (városi gyerek lévén én csak annyit láttam, hogy a tőgyük helyén csak egy szőrös valami lóg - ebből következtettem, hogy ezek bizony hímnemű szarvasmarhák). Nos ez a népes sereglet, meglehetősen nagy és hegyes szarvakkal szó szerint körbeállja a mi földön elterülő, gyönyörű, tűzpiros kupolánkat. Na, mondom, ha ezek tényleg megvadulnak a piros színtől, akkor mi itt befejezzük a földi pályafutásunkat. Hát ezek vagy nagyon szelídek vagy tényleg színvakok voltak, de békésen álldogáltak, szagolgatták, bökdösték a ballont, de nem bántották, sőt, rá sem léptek. Mi meg csak néztük őket és azon tanakodtunk, hogy vajon most mi lesz. A közelükbe menni nem mertünk, csomagolásról szó sem lehetett.

Egyszer csak megjelent két fehér gumicsizmás egyén, egy-egy jóképű vasvillával a kezében és miközben megnyugtattak bennünket, hogy "á, ezek nem bántanak" a vasvillák segítségével elhajtották őket.

Úgy a kő, mint a zabszem le- illetve kiesett, aztán annak rendje-módja szerint összepakoltunk.

A csapat többi tagjának az élménybeszámolót a legközelebbi kocsmában tartottuk meg 1-2 (?) pofa sör mellett.....

Utasok Tripoliból

Kevesen tudják, többen nem, hogy 1983-1988 között Frankfurtban teljesítettem külszolgálatot, mint a MALÉV állomásvezetője, hangzatosabban "station manager"-je. Innen egy szösszenet:

Budapestről tartottam visszafelé Frankfurtba az esti Lufthansa járattal, amikor bemondják a fedélzeten, hogy kérik a MALÉV képviselőt, jelentkezzen a kapitánynál.

Biztos, ami biztos, körbenézek, hogy rajtam kívül esetleg valaki más is létezik ebben a pozicióban. Tudtam jól, hogy Gy. Ernő Frankfurtban van, hisz egyszerre csak egyikőnk lehetett távol. Senki más, csak én.... Jelentkezem a stuwinál, aki bekísér a pilótafülkébe (akkor még lehetett). Bemutatkozom, majd a kapitány is és közli, hogy most kapták rádión az üzenetet, hogy leszállás után azonnal jelentkezzek a határőrségnél. Ennyi az üzenet, az okát nem tudják.

Mit ne mondjak, sok minden megfordult a fejemben. Vajon miért? Elkövettem valamit, kiutasítanak, lecsuknak? Előttem egy pár évvel egy kollégát ugyanígy utasítottak ki az országból. Azonnal összepakoltatták, a másnapi géppel már ki is toloncolták az országból. Egyszóval elég nyugtalan voltam.

Leszállás után (este 10 óra) irány a határőrség ügyeleti irodája, ahol bűbájosan közlik, hogy itt van 34 magyar állampolgár, akik Tripoliból érkeztek. Nincs se vízumuk (akkor még az EU-nak se híre, se hamva nem voltt), se pénzük, se továbbúti repülőjegyük, csináljak valamit.

Bemegyek a tranzitba, meg is találom őket. 34-en elkezdenek egyszerre beszélni, kiabálni, szitkozódni. Na, mondom, ebből elég! Közlöm velük, hogy válasszanak maguk közül 2-3 embert, akik el tudják mondani a történteket, a többiek legyenek szívesek néma hallgatásba burkolózni, mert csak így tudok segíteni, ha lehet. Gyors telefon haza, hogy itt vagyok, de probléma van, egyenlőre nem tudok hazamenni.

Aztán leültem a választott tisztségviselőkkel, akik elmondták, hogy túl sokat ők sem tudnak. Ők olajmunkások, akik Líbia különböző területein dolgoztak, és gyakorlatilag Tripoli repülőterén verbuválódtak egy csapattá és várták az őket hazaszállító MALÉV-es repülőgépet. Ami azonban nem jött és csak nem jött. (Tudni kell, hogy Líbiában kiutazó vízum is van, az adott időpontra el kell hagyni az országot. Hogy mivel, hogyan, azt nem részletezik, de ha nem, lecsukják a renitenseket) Aztán megjelent a MALÉV ottani képviselője és felrakta őket egy repülőre. Azt sem tudták, hol fognak leszállni (mondjuk, ezt erősen kétlem, mert B. Gyuszi kollégám biztosan tájékoztatta őket). És most itt vannak. Na, ez pompás! Se jegy, se pénz, se vízum.... 34 éhes, ideges, hulla fáradt ember, járat Budapestre meg csak holnap délben....

Irány ismét a határőrség. Személyes felelősségvállalás (!) mellett kiállítottak nekik ideiglenes vízumot, amivel kiléphettek a tranzitból. Igen ám, de hova? Akkor már éjfél is elmúlt, minden zárva. Más megoldás nem lévén, betereltem őket a repülőtéri Sheratonba, ahol még a konyhát is kinyitották és rittyentettek valami harapnivalót. Nem túlzás, de majdhogynem megcsókoltak.... A lelkükre kötöttem, hogy aludjanak, ameddig tudnak, reggel jövök, lesz reggeli is, a gépünk délben indul, délután két órára már otthon lesznek. De innen el ne merjenek mozdulni, mert akkor börtön lesz a vége és tudvalévő, hogy a német dutyik borzalmasak! Talán ennek is köszönhető, hogy másnap létszámhiány nélkül mindannyiukat fel tudtam pakolni a MA521-es, Frankfurt-Budapesti járatra.

Utószó:

Mint utólag kiderült, Budapesten valaki, valamiért törölte a Tripoli-Budapest charter járatot. Soha nem derült ki, hogy ki volt az és miért tette. Mint ahogy az sem, hogy mindez mennyibe került a vállalatnak......

Jégtelenítés

Ugyancsak állomásvezető koromban történt a következő eset:

Egész Nyugat-Európában ítéletidő volt. Tél, hideg, fagy, tomboló szél, utak autópályák, repülőterek lezárva. Frankfurt am Main még nyitva, de a helyi meteor szolgálat már hetekkel előtte kongatta a vészharangot: ide is el fog érni ekkor és ekkor. Nem hittek nekik. Napra, szinte órára bejött a jóslatuk.

Süvöltő szél, vízszintes havazás, minden lefagy, ami egyébként merőben szokatlan a Maina folyó menti lapályban fekvő repülőtéren. Ott inkább a folyó által produkált melegebb levegő miatt a borús, ködös idő a jellemző. Hát ez volt a kivétel. Leszállni már nem lehetett, felszállni annál többen akartak. Maguk mögött óhajtották tudni ezt a cudar világot. Nem is volt ezzel különösebb baj, amíg el nem fogyott a jégtelenítő folyadék.... Frankfurtban, Európa egyik legforgalmasabb repülőterén..... De elfogyott. No, itt egy kis laikus magyarázat azoknak, akik nem foglalkoznak repüléssel: a repülőgépre rakódott hó, illetve csapadék ráfagy a repülőgép hideg fém részeire, ami miatt a repülőgép létfontosságú szervei (mint pl. a kormányok) nem működnek, befagynak. A szárnyakra rakódott hó és jég megváltoztatja a repülőgép aerodinamikáját, nem lesz vagy csak nagyon kevés felhajtóerő keletkezik. Ezt úgy oldják meg, hogy közvetlenül az indulás előtt egy speciális folyadékkal "lemossák" a repülőgép kritikus részeit. Ez a folyadék oldja is a jeget, meg meleg is..... Nos, ez a folyadék fogyott el....

Utasaim a váróteremben egyre paprikásabb hangulatban leledzenek, szokás szerint a MALÉV-ot szidják. Próbálom őszintén ecsetelni a helyzetet, nem hisznek nekem. Hiába az etetés, itatás, lincselésnek kezdek elébe nézni. Hiába, már több, mint hat órás késésben vagyunk. Kérdezem az illetékesektől, mikorra várható a jégtelenítő folyadék pótlása? "Úton van a tanker Amsterdamból" - volt a válasz. No, mondom magamban, Amsterdamból, amikor tőlünk nyugatra szinte teljesen megbénult a közúti közlekedés..... Nem tudni, mikorra ér ide.

Telefon Budapestre: küldjük szállodába az utasokat, a helyzet reménytelen. A válasz a szokásos: nem, várjunk még! Várjunk, de mire? És ez így ment egészen estig. Az eredmény az lett, hogy a nagy és gyorsreagálású légitársaságok 100 km-es körzetben minden szállodát dugig töltöttek az utasaikkal, hely messze-távol sehol sem volt. Aznap 143 induló járatot töröltek a kedvezőtlen időjárás miatt. El lehet képzelni.....

Egyszer csak megcsörren a telefonom, a repülőtér központi diszpécser iroda hív: "Figyelj! Összeöntöttük a tankkocsikban lévő maradék folyadékot egybe, annyi van, hogy egy, egyetlen gépet le tudunk fújni. Tudtok menni?" - Fél órán belül! - rebegtem a választ.

Sikerült a szanaszét csellengő utasaimat is összetrombitálni. Ámbár elég rondán néztek rám, de kiálltam eléjük és közöltem, hogy van egy jó hírem: ma este otthon fognak vacsorázni! Látni kellett volna az arcokat: egyesekén a fülig érő vigyort, másokon a hitetlenkedő ferde pillantásokat, míg az egyik utas hangosan megkérdezte: "És maga is jön velünk?" - Ó, nem én inkább itt maradok - válaszoltam. "És miért?" - kíváncsiskodott. - Mert félek, hogy útközben meglincselnek! - válaszoltam.

Ez volt az a pillanat, amikor mindenkiből kitört a nevetés. Feloldódott az egész napos feszültség.....

Gombamérgezés

Megboldogult anyai nagyszüleimnek volt egy kis házuk a Börzsönyben, Verőcemaros felett. Nyaranta ott laktak, mi meg hetente 2x - 3x látogattuk őket, elláttuk őket amivel kellett, főleg kajával. Egy ilyen alkalommal a nagypapa elment a két kicsi lányommal sétálni. Mi kipakoltuk a frissen főzött kaját és egyebeket, majd a szokásos tere-fere a nagymamámmal. Már elég későre járt, amikor megjelentek a csavargók és büszkén mutatták kis kosárkájukat, ami tele volt gombával: csíkossal, pöttyössel, barnával, pirossal, fehérrel és rózsaszínnel. Tudjátok, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Valami miatt siettünk már haza, így a nagyi lelkére kötöttük, hogy a kosárka tartalmát dobja ki, mert nem ismerjük a gombákat. "Jó-jó, csak menjetek!" - nyugtatott.

Aztán már csak az események rekonstruálása után derült ki, hogy a nagyi - örök életében spórolós volt - gondolta, hogy dehogy dobja ki ezeket a gyönyörű gombákat, inkább főz belőlük levest. Úgy is tett. Hiába volt az általunk szállított meggyleves, ő inkább a gombát választotta, hisz a meggylevest meg lehet másnap is enni.

Rákövetkező nap a szomszédnak feltűnt, hogy nincs mozgás Péter bácsinál és Mária néninél. Átment (hál'Istennek) és látta, hogy a két öreg igencsak rosszul van, jártányi erejük sincs. Azonnal mentőt hívott, akik beszállították őket a Váci kórházba. Gyomormosás meg ami vele jár.... Aztán megkérdezték, hogy ugyan milyen gombát ettek?

Mivel a nagyi akkurátus lélek lévén, miután délben mindketten ettek a gombalevesből, sőt a papának estére még meg is melegítette a maradékot, mindent elmosogatott és elpakolt. Így a szakembereknek fogalmuk sem volt, hogy milyen mérgezés okozta a bajt. Biztos, ami biztos, felszállították őket Budapestre oda, ahol az öngyilkosokat is kezelik. A mamát alapos vizsgálat után hazaengedték, a papát még egy hétig bent tartották, mert nem akarták elhinni, hogy semminemű károsodás nem érte a szervezetét, pedig kétszer is evett a gyilkos galócát tartalmazó levesből...

Hát igen, szívós volt a kisöreg: 14 éves kora óta kárpitos volt, átharcolta az első VH-t, a Tanácsköztársaságot, a II. VH-t, 1956-ot. Az első VH alatt mellette robban egy akna, őt akárhány méterre elrepítette, légnyomást kapott. Ha ideges volt, az egyik vállát elkezdte rángatni és dadogott.

Namármost: a békebeli kárpitosok pl. a rugó lekötözésénél a szájukba kaptak egy adag szöget (mert a nyálas szög belerozsdásodik a fába és nem jön ki), úgy verték bele a keretbe. Most mindenki fantáziájára bízom, hogy megsaccolja: mennyi szöget nyelhetett le, ha valami miatt ideges lett és éppen tele volt a szája szöggel??? Minden esetre kellő védettséget adott a gombamérgezés ellen..... - Jó éjt nektek!

Barlangászás 1

A kezdet

Siheder kölyök koromban többek között elég sok mindent csináltam, többek között pár évig barlangásztam is.

A gimnázium első évében összeálltunk egy páran és sorra jártuk a budai hegyek barlangjait. Volt köztünk egy srác, aki többé-kevésbé ismerte a budai hegyekben megbúvó barlangok járatait. Hogy mennyire, azt csak abból tudom megítélni, hogy egyszer sem tévedtünk el, nem ragadtunk bent, mindegyikből gond nélkül előkerültünk. Ő volt az, aki némi agitálás után összefogott minket, ő lett a falkavezér, azaz a "túravezető".

Otthon persze nem bocsátkoztunk felesleges részletekbe, hova is járunk "osztálykirándulás" címszóval, miért olyan sárosak a ruháink, holott verőfényes, meleg időben túráztunk. Csak akkor kezdett gyanussá válni a dolog, amikor egyre gyakrabban hoztam haza különböző ásványdarabokat. Egész szép gyűjtemény kerekedett belőlük, mígnem - ahogy ezt előre borítékolni lehetett - lebuktunk. Mert egy kis házkutatás után előkerült a karbidlámpa (akkor még a háztartási boltokban kilóra lehetett kapni karbidot), a holt koszos és agyagos overál, elemlámpa, sisak, szóval a kötelező felszerelés.

Jött a szülői szigor, eltiltás, fenyegetés, "megtiltom, és ha ha mégegyszer.... " stb. Nem használt.

Utólag belegondolva nem volt éppen veszélytelen dolog, hogy négyen-öten, szakképzett vezető nélkül belevágtunk a Szemlőhegyi-, Ferenchegyi- vagy a Solymári Ördöglyuknak avagy a Mátyás-barlang labirintusainak. De tovább csináltuk. Sokan tudják, hogy a vár alatt is van egy kiépített barlangrendszer (ma már látogatható is), amely vészhelyzet esetén óvóhelyként is üzemel. Mi viszont ismertük a titkos bejáratot is..... Nem szerettük, mert nem más, mint egy kiépített alagútrendszer, amiben nagyon könnyű eltévedni. Az egyetlen érdekes dolog a saját, csatorna- és vízrendszertől független kút volt. Viszont egyszer azt is meg kellett nézni.

Amikor kedves szüleink belátták, hogy minden szülői tiltás és szigor hiábavaló, beadták a derekukat: - Jó, rendben, csináljátok, de csakis szervezett formában!

Gyerekkori barátom édesapjának volt egy jó ismerőse a MűegyetemGeológiai tanszék vezetőjének személyében. Az ő segítségével kerültünk be az ott működő barlangkutató csoportba.

Először nem kis fenntartással léptünk be mi, mint kis pisis gimnazisták a "nagy egyetemisták" közé tartván attól, hogy alsóbbrendűnek, nem közéjük valónak néznek. Hogy ez mennyire nem így volt, azt az elkövetkező évek bizonyították. Az első perctől befogadtak és egyenrangúnak tekintettek minket. Példaként egy rövidke történet, hogy mennyire alaptalan folt a félelmünk:

A Mátyás-hegyi barlangban van egy hely, a "tantusz". Oda úgy lehet eljutni, hogy két sima, ferde sziklafal között kifeszíti magát az ember (hátad az egyik, lábad a másik falon) és vízszintesen elaraszolsz a végéig, a "tantuszhoz". Ennek az volt a tulajdonsága, hogy csak ferdén, mint ahogy régen a telefonfülkék nyílásába dobták bele az érmét, lehetett átpréselődni. Aztán ugyanúgy vissza, mert mögötte csak egy kis fülke volt, onnan sehová tovább, csak vissza. Hogy akkor miért másztunk át? Hát mert fiatalok és bohók voltunk. Értelme nem volt, de mindenkinek meg kellett csinálni. Hozzátartozott a rituáléhoz. De nem ez a lényeg, hanem a ferde fal.

Jómagam akkor sem voltam egy daliás alkat, azaz nem értem át a ferde falat. Hiába raktam a vállamat az egyik falra, a lábam csak kalimpált a levegőben, nem ért el a másikig. Erre a hosszú, nyurga srácok sorban végig befeküdtek, mintegy élő hidat képeztek és én a vállukon, úri ember módjára átsétáltam. Hát ilyen társaság volt.

Minden egyes túra végén a legközelebbi alkoholt is árusító vendéglátó egységben közületileg megünnepeltük a túra sikerességét. Összedobtuk amink volt, nem számított, ha valakinek éppen üres volt a zsebe. Ünnepeltünk rendesen, amennyit a közös kassza megengedett, de csakis a túra végén. Ez szigorú szabály volt és ehhez mindenki tartotta is magát. Arra sem emlékszem, hogy valaki túl sokat ivott volna. Ott......

Barlangászás 2

A Vass Imre barlang

Jósvafő felett van a Vass Imre barlang, amelyik a geológiai tanszék kutatóállomásaként működött. Ha jól tudom, ma már egy része a nagyközönség előtt is nyitva áll, akkor azonban még zárt terület volt.

A barlangban komoly műszerekkel komoly kutató munka folyt nem annyira komoly emberekkel. Mérték a beszivárgó csapadék mennyiségét, a cseppkövek növekedését, a víz mésztartalmát, hőmérsékletet meg még egy csomó kitudjamit. Például kimutatták, hogy a barlang falai - hacsak tized- vagy század milliméterekkel is - de tágulnak és összehúzódnak, pontosan a tengerek ár-apály ciklusával megegyezően.

Hosszú hétvégeken, iskolai szünetekben mi is szívesen felmentünk és segítettünk a kutató csoportnak. Kettő-négy órás váltásokban cseréltük egymást, írtuk, jegyeztük a mérési eredményeket.

Ennek a kellemetlen része az volt, amikor egy-egy kiadósabb eső után a barlang járataiban megemelkedett a vízszint és egyes helyeken térdig-derékig bele kellett gázolni a kb. hat fokos vízbe. Ez csak addig volt kellemetlen, amíg a gumicsizma meg nem telt vízzel és a test nem melegítette fel a benne lévő vizet. Ugyanezt a célt szolgálta a réteges öltözet is. Tényleg így volt. Egy alkalommal figyelmeztettek, hogy szigorúan maradjak a jobb oldali fal mellett, mert ott a párkány a víz alatt, amelyen végig kellett menni. Balga módon nem figyeltem, egyet léptem balra, egyből mellig merültem a fürdésre nemigen alkalmas vízbe.

A barlang bejáratánál volt az öltöző, ahol befelé menet utcai öltözékünket "munkaruhára" cseréltük. Felhúztuk a koszos - de inkább agyagos - overálunkat, amit tilos volt mosni. Az volt az igazi, amikor már gazdája nélkül megállt a saját lábán...... Amelyik eltört, azt megfoltoztuk.

Kifelé jövet korra és nemre való tekintet nélkül mindenki ledobta a csuromvizes cuccait. Jött az egymás törülközővel történő erőteljes ledörzsölése, majd száraz ruha felhúzása. Nem hallottam, hogy bárki megfázott vagy náthás lett volna.....

A barlanghoz egy kutatóház is tartozott, nem is akármilyen. Egy alpesi stílusban épült házat képzeljetek el, alul műhellyel, felette nappali, VIP hálószobák és egy nagy terasz. A tetőtérben helyezkedett el a legénységi szállás, azaz a pórnép alvóhelye emeletes vaságyakkal. A tetőteret - magyarán padlást - kívülről, egy keskeny vaslétrán lehetett megközelíteni. Figyeljetek, mert minden apró részlet a következőkben jelentőséggel bír!

A környezet alaposabb megismerésében még fontos szerepet játszik az a kb. 2 m átmérőjű, kb. 30 cm mélységű meteorológiai tó, amellyel a lehullott csapadék mennyiségét mérték és amelyet arasznyi magasságban karók közé kifeszített dróttal kerítettek körbe.

A társasági életet felpezsdíteni igyekezvén beültünk vagy hatan-nyolcan a tó mellé felvert négy személyes sátorba egy pár kolbász, egy kiló kenyér, valamint 2 db 1,5 literes csatosüveg kíséretében (az egyikben rum, a másikban kevert....).

Úgy a kenyér és a kolbász, mint a két üveg körbe-körbe járt, amíg a szilár anyag el nem fogyott. Utána már csak az üvegek, ők tovább bírták..... Elég rövid időn belül igencsak jókedvünk kerekedett és nemcsak azért, mert beleheltük a sátrat....... Az is lehet, hogy az egyikőnk még elmotorozott a legközelebbi kocsmába a két üveggel, hogy szorítsák ki belőlük a levegőt. Így összegyűlt vagy 3-3 liternyi rum és kevert.....

Arra még emlékszem, hogy mindkét üveg alján még lötyögött valami, amikor úgy éreztem, hogy nekem bizony sürgősen friss levegőre van szükségem. Kikúsztam a sátorból, araszolhattam vagy két métert, aztán filmszakadás. Halvány emlékként rémlett, hogy később valaki marha mód oldalba rúg és egy jóízűt káromkodik. Ettől egy kicsit felébredtem és elindultam a szállás felé.

Utólag, a többiek elbeszélése alapján sikerült rekonstruálni az esetet:

Én, mintha mi sem történt volna, felmentem a vaslépcsőn a legénységi szállásra, nem szóltam senkihez egy szót sem, hanem felmásztam a felső ágyba és azon nyomban elaludtam.

Másnap felébredvén kerestem a gumipapucsomat. Azt tudtam, hogy előző nap az alattam alvó jó cimborámnak adtam kölcsön, de csak az egyik volt meg, a másiknak se híre, se hamva. Kérdezem, - Te Joci! Hol a papucsom? Őt valószínűleg jobban megviselték az előző esti történések, mert nem éppen nyomdafestéket tűrő hangon közölte velem, hogy nem tudja és egyébként is hagyjam békén (ez persze a rövidített, cenzurált változat).

Viszont kint, a meteorológiai tó tetején úszkált egy fél pár papucs és félelmetesen hasonlított az általam keresettre. Jobban szemügyre véve a helyszínt feltűnt, hogy a tó vörös iszapos alján egy (azaz 1) láb nyomai vannak, melyek szabályos körívet rajzoltak az iszapba. Aztán amikor a jó cimbora is kifésülte az összekuszálódott szálakat, tudni vélte, hogy nem sokkal az én sátorból való távozásom után, hasonló indíttatások miatt ő is kijött. Jött volna, ha én nem fekszem keresztbe a füvön. De természetes akadályt képezve ott voltam és ő volt az, aki belém rúgott és simán átesett rajtam. Aztán amikor kipihente magát, elindult a szállás felé, de megbotlott a tavat körbevevő drótban és felakadt az egyik lába. Hogy ne essen pofával a tóba, sikerült fél lábbal kiugrálnia belőle, de eközben ezt a lábát elhagyta a papucs és önálló életet kezdett a sekélyke víz felszínén.

Látjátok, mindennek van magyarázat. Hát nem egyszerű???

Barlangászás 3

Vörös foszfor

A barlangász csoport az egyetem legkülönbözőbb szakainak hallgatóiból és tanáraiból állt. Volt közöttünk geológus, vegyész, jogász, ilyen-olyan mérnök és mérnökhallgató, tanársegéd, egyszóval elég változatos volt az összetétel. Most a vegyészen lesz a hangsúly.

A már említett kutatóházban folyó munkákhoz olyan vegyültre volt szükség, amelyben vörös foszfor is jelen volt. Hogy milyen vegyület volt, mire kellett, ne kérdezzétek, ennyi év távlatából úgysem emlékeznék rá. Meg nem is fontos.

A fontos az, hogy vegyész barátunk nekifogott az elegy előállításának. Mivel a vörös foszfor (tudomásom és emlékeim szerint) igencsak gyúlékony és roppantul szeret a robbanni, a saját maga által felállított munkavédelmi előírásoknak eleget téve kivonult a műhelyből, a munkafolyamatot áthelyezte a nyílt térbe, azaz a porcelán keverőtálat ráhelyezte egy fa székre, kivitte a műhely elé a szabadba, - nagy-nagy pechére - az erkély alá és halál óvatosan elkezdte lúdtollal keverni az összetevőket. Idáig minden rendben is volt.

A probléma ott következett be, amikor az erkélyről valaki leverte cigarettájáról a hamut...... ami egyenesen beleesett a porcelán keverőedénybe. A hatás leírhatatlan volt...

A porcelán tál elemi darabjait sem találtuk meg a robbanás után. A széknek az ülőkéje úgy eltűnt, mintha anélkül vették volna. Mellette ott ült a földön vegyész barátunk és bambán nézett maga elé, azt sem tudta mi történt és hol van. Hallani sokáig nem hallott semmit, mindkét keze, arca csurom vér. Rohanás a legközelebbi orvoshoz, onnan mentővel Aggtelekre vitték, ott tudták szakszerűen ellátni a sérüléseit. Késő este, hatalmas vigyorral az ábrázatán láttuk újra. Minkét kezén hatalmas gézpólya, amivel csak integetni tudott, kezet fogni nemigen. Körbejártuk, meglapogattuk a hátát és leginkább jelbeszéddel tudattuk vele, hogy mellette volt a védőszentje, hogy ennyivel - maradandó sérülések nélkül - sikerült megúsznia. Még a szeme fehérjébe is beleégett a foszfor.....

Összepakoltuk a cuccát és késő este, buszjárat nem lévén, rumstoppal elindultunk Aggtelekre, a vasúthoz.

Hogy mi az a rumstop? Hát amikor minden kocsmánál megállsz egy fél deci rumra. Ahol zárva volt a kocsma, megkerestük a kocsmáros lakását..... Igaz, nem mindig fogadtak kitörő lelkesedéssel, de legalább a kocsmát kinyitották.

Gyalogolás közben pedig a lenyelt rum mennyiségével arányosan növekvő hangerővel énekeltük, hogy:

"Mózes a kofferban,

Úszik a Nílusban,

Ki-ki dugja fejét,

Nem találja helyét,

Mózes a kofferban,

Úszik a Nílusban,

...... stb. - stb.

oltári módon lehet rá menetelni és addig lehet ismételni, míg célba nem érsz, vagy el nem visz a rendőr.....

Jó éjt nektek, aludjatok jól!

Szilveszteri repülés

(hőlégballonnal)

Annak idején, hajdanán bevezettük a december 31-i, szilveszteri repülést. Azt hiszem, ezt a jó szokást - nagyon helyesen - sokan a mai napig is ápolják. Valahogy különleges érzést ad az, hogy az év utolsó napját is szerelmünkkel, a repüléssel tölthetjük. Társunk féltékenysége nélkül.......

Szóval, K. J. (†), akkori szakosztályvezetőnk hathatós közbenjárásának eredményeként nemhogy Budapest területéről, de (akkor még) a Ferihegyi repülőtérről szállhattunk fel. Nagy szó volt ez akkoriban, sokaknak nem is nagyon tetszett. Igaz, a későbbiek folyamán repültünk mi Brüsszel, Frankfurt nem kis forgalmú repülőterei felett és soha nem volt sem esemény, sem szabálytalanság. Csak az előírásokat kellett pontosan betartani. Aki már volt olyan szerencsés, és részt vett a világ legnagyobb ballonfiesztáján, a New Mexico-i Albuquerque-ban, tudhatja, hogy ott a felszállóhely közelében "csupán" három repülőtér van: egy komoly katonai, egy nemzetközi polgári és egy sportrepülőtér. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy a közel ezer (1000 !) hőlégballon repülését össze lehet hangolni az említett repülőterek forgalmával......

De térjünk vissza az ominózus szilveszteri repüléshez.

Nem kis izgalommal készültünk fel a rendhagyó felszállásra. Egy kicsit viccelődve mondtuk, hogy a MALÉV különjárata járata indul...... Nem hinném, hogy az utasváróban bemondta volna a hangosbemondó.

Bizonyára impozáns látványt nyújtott volna a futópálya mellől felemelkedő MALÉV feliratot viselő ballonunk, ha....... Mondom mindezt feltételes módban, mert abban a tökig érő ködben, ami aznap ránk köszöntött, nem sokat lehetett látni. A felhőalap nem lehetett 50 méternél több, a vízszintes látás ezt valamivel meghaladta....... Ma már - ennyi év után - már lehet beszélni róla, elévült.

V. A. (†) egykori kollégámmal és barátommal szakosztályvezetőnk nem kis és erőteljes unszolására bevállaltuk a felszállást (tudom, hogy a végső döntés a jármű parancsnokáé, de aki ismerte az említett személyt, nem csodálkozik semmin). Nem is volt semmi baj egészen addig, amíg fel nem emelkedtünk vagy 20-30 méterre. Onnan kezdve olyan sűrű tejfehér massza vett körül bennünket, hogy az orrunkig nem láttunk. Tájékozódásról szó sem lehetett. Némi támpontot csak az iránytű és a magasságmérő adott, de a sebességet még csak megsaccolni sem tudtuk. Halvány lila fogalmunk sem volt, merre járunk. Próbáltunk feljebb emelkedni, de a massza csak sűrűbb lett. A zabszem effektust is figyelembe véve úgy döntöttünk, hogy minél előbb leszállunk. De hova??? Mi van alattunk??? Tudtuk, hogy nem járhatunk túl messze a repülőtértől és azzal is tisztában voltunk, hogy lakott terület felett kolbászolunk. Hallottuk a villamos nyikorgását, a gépkocsik surrogását, a magasfeszültség jellegzetes "duruzsolását" és nem állíthatom, hogy boldogok voltunk.

Aztán megelégelve az ismeretlent úgy döntöttünk, hogy mivel minden jó bulinak véget kell egyszer vetni, egy életünk, egy halálunk, mi bizony leszállunk. Lesüllyedtünk, amennyire a józan eszünk engedte, majd amikor tartós csendet véltünk hallani, tovább csökkentettük a magasságot. Vagy 20 méteren járhattunk, amikor megláttuk a talajt. Örömünk és megkönnyebbülésünk határtalan volt: sehol egy magasfeszültség, sehol egy épület, sehol egy fa. Annak rendje és módja szerint épségben leszálltunk. Tudjátok hol? Soha ki nem találnátok: a repülőtéren, a 31-es futópálya (akkor még csak egy volt) küszöbétől 200 méterre..... 

Repült időnk valamivel fél óra felett volt és egy akkora vargabetűt repültünk Rákosborzasztó felett, hogy rajzolni sem lehetett volna szebbet.

Este jólesett a pezsgő........

Katonaság 0 - a kezdetek

Nos, az elkövetkező "szösszenetek" leginkább unokáimnak íródtak (ezért is az idősebb korosztálynak néhol a felesleges magyarázat), akik egy-egy nyári estéken folytatott beszélgetéseink alkalmával élvezték a régi történeteket. Ha nem lenne időm élőben mindet elmesélni, hát legalább olvassák, emlékezve rám..... Tehát, jöjjön az első:

Leérettségiztem, eltelt a nyár, a továbbtanulási szándékaim dugába dőltek, munkanélküli voltam.

Mit lehet csinálni?

• Elmegyek akárhova dolgozni,
• Vagy nem.

Komolyra fordítva a szót: Abban az időben a férfiaknak kötelező volt a katonaság. Ezt hívták sorkatonaságnak, mert ha tetszett, ha nem, először összeírták a sorköteleseket, majd besorozták. A Magyar Honvédségnél ez 24, a Belügyminisztériumhoz tartozó határőrségnél 27 hónapos tényleges szolgálatot jelentett. Hacsak..... A hacsak azt jelentette, ha az orvosi bizottság az összeírás alatt végzett orvosi vizsgálat nem minősítette szolgálatra alkalmatlannak. Ilyenek voltak a komoly szervi bajokkal, mint pl. szívbetegség, gerincsérv, skizofrénia, epilepszia stb-stb. küszködő emberek. Őket, hogy úgy mondjam, leselejtezték, ami nem lett volna különösebb baj, de ezek a betegségek - mégha mondvacsináltak is voltak - bekerültek az egészségügyi kartonokba és végigkísérték egész életükön át. Jól meg kellett gondolni, hogy megéri-e egy orvos ismerőstől hamis papírokat szerezni......

Egyetlen kiút lett volna még: bekerülni a MALÉV-hez.... Az ott dolgozó fiatalokat csak egy hónapra vitték el. Ez azonban reménytelen volt, mivel a MALÉV-hez csak egy három hónapig tartó, nagyon komoly átvilágítás, ellenőrzés után vettek fel embereket. Addig meg bőven behívhatnak.... Apám, anyám MALÉV-es volt, de ez sem mentett fel a fenti eljárás alól.....

Tehát se iskolám, se munkahelyem nem volt, előttem a kikerülhetetlen katonaság. Gondoltam egy merészet és bementem az u.n. Kiegészítő Parancsnokságra, ahol a sorkötelesek nyilvántartását és sorozását intézték. Mondtam, hogy én pedig azért jöttem, hogy engem minél előbb besorozni szíveskedjenek. Értelmetlenül néztek rám, mint akik rémet látnak. Nem tudtak hová tenni. Most ez az ember besétál ide és azt kéri, hogy a leghamarabb vonultassuk be? Elment a józan esze, vagy csak hülyéskedik? Amikor mindenki azon mesterkedik, hogy megússza a katonaságot? Ez tényleg nem normális! Meg is kérdezték, hogy aztán mi a fenéért olyan sürgős nekem? Kifejtettem az indítékaimat: Nézzék, most érettségiztem, 18 éves vagyok, sorköteles. Nem vettek fel sem egyetemre, sem főiskolára. Nincs sem gyerekem, sem feleségem, de még komolyabb kapcsolatom se. Mire várjak? Jobb előbb túlesni rajta. Sokkal könnyebb, mintha egy menyasszonyt, netalán egy családot kellene otthon hagyni két évre......

A szigorú arcokon némi lágyulást véltem felfedezni és elkezdtünk beszélgetni. Mindebből azt a következtetést vontam le, hogy kezdtek a normális élőlények közé sorolni. Hova jártam iskolába, hol lakom, melyik alakulathoz szeretnék menni? No, ez az utolsó kérdés már nagy szó volt, mert válogatni nem lehetett. Az is lehet, hogy az önkéntes jelentkezésem honoráriuma volt ez a kérdés. Mondtam, hogy repülős családból származom, a repülősökhöz szeretnék kerülni. Bólogattak, irogattak, majd elbocsátottak azzal az ígérettel, hogy majd értesítenek. Fura érzésekkel jöttem ki az irodából: vajon jól tettem???

folyt. a "Katonaság 1" alatt......

Katonaság 1

(Folytatás)

Hol is hagytam abba? Ja, hogy furcsa érzésekkel jöttem ki az irodából....

Hazamentem és nem tudtam magammal mit kezdeni. Nyugtatgattam magam, hogy nemsokára úgyis meghívnak egy kétéves kirándulásra, addig legyél türelemmel. Könnyű azt mondani! Tudjátok, a bizonytalanság a legrosszabb. Minden nap várod a postást, mit hozott? Vajon holnap megkapom? Vagy holnapután?

Teltek-múltak a napok, hetek, sőt hónapok, sehol semmi. Szeptemberben jártam a Kiegészítő Parancsnokságon, azóta eltelt az október, elkezdődött a november is, és még mindig sehol semmi.

Egyszer csak csengetett a postás, tértivevényes levelet hozott! Hát igen, megjött a behívóm! Na hurrá, két év ingyen szállás, teljes panzió, tiszta kánaán! Olvasom: november 15-én jelenjek meg a Fehérvári úton lévő művelődési házban sorozásra.

Nem tudom, mondtam-e már, a sorozáson a már összeírt delikvenseket osztották szét különböző alakulatokhoz, különböző helyekre. Ott mondták meg, hogy Kovács XII János a Magyar Honvédség Sárdagasztó ezredéhez kerül Karakószörcsög alsóra, jelentkezzen egy hét múlva teljes felszereléssel a Keleti pályaudvar katonai várótermében. A teljes felszerelést egy saját gyártmányú, szabvány méretű és zöld színűre festett katonaláda alkotta, amelynek tartalmát tisztálkodó felszerelés, némi hideg élelem meg már a fene se tudja mi alkotta. A három hónapos kiképzés alatt ez volt a szekrényünk.

Annak rendje-módja szerint a bevonultunk vagy hatszázan, ha nem többen. Köszöntöttek, elmondták a szokásos protokolldumát a haza szeretetének fontosságáról, hazánk megvédéséről, mert pártunk és államunk stb-stb. Aztán kezdődött az érdemi rész: bemondtak egy alakulatot, majd elkezdték sorolni a neveket. Akit szólítottak, az szépen felállt, átvette a szükséges papírokat, mint pl. a bevonulási parancs és az ingyenes vonatjegy. Már akkor valami bűzlött, mert a jegy is csak odafelé szólt......

Teltek a percek..... Fél óra, egy óra, másfél, kettő...... Lassan fogytak az ifjak. Már-már azt hittem, hogy rólam elfelejtkeztek, maradhattunk vagy hatan-nyolcan, amikor megszólal a főmufti: BM Határőrség Győri Önálló Zászlóalj: X, Y, Z, Cseraljai István. Hát, köpni-nyelni nem tudtam. Én, aki egyházi iskolában érettségiztem, én a Belügyminisztérium alá tartozó határőrséghez??? Itt valami félreértés van! Hát, majd meglátjuk, apelláta nem volt. Mi voltunk az utolsók, utánunk kiürült a terem.

Azt hiszem, három nap volt az indulásig. Teleraktuk a katonaládát mindenféle földi jóval, leginkább alkohollal, aztán összeült a baráti kör elbúcsúztatni. Mert nem minden nap esik meg, hogy valaki elindul a felnőtté válás rögös útján.....

(folyt. köv. "Katonaság 2" alatt)

Katonaság 2

Hát, elindultam a rögös úton, hátha ember lesz belőlem. Mert egy leérettségizett, azaz egy 18 éves lény, aki ezidáig élvezte a szülői ház melegét, főként anyuci főztjét, babusgatását, törődését, akinek még semminemű élettapasztalata nincs, akinek még nem fricskázta meg az orrát az élet, aki még nem tudta, mi az az igazi felelősség, mit jelent másokkal törődni, még a legjobb akarattal sem nevezhető felnőttnek. Ember, persze, hogy ember, de nem felnőtt! Persze vannak, akiknek ennél jóval kevesebb adatott meg, de az ember feje lágya ebben a korban még nem nőtt be.....

Tehát: 1967 november 23. A szép zöld katonaláda kíséretében irány a Keleti pályaudvar. Mindkét oldalon könnyes szemek kíséretében búcsú a családtól. Jelentkezés a váróban, majd felszállás a külön vagonba és indulás Győrbe.

A kiképzésünk három hónapig, egészen pontosan február 15-ig tartott. Minden részletét felesleges lenne elmesélnem, meg a java része már a feledés homályába merült. Arra határozottan emlékszem, hogy piszkos hideg tél volt, egyike a hidegrekordoknak. Győr ugyebár a Duna mellett fekszik, holtágakkal, szigetekkel, árterülettel. Na, ez az utóbbi volt a törzshelyünk, oda jártunk gyakorlatozni. A legjobban az alaki harcászat nevű műsorszámot utáltam, ahol imitálni kellett az ellenség elől való elbújást (értsd úgy, hogy a gyalogsági ásóval az átfagyott földben árkot kellett ásni feltételezvén, hogy a vélt golyózápor elől védve vagyunk. Vagy vegyvédelmi ruhában (tetőtől-talpig túl jól záródó gumiruha), gázálarcban kellett megrohamozni a nemlétező ellenséges vonalakat. Mondanom sem kell, hogy alatta patakokban folyt rólunk mindenhonnan az izzadság. Nem lett volna ez olyan nagy tragédia, ha nem tizenfokok vannak mínuszban, ha nem ilyen hidegben és süvöltő szélben kellett volna csinálnunk. Hogy ne fagyjunk meg, előszeretettel mozgattak minket. Volt roham, futás, erőltetett menet, hosszú- és rövidlépéses menetelés (nem tévesztendő össze a kocsmai mértékegységekkel) minden, ami megmozgatott. Volt olyan, akinek lefagyott a lába, másnak megfagytak az ujjai. Őket még meg is büntették, mert nem mozogtak eleget.......

Nem csak a gyakorlótéren keserítették meg a napjainkat, jutott belőle bőven a laktanyán belülre is. Nekem szerencsém volt, mert egy rendesebb szakaszvezető volt a rajparancsnokom, ő feleslegesen nemigen izélgetett bennünket. Volt egy pár "berepült a gólya a körletbe", aminek látható jelei is voltak: ami a körletben, azaz a szobánkban található volt, az az udvar közepén volt megtalálható, egy kupacba felhalmozva. Vaságyaink voltak szalmazsákkal, lepedővel, pokróccal. Még a szalmazsákokat is, személyes holminkat is kidobálták az udvarra. Na, mindezt meghatározott időn belül vissza kellett rendeznünk, utána körletszemlét tartottak.... Egyszóval egy élményekkel gazdagon teletűzdelt három hónap volt.

Még egy kis adalék a kiképzésemhez: Én - a rendes emberekkel ellentétben - a bal vállamról lövök. Minden normális, jobbkezes ember a bal szemét becsukva a jobb vállához szorított fegyverrel lő. Kivéve engem. Én valahogy az utolsó pillanatban mindig átcsempésztem a bal vállamra, oszt' lőttem. Kiszúrta ezt a lövészetet vezető szakaszvezető és odajött hozzám és üvöltve kérdezi:

• Maga balkezes?
• Jelentem, nem!
• Akkor miért tartja a bal vállán a fegyvert???
• Jelentem azért, mert bal szememmel nem tudok kacsintani!

Na, azt hitte, hogy hülyéskedem. Nem hitte el. Belehúzták a bal szemembe a sapkát, leragasztották, felvetették a már említett vegyvédelmi ruhát, futtattak benne vagy négy kilométert, akkor sem tudtam kacsintani. A végén beleköpött a saját sapkájába, földhöz vágta, megtaposta és emígyen szóla:

• az Isten "bazsalintsa" meg magát, akkor csinálja úgy, ahogy akarja!!!

Nos, attól a pillanattól kezdve csak kiválót lőttem.......

A kiképzés és az ünnepélyes eskütétel előtt hívattak a parancsnokságra. Egy fiatal elhárító tiszt elé kerültem és elkezdtünk beszélgetni. Családról, iskoláról, mindenről. Leginkább az érdekelte, hogy mit csinál édesapám, hogy és miért kerültem én egyházi iskolába. Nem volt mit szépíteni, őszintén elmondtam neki az igazat. Hogy azért, mert a gimnázium első két osztályában kezdtem nem korrekt társaságba keveredni, mert az osztályfőnöknőnkkel nemigen szimpatizáltunk egymással, mert minden félévben sikerült az osztályfőnöki rovóig eljutnom, ami a bizonyítványban 3-as magatartási jeggyel jelenik meg és én pedig nem voltam olyan rossz gyerek. Érdeklődéssel végighallgatott, majd kérdezte, hogy miket tanultunk illetve miket tanítottak ebben az egyházi iskolában nekünk a papok.

És itt kezdett komolyra fordulni a beszélgetés. Volt szó hitről, vallásról és minden ezzel kapcsolatos dologról. Másfél óra után, vegyes érzelmekkel hagytam el a szobát. Fogalmam sem volt, mi lesz ezután.

Pár nappal az őrsökre való kihelyezésünk előtt a beszélgetésre behívottak közül jópáran boldogan lobogtattak egy levelet, miszerint őket leszerelték, ők mennek haza, nekünk meg további kellemes időtöltést kívánnak.....

A szerencsétlenek nem tudták, hogy három nap múlva otthon kézhez kapják a Magyar Honvédséghez szóló behívójukat. Kidobták őket a határőrségtől és behívták őket a honvédséghez árkot ásni. Még időt sem nyertek, mert ők is további 24 hónapra az egyenruha foglyai lettek.

Eljött 1968 február 15, irány első állomáshelyem, Neszmély!

(folyt. köv. "Katonaság 3" alatt)

Katonaság 3 - Neszmély

Ha ránéztek a térképre és Komárom felől követitek a Duna folyását, jön Almásfüzitő, Dunaalmás majd Neszmély és Süttő. Süttő a kőbányájáról ismert (mészkövet bányásztak), Almásfüzitő a timföldről, Neszmély meg a határőr őrsről volt nevezetes.

Maga a laktanya nem annyira érdekes, viszont az akkori őrsparancsnok annál inkább. A maga módján egy kicsit őrült volt, azt hitte, hogy még mindig élet-halál ura. Mesék keringtek róla. Hogy ezekből mennyi volt igaz és mennyi a fantázia szüleménye, azt ma már nehéz lenne kideríteni. Tény, hogy egy vadember volt. Tudni kell róla, hogy az 1956-os vérzivataros években Fertőrákoson teljesített szolgálatot. Az (ellen)forradalom bukása után nagyon sokan el akarták hagyni az országot és nyugatra akartak menekülni. Sokuknak sikerült is. Még többen próbálkoztak. Akik fennakadtak a "vasfüggönyön", azokat elfogták és bebörtönözték. Ezt hívták disszidálási kísérletnek.

Fertőrákos - nevéből is adódóan a Fertő-tó mellett helyezkedik el. Ugyebár a Fertő-tó ¾ része Ausztria területén van, a mi részünk leginkább mocsaras, lápos terület rengeteg nádassal. Kifogástalan búvóhely azoknak az embereknek, akik azon keresztül akarták elhagyni az országot. Igen ám, de ott voltak a határőrök, akiknek az volt a dolguk, hogy ezt megakadályozzák. A lápban és nádasban annak könnyű közlekednie, aki ismeri a járást. Ezek az emberek felcsaptak alkalmi idegenvezetőnek és vezették azokat, akik szökni próbáltak. A határőr katonák nem ismervén a zeg-zugos ösvényeket, amelyeken biztonsággal lehetett közlekedni, így hát be sem merészkedtek ezekbe az útvesztőkbe.

Híre ment, hogy egy határsértő csoport van a nádasban. Utánuk menni nem mertek, azok kijönni nem akartak, így patthelyzet alakult ki. No, ez az őrsparancsnok beszalajtott egy embert az őrsre, hogy hozzanak ki egy géppuskát és sok lőszert. Felállíttatta a nádas szélén a géppuskát, majd felszólította a határsértőket, hogy adják meg magukat és jöjjenek ki. Néma csend volt a válasz. Nekifeküdt a géppuskának és derékmagasságig letarolta vele a nádast. Ismét felszólította őket, a válasz ugyanaz volt. Erre térdmagasságig letarolta. Ismét felszólította őket. Úgy látszik, hogy belátták, hogy legközelebb már a bokamagasság jön, amit nem úsznának meg élve. "Jövünk már" - kiabálták és feltartott kezekkel vonultak a katonák karjaiba.

Egy másik talán valós történet, amikor bemutatta a lányát az őrsön szolgálatot teljesítő katonáknak. Kirendelte őket az alakuló térre, majd kézenfogta a lányát (aki állítólag nagyon csinos, a serdülő koron épp hogy túl lévő, immár ifjú hölgy volt) és emígyen szólt: "Ez itt az én lányom, aki szemet vet rá, vagy kikezd vele, azt lelövöm, mint egy kutyát!" - majd előhúzta a pisztolyát és az egész tárat belelőtte a földbe..... Ezek után azt hiszem, senki nem akart a főnök lányával csajozni. Biztos vagyok benne, hogy meg is tette volna.

Szóval és tettel, ilyen volt a neszmélyi őrsparancsnok és az ott szolgálatot teljesítő hivatalos állomány is. Mindez kihatott a "krumplivirágos" - azaz őrvezetőkre, tizedesekre, szakaszvezetőkre, no meg az "öreg" katonákra. (Öreg katonának hívták azokat a sorkatonákat, akik egy évvel korábban vonultak be). Életemben annyiszor nem mostam folyosót, nem takarítottam annyit, mint ott. Nem az volt a fontos, hogy tiszta legyen, hanem hogy állandóan nedves. Egy srác nem bírta az állandó megaláztatást és öngyilkosságot kísérelt meg. Nem sikerült neki, tüdőcsúcson lőtte magát a saját fegyverével. Megmentették az életét, majd hadbíróság elé állították és egy pár évre futkosóra ítélték. Azt kérdezitek, hogy mi az a futkosó? Hál' Istennek én is csak hírből ismerem. Egy olyan - a börtönnél valamivel enyhébb - intézmény, ahol csak katonai elítéltek voltak. Ugyanolyan, csak sokkal szigorúbb körülmények között töltötték le a rájuk szabott büntetést. Például mindenhova csak futva közlekedhettek. Ja, és az ott letöltött idő nem számított bele a sorkatonai szolgálatba, tehát ez az idő kiesett a szolgálati idejükből, ennyivel tovább voltak katonák..... Brrrr......

Életemben először - és utoljára ott lőttem élő állatra, méghozzá egy őzre. A lőszerrel nagyon szigorúan el kellett számolni, de hát azért megvolt a módja, hogy tegyünk szert 1-2 "felesleges" töltényre. Veszélyes játék volt, de hát..... Fegyverünk egy AK-49 névre hallgató géppisztoly volt. Az biztos, hogy nem volt játékszer, a kilőtt acélgolyó 2 km távolságig halálos volt...... Utána már csak sebesített..... Az acélgolyó - ellentétben a vadászatban használatos ólomgolyóval - átszaladt az áldozaton, míg az ólomgolyó szétroncsolja a belső részeket, főleg, ha csontot ér. Szóval gyorsabban öl...... Szegény őzikét oldalról találtam el, pont a mellső két lábán a térdeit. Nem halt meg.... Amikor belenéztem a szemébe, mindketten sírtunk...... A többit talán most nem részletezném...... Akkor fogadtam meg, hogy én élő állatra, emberre soha, de soha többé nem lövök.

Egy vidámabb adalék az ottani időkből:

Járőrszolgálatba biztonsági okokból mindig két főt osztottak be. Ha utunk arrafelé esett, rendszeresen meglátogattuk az igencsak népes tehénistállót. Főleg télvíz idején..... Odabent jó meleg "tehénszag" terjengett - ne nevess, az istálló nem büdös, ott az állatok illata terjeng. A büdös, az más!!! Szóval, télvíz idején, egy éjszakai túránk alkalmával, ugyancsak pesti járőrtársammal betértünk "ellenőrzésre" az istállóba. A teheneken és a kutyán kívül csak az éjjeliőr bóbiskolt a sarokban. Mindnyájan jó ismerősként üdvözöltek, majd beszédbe elegyedtünk. Mármint az  éjjeliőrrel. Egyszercsak a társam kérdezi, ihatna-e egy kis friss tejet. Az éjszakák bátor őre rámered, megvonja a vállát, majd emígyen szól: ott vannak a tehenek, a szimpatikusat megfejheti! Erre nekem fülig szalad a szám, hogy ez ma sem iszik friss tejet!  Erre a társam fogja magát, előveszi a fejőszéket meg a sajtárt, kiválasztja a neki tetsző nébylábú hölgyet, majd annak rendje-módja szerint, szakszerűen megfeji. Az éjjeliőrrel köpni-nyelni nem tudtunk a meglepetéstől...... Tudni kell, hogy a tehén azért nem oly jámbor állat, mint ahogy kinéz. Marha nagyokat tud rúgni - és a lóval ellentétben oldalra. De úgy látszik az asszonyságnak sem volt ellenére az aktus, mert miután megbámulta a szokatlan időpontban csöcseit húzogató embert, talán még élvezte is...... Miután a társam végzett, jó nagyot húzott a friss, habos, meleg tejből. Na, én akkor lettem majdnem rosszul!

Kifelé menet megkérdeztük, vihetünk-e az istálló előtt, a reggeli szállításra váró tejből. - Amennyit csak akarnak! - mondta a meglepetésből lassan éledő alkalmazott. Nosza, nekünk sem kellett több, kulacsainkból kiöntöttük a vizet, megmerítettük a már hidegre hűlt tejben. Először mi ittuk degeszre magunkat, majd teletöltöttük és bevittük az őrsre, ahol aludtejet csináltunk belőle. 1/2 literes műanyag poharaink voltak, abba tettük nyugovóra a szerzett zsákmányt. Amikor megaludt, a poharat ráborítottuk egy tányérra, majd lehúztuk róla a poharat. Hiszitek, vagy sem, az aludtej a pohár formájában ott remegett a tányéron! Hidegen mennyei csemege volt!

S végül:

Nagyothallásomat is annak köszönhetem, hogy túl jól lőttem. Amolyan mesterlövészt csináltak belőlem. Na, ne olyanra gondoljatok, mint akit a filmekben lehet látni, aki speciális puskával szedi le több kilométerről az ellenséget. Nem, mi a saját fegyverünket használtuk. Lőversenyeken indítottak, először területin, majd országoson. Azt hiszem a Határőrség országos bajnokságán a 10. vagy a 11. helyén végeztem. Érdekes, hogy sem kispuskával, sem pisztollyal nem tudtam úgy lőni, mint géppisztollyal. Volt a zászlóaljnál egy hivatásos katona, a "fegyvermester" aki mindenki géppisztolyát leellenőrizte. Ha látta, hogy a golyók egy helyre, de nem a céltábla közepébe csapódtak, az azt jelentette, hogy a fegyver "félre hord". Kezelésbe vette és addig igazgatott rajta, amíg nem lett "halálosan" pontos. Minden évben, a versenyek előtt két hétig edzőtábort tartottunk, ahol annyit lövöldöztünk, amennyit nem szégyelltünk. Volt olyan nap, hogy egy láda (1014 db!) lőszert elpufogtattunk. A Kalasnyikov nagyon jó fegyver még a mai napig is, de nem egy halk jószág. Nem adtak se füldugót, se fülvédőt, csak lövöldöztünk, mint az ámokfutók. Meg is lett az eredménye.....

Egy évet töltöttem itt, majd áthelyeztek Ásványráróra.

(Folyt. a "Katonaság 4" alatt) 

Katonaság 4 - Ásványráró

Na, ez egy kicsit hosszabb lesz, remélem nem bánjátok.

Ásványráró - nem túlzok, ha azt mondom - egy semmitmondó kis falu a Szigetközben, Győr és Mosonmagyaróvár között kb. félúton. Arról nevezetes, hogy marha sok arrafelé a szúnyog. Szigetköz már magába foglalja a Duna rengeteg mellék- és holtágát. Tele kisebb-nagyobb, csak csónakkal megközelíthető szigettel. Igazi vadregényes táj. A mai kor szúnyogirtása csak manuálisan folyt, azaz ha rádszállt, agyoncsaptad. Ezek a dögök valami különleges kiképzést kaphattak, mert ruhán keresztül is inkább martak, mint csíptek. Volt álcaruhánk is, amit egy terepszínű kezeslábasnak képzeljetek el kapucnival. A kapucnin volt egy szúnyogháló, amit az arcod elé tudtál engedni. Kifelé láttál, befelé nem. A nagyobb szúnyog ellen azonban valamennyit védett.

Napra pontosan, egy év Neszmély-i szolgálat után átvezényeltek ide. Maga az őrs, a létszámát tekintve kicsi volt. Két hivatásos katona, egy őrsparancsnok és annak helyettese, a politikai tiszt, valamint 16-18 sorkatona teljesített szolgálatot.

Tudni kell, hogy az őrsparancsnokunk hol őrnagy, hol százados volt. Ennek az volt az oka, hogy nagyon szerette az alkoholt és a kocsmákat. Őrnagyként bement, jól berugott, nagy balhét csinált, aminek persze híre ment. A balhé miatt meg lefokozták, lett belőle százados. Egy darabig jól viselkedett, megint őrnagyot csináltak belőle. Ez így ment egy darabig, aztán áthelyezték valahova, hogy hova, nekünk nem árulták el.

Ott maradtunk a helyettesével, a politikai tiszttel, egy századossal. Nevezzük őt Lajosnak. Az őrs nem maradhatott parancsnok nélkül, úgyhogy rövid időn belül kinevezték őrsparancsnoknak. Amikor ez megtörtént, felsorakoztatta az állományt és így szólt: "Figyeljenek elvtársak (akkoriban ez volt a divat)! Vegyék tudomásul, hogy én először ember akarok lenni és csak utána katona. Ha valakinek bármilyen baja, mondani valója, problémája van, nyugodtan jöjjön hozzám, az ajtóm mindig nyitva áll!"

Nagy szó volt ez akkoriban. Olyan embert ismertem meg benne, aki megbecsülést, sőt szeretetet váltott ki - nem csak belőlem. Sok pozitív élményem maradt meg ebből az időszakból. Soha nem felejtem el, sem őt, sem a családját. Voltunk ketten, akik szinte családias viszonyba kerültünk vele. A felesége, Baba néni a szomszéd faluban, Héderváron dolgozott a patikában. Nos, Lajost elfoglalták az őrs dolgai, felesége teljes munkaidőben készítette és osztogatta a gyógyszereket, nem volt, aki törődjön a gyerekkel. Egy fia és egy lánya volt, akkor lehettek vagy hat és négy évesek, vagy még annyi sem. Amikor végképp nem értek rá, mi ketten hordtuk óvodába, iskolába, etettük, itattuk őket. Szóval apjuk helyett apjuk, anyjuk helyett anyjuk voltunk. Nekünk is jól esett egy kis családias hangulat, ők meg tényleg családtagnak tekintettek minket. Egyik este TV-t néztünk, valami színdarab ment benne, engem meg elnyomott az álom a fotelban. Nem volt baj, hagytak szundikálni. Aludtam is én egészen addig, amíg a színdarabban meg nem csörrent a telefon. Utólag mesélték el, hogy én úgy pattantam ki a fotelból, mint akit mérges kígyó csípett meg. Körbenéztem, megnyugodtam, majd visszaültem és aludtam tovább. Másnap nem emlékeztem semmire, olyan mélyen aludtam. Hogy a dolgot megértsétek, a következőt kell tudni: minden őrsön volt egy ügyeletes, akinek a 12 órás szolgálati ideje alatt állandóan az irodában kellett tartózkodnia. Éjjel-nappal. Nappal még csak elment, de az éjszakák szörnyen hosszúak és unalmasak voltak. Elkerülhetetlen volt, hogy az ember szeme rövidebb-hosszabb időre ne csukódjon le. Kívülről nem érhette meglepetés, mert kint volt az őr, aki vigyázott az objektumra és szólt, ha ellenőrzés jött. De a telefon!!! Azt az első csöngetésre fel kellett venni, mert ha nem, akkor nagy balhé jött. Hát ez volt az, amikor nekem álmomban megszólalt a TV-ben a telefon, én beidegződött módon úgy ugrottam fel, mintha ügyeletes lettem volna......

Minden parancsnoknak ki volt adva, hogy hány ilyen-olyan riadót kell elrendelnie, hogy az állományt "harckészen" tartsa. Volt őrsriadó, laktanyariadó, razziariadó meg még egy pár fajta. Mindegyik mást jelentett, mindegyiknek más volt a normaideje. A legrosszabb a laktanyariadó volt, ott azt hiszem ágyból kiugrasztva 10 perc alatt kellett teljes menetfelszereléssel felsorakozni az alakuló téren. A leglazább a razziariadó volt, amire 5 perc volt adva, de közel sem kellett annyi cuccot összeszedni és magadra aggatni.

Történt egykoron, hogy Lajosunk elrendelt egy ilyet. Mi már öreg rókák voltunk, nem nagyon siettünk. Hülyéskedtünk közben, kerestük a kulacsunkat, a kapcánkat* (majd mindjárt visszatérek rá), jól szórakoztunk. Lajosunk meg ott állt az ajtóban, és olyan pipa volt, hogy majd felrobbant. Nem szólhatott semmit, mert 4 perc 59 másodperckor mindenki az előírásoknak megfelelően ott vigyorgott az alakulótéren.

Történt abban az évben egy kettős rendőrgyilkosság. Emlékeim szerint Ságinak hívták az elkövetőt, aki ellen országos elfogató parancsot adtak ki. Mindenki őt kereste, eredménytelenül. (Csak jóval később került rendőrkézre, fel is akasztották). Jöttek az őrsre is a bejelentések, hogy itt látták, ott látták, itt zörög a nádas, ott meg a haraszt. Aztán jött a razziariadó, de élesben!!! Nem túlzok, de 3 percen belül az ügyeletesen kívül senki nem maradt az őrsön. Mint egy felbolygatott méhkas, úgy rajzottunk ki megkeresni a gyilkost.

Természetesen vaklárma volt, az ország teljesen más részében akadtak a nyomára és fogták el. Amikor mindenki visszaszállingózott, Lajosunk felsorakoztatott bennünket és így szólt: "Elvtársak!" (ez ugye már ismerős?) "Nagyon köszönöm, amit ma tettek. Bebizonyították, hogy éles, valódi helyzetben lehet magukra számítani, minden maguktól telhetőt megtesznek. Ezennel megígérem, hogy amíg maguk itt vannak, én gyakorlás céljából maguknak egyetlen riadót sem rendelek el."

És így is lett. Ha riadóra került a sor, annak valós, igazi oka volt.

Szigetköz, holtágak..... Ideális hely a horgászoknak, halászoknak. Halásztak bottal, hálóval, varsával. Ha nem tudjátok, mi az a varsa, elmagyarázom: Egy hosszúkás háló, amit fém karikák tartanak kör alakban. Olyasmi, mintha egyre kisebb és kisebb tölcsért raknátok össze. Az első tölcsér száját két bot közé rögzítik és némi kaját szórnak a hálóba. A bolond hal enni akar, beúszik az első tölcsér száján. Átvergődik a tölcsér szűk részén és megy tovább egészen addig, amíg átfér. Aztán észbe kap, hogy hó-hó, haza is kellene menni. Megfordul, de a szűk részen visszafelé már nem tud menni, a varsa foglya marad. Aztán jönnek a halászok, felszedik a varsát, a hal vagy halak élete a bográcsban vagy a serpenyőben ér véget. Ilyen egyszerű az egész.

Igen ám, de mi van télen, amikor be van fagyva a víz, a halak meg befúrták magukat az iszapba és téli álmot alszanak? A halásznak télen is kell ennie, ezért gondol egyet és az erdőben ugyanígy felállítja a varsát, csak a földre. Szór bele egy kis kukoricát, a maradékot a végére felkötözi, aztán otthagyja. Jön a fácán! Meglátja a kukoricát és nagyot kordul a begye, mert éhes. Na, a fácán sem az eszéről híres, ráadásul még éhes is, besétál a varsába és elkezdi felcsipegetni az elszórt szemeket. Még mindig éhes, megy tovább. Egészen addig, amíg úgy nem jár, mint a hal. Befelé tud menni, kifelé már nem. Sorsa a haléhoz hasonlóan pecsételődik meg.......

Hát mi ezt kiszúrtuk, megtaláltuk az elrejtett varsát, benne egy fácánnal. Most mit csináljunk? Hagyjuk itt? Adjuk oda a halászoknak, mint a tiltott vadászat eredményét? No nem.....! Kiszedtük a megrémült madarat, de bajban voltunk: hova tegyük, hogy ne lássa a fél a falu a zsákmányunkat? Kiürítettük a járőrtáskánkat, a benne lévő dolgokat zsebbe, kabátba eldugdostuk, majd belegyömöszöltük a tollast. Jól elfért benne, csak a hosszú farka lógott ki árulkodva. Nem volt mit tenni, egy rántással megszabadítottuk őkelmét az ékességétől és elindultunk befelé. Beérve az őrsre, jelentettük Lajosunknak, hogy mit találtunk, hogyan fogják a zsivány halászok a fácánt. Nem akarta elhinni. Mondtuk, itt a tárgyi bizonyíték, igazat mondunk. - Hol? - Hát itt, a járőrtáskában! - emeltem fel és ráztam meg a táskát. Szegény madár nem tudta mire vélni a megrázkódtatást és elkezdett belül eszeveszetten kaparni. Lajosunk szeme elkerekedett, majd rövid gondolkodás után így szólt: "A fene enné meg magukat, vigyék a konyhára!" Finom leves lett belőle......

Pontosan én sem tudom megmagyarázni a kettőnk között kialakult hosszú, sok évtizedes barátság okát. Talán közrejátszott az is, hogy ugyanazon hónap ugyanazon napján születtünk, csupán nyolc év korkülönbséggel. Leszerelésem után nem beszéltünk sűrűn, de mindig tudtunk egymás életének fontosabb eseményeiről. Tavaly temettük..... Úgy éreztem, hogy ennyivel tartozom neki és elmentem, elkísértem utolsó útjára........

*Kapca: abban az időben csizmánk volt, ami nehéz és elnyűhetetlen volt. Nem zoknit, hanem kapcát kaptunk, ami nem más, mint egy darab rongy, amit a lábfejünk köré csavartunk és úgy ugrottunk bele a csizmába. A baj csak akkor kezdődött, amikor menet közben ez összegyűrődött a lábadon, komoly hólyagokat okozván. Mert levenni, megigazítani - főleg a kiképzés alatt - nem lehetett. Meg kellett tanulni úgy feltekerni, hogy ne legyen probléma. Idővel ezt is megtanultuk.

Ja, és hálóingünk volt!!! Ne nevess, tényleg! Méghozzá rózsaszín!!! Még Neszmélyen történt: volt köztünk egy 2 méter 5 centis srác, istentelen szőrös lábakkal. Valami fatális véletlen folytán úgy alakult, hogy mindig ő kapta a legrövidebb, én meg a 165 centimmel a leghosszabb hálóinget. Magatok elé tudjátok képzelni, hogy néztünk ki? Ha jó kedvünk kerekedett, a hálóteremben eltáncoltuk a Fából faragott királyfit. Ugyebár ez Bartók és balett....