Bivajvaj

Víz alatt állt Békésszentandráson a sportrepülőterünk. Meg egyébként is meguntuk ott, hát visszaköltöztünk Budapestre. Itt legalább van egy kis izgalom. Első nap már névtelen levél volt kivágott betűkből a levélszekrényemben: HA NEM FIZECC (így!), MEGHAL A CSALÁDOD. Se bankszámla-szám, se összeg. Kérdeztem a rendőrséget, azt mondták, ez már három éve így megy. 

Szeretném a gépemet is felhozni, hogy télen repülgessek – esetleg oktassak –, csak még nem tudom, hová tegyem. Dóra sem örül az ötletnek, mondván: drága a benzin. Meg olyanokat is mond, hogy:
– Igazán kaphatnál már te is sikerdíjat, hisz annyiszor voltál siker. Tajsiker!

Vannak nagystílű emberek és mazsolák. Feri például, amikor egy üveg hypót lopott a közértből, két napig nem mert böfögni, nehogy megérezzék rajta.
Sajnos, Zoli kiképzése most félbeszakadt Békéssztentandráson. Ő az oka, ritkán járt ki. Vállalkozó, egy seggel több lovat is meg akar ülni, ez pedig nem megy. Habár... ha a szomszédasszonyomra gondolok, ez az axióma is megdőlni látszik. El is neveztem Zolit tagozatos sárkányrepülőnek – a többiek nagy örömére.

Ahogy Pest felé gurultunk, arra gondoltam, hátha nyílt egy gazemberképző nyugdíjasoknak. Oda beiratkoznék. Aztán bivalyokat láttam az országút mellett legelni. Azt hallottam, hogy a bivalytej nagyon egészséges. Elszomorodtam. Én még sosem ittam bivalytejet! Hát még a bivalytejből készült bivalyvaj milyen egészséges lehet! Biztos erre a célra külön tenyésztenek fajbivalyokat és ezeknek a vaját fajbivalyvajnak hívják... Nem vagyok anglomán (másokkal ellentétben), de ez úgy hangzik, mintha angolul lenne. Most már csak egy kis fülbemászó melódia kell, és kész az új sláger, mondjuk, így:

Refrén: Faj, vaj, bivalyvaj... Ezt énekeltük Pestig.

Na sziatok !

Marci voltam egy napig

Nem, nem Ordódy Marci. 1948-ban a légierőnél Marcinak hívtak a fiúk. Kilencvenöt szeptemberében kaptam egy meghívót a Szolnoki Repülőtiszti Főiskolára, a 45 ével azelőtt tisztté avatottak találkozójára, így egy napra megint Marci lehettem.

Kellemes izgalommal mentem el, vajon kikkel fogok találkozni a régi gárdából? Elsőnek egy vodkaszagú öregember ugrott nekem, és csókolgatni kezdett.

- Ácsi! - rivalltam rá. – Ha tetszem neked, először vigyél moziba!

Később kiderült, hogy hadosztályunk egyik pilótája volt. Na, summa-summárum, senkit nem ismertem meg. Azaz a Gyuszit igen, mert ő az ótestamentumi pónemjával már negyvenöt évvel ezelőtt is pont olyan rondán nézett ki, mint most.

Szóval a múmia-szimpozion volt ez a javából. Volt, akit tolókocsin hoztak, egy másik mankóval jött, egy bácsit pedig csak a hangjáról ismertem meg: de hisz ez a Jancsi! Akkoriban (1949-ben), amikor őt Mátyásföldről odahelyezték, én már hónapok óta Szolnokon szolgáltam.

Gyere, Jancsikám, bemutatom neked Szolnokot! – büszkén vittem őt egyik kiskocsmából a másikba, a Kis Pipába, a Kis Arizonába stb. Programunk csúcspontjának szántam, hogy a végén elkalauzolom az örömlányokhoz is.

Az eleinte határozott lépteim közben egyre bizonytalanabbá váltak, mert a zegzugos szolnoki tabánban lokálmemóriám kezdett csődöt mondani. Rémlett, hogy a kupi egy földszintes, tornácos parasztház, melynek udvarán félpucér nőstények illegetik magukat. Na végre, ez lesz az! De azért nem voltam teljesen biztos a dolgomban, tehát udvariasan megkérdeztem egy ott álldogáló hölgytől:

Bocsánat, kezicsókolom, ez a kupleráj?

Visítás:

Jenő, gyere gyorsan, egy részeg katona szemtelenkedik!

Spuri. Rohanás. Még egy-két helyen megkérdeztem – akkor már fél Szolnok üldözött minket, de a végén lélekszakadva mégiscsak megérkeztünk célunkhoz.

Enyhítő körülményként azt tudom felhozni, hogy tizenkilenc évesek voltunk, és nehéz felnőttkor várt még ránk...

Kakukk!

Rumceisz

Annak idején ment a tévében egy Rumceisz című mesesorozat. A mesefigura kicsi, köpcös, torzonborz szakállú emberke volt, hegyes csizmácskával. Pont egy ilyen kinézésű fickó állított be egy napon hozzánk, és felvételét kérte a szakosztályunkba.

Szőke Anti - akit repülőbalesete után felkértem, legyen a helyettesem adminisztráció terén - éppen adminisztrált a lomtalanításból beszerzett íróasztalunknál, előkelően. Azért kértem fel erre a funkcióra, mert amikor a mentőhelikopter dirib-darabban elvitte a reptérről, attól tartottam, hogy elmegy a kedve a sárkányrepüléstől, és otthagyja degenerált bandánkat. Na meg azért, mert tudtam, hogy lelkiismeretesen fogja végezni a dolgát. Be is vált az ötletem. (Hogy őszinte legyen, kicsit bántott, hogy őt mentőhelikopter vitte el, és engem, a szakosztályvezetőt, mindig csak mentőautó.)

Tehát Antika adminisztrált, az új ember pedig odavágódott elé, és neki adta elő a kérelmét. Be is mutatkozott Antinak:
- Szőke Antal vagyok.
Szőke Anti I-nek kapóra jött ez, mert aznap még úgysem sértett vérig senkit.

- Hogy lehet valakinek ilyen hülye neve?! - förmedt rá Szőke Anti II-re.

Szegény Szőke Anti II porig alázva fülig vörösödött. De Anti I ekkor gyorsan bemutatkozott:

- Engem is Szőke Antalnak hívnak.

Ekkor jöttem én galádul.

- Állj! A fiúnak Rumceisz lesz a neve!

A dolog evidensnek tűnt, így nem is volt ellenvélemény. Rumceisz hasznos tagja lett a szakosztálynak. Mint légifényképész, fotólaboros, tehergépkocsi-vezető, majd ses-pilóta és jó bajtárs, akitől többen kaptak támogatást (hazafelé a vendéglőből), közszeretetnek örvendett.

Egy ízben Sárváron tartottunk bemutató repülést a polgári védelemnek. A zuhanyozóban szemembe ötlött, hogy farpofáján hosszú ragtapasz-csík húzódik végig.

- Miért van leragasztva a segged, Rumceisz? - kérdeztem udvariasan. A válaszban azonban megelőzte őt Juhász Feri:

- Azért, hogy ki ne potyogjon belőle a tarhonya!

Ferinek nagyon vágott az esze, ha valami nagy baromságot kellett mondani.

Rumceisz azóta híresség lett: Kincses Francival a szaharai repülésekkel, aztán az országot körülrepülő versenyek menedzselésével. Miki bácsi búcsúztatásán találkoztunk utoljára. Elegánsan egy Opel Rekordból szállt ki, majd lazán egy csomó barna papírt húzott elő a zsebéből (amiről én később megtudtam, hogy ötezresek), és szép koszorút vett Miki bácsinak. Aztán jöttek a többiek, mind szebbnél szebb nyugati kocsikkal, és én már nagyon rühelltem, hogy topis kis Polskimat miért nem állítottam le két sarokkal odébb. Zavaromban nekiugrottam egy kukás edénynek, és lekezdtem benne turkálni.

- Mit csinálsz?! - förmedt rám Cikk-cakk.

- Hagyjatok. Én egy szegény, öreg nyugdíjas vagyok.

Hélium felröhögött:

- Papa, te még ilyen szomorú alkalmakkor is megnevettetsz minket!

Petrányi professzor megtörölte a szemüvegét, és azt mondta:

- Ez tipikus esete a Minderwertigkeitsgefühlkomplexum agresszivitással való kompenzálásának.

Na mára ennyit. Kakukk!

Itt kezdődhet a szöveged. Kattints ide, és kezdheted is az írást. Porro quisquam est qui dolorem ipsum quia dolor sit amet consectetur adipisci velit sed quia non numquam eius modi tempora incidunt ut labore et dolore magnam aliquam quaerat.

Szondavíz

Ősz lett. Ősz lettem. Berúgtam. Berúgtam a motoromat. Kigurultam a hereföldre, ahol repülni szoktunk. Begurultam, mert már megint jöttek a rendőrök ellenőrizni minket.

Azt én már rég tudomásul vettem, hogy a Magyar Köztársaságban a KRESZ csak rám vonatkozik. Nap mint nap autós kaszkadőrmutatványokat látok mások részéről, őket nem állítják le. De ha én véletlenül 50 km/h helyett 56-tal megyek, rögtön elkapnak. (56-ban is elkaptak.)

A rendőrök elmondták, hogy minden kapitányságnak ki van adva a sárkányrepülők ellenőrzése. Elővettek egy hosszú listát, amit a békéscsabai légirendész állított össze. Még a tűzoltókészülék is benne volt. Aztán mindnyájunkat leszondáztak. Kezdtem aggódni, hogy katéterezni is fognak. Minden rendben volt. Csak szondavizet ittam. Ezek a rendőrök kedves, fiatal fiúk voltak, akik lelkesedtek a repülésért. Az előző napiak nem. Azokat meg is morogtam. Na nem nagyon, mert náluk volt a pisztoly.

Számba vettem az aznapi teendőket, meg egy rágógumit. Szerelem. Szerelem a gépemet, illetve a trájkomat. Tehát trájkolok. Ellentétben másokkal, akik sztrájkolnak. Már harmadszor kaptam defektet a hereföldön. Ráadásul utoljára az első kerekemre. Zolival mentünk el légtérrepülésre, és nyilván már a felszállásnál kilyukadt az első gumink, mert abroncsra értünk földet. Első villám villámgyorsan elgörbült. Gyuri, aki príma vasas szakember, megjavította, én meg erősebb gumikat szereltem fel. Ezek viszont kicsit kemények. Félő, hogy a hepehupás hereföldön heresérvet kapok.

Zoli, akivel az iskolaköröket rovom, szőnyegkereskedő. Igazán csinálhatna már egy repülőszőnyeget. A háta mögött ülök, és egyszer csak érzem, hogy csöpög az eső. Gyanús, mert felhő sehol. Zoli azt mondja, hogy a könnye folyik, az csapódik hátra az arcomba. Lehet, hogy az orra volt? A sebmérőt nem látom a háta mögül, de a cseppek olyan sűrűn jönnek, hogy szerintem megfelelő a sebességünk. Apropó, nem lehetne ezt bevenni az SI mértékegységek közé?

Befejezzük a repülést. Kórházba készülök, meglátogatni egy ismerősömet. Pár éve még tudtam volna, mit vigyek neki, amikor drágább volt a krumpli, mint a narancs. Hoppá! Megvan. Piszokul felemelték a vízdíjat. Vizet viszek neki. Egy literrel. Ne mondja, hogy smucig a magyar. Bár ő igazán a Pál-Aztékot szereti. Már megint tévedtem, hülyülök. A Pál-Inkát szereti. De azt nem kap.

Na sziatok! Kakukk!

Tévedéseim 1

Nekem abszolút hallásom van. Repülős haveromnak nemcsak a hangját, hanem a gépkocsijának a hangját is ezer közül megismerem. Most is jött, megállt a hátam mögött, miközben én - mint afféle nyugdíjas, akinek erre is van ideje - a kocsimmal matattam. Tehát megállt mögöttem, ahogy szokott, és ilyenkor mindenféle marhaságokkal traktál. Most például azt mondta:

- Tessék mondani, merre van a János Kórház?

Na, ez sem tudott szellemesebbet kitalálni! Gyenge szöveg, nincs benne semmi poén; kifogyott az ötletekből... (a János Kórház ugyanis egész közel van). Unottan szólok hátra:

- Kapd be! - Arra sem méltatom, hogy hátranézzek.

Pillanatnyi csend, aztán egy felháborodott "Tessék?!" hangzik fel mögöttem. Most már hátranézek. Atyavilág! Ez nem Tomi. Viszont úgy néz ki, mint egy tommy. Mint egy amerikai tengerészgyalogos: két méteres, bőrtarkójú, százkilós. (Aki nem ismer, azzal ezennel közlöm, hogy én viszont nem vagyok egy kifejezetten daliás termetű manus. És ezzel még keveset mondtam.) És akkor jött az, hogy "pardon, excuse me, entschuldigung bitte, és hebegtem, és habogtam, és mekegtem, és makogtam. Mint a József körúti vécésnéni előtt, amikor rendkívüli sürgősséggel tévedésből a "Hölgyek" feliratú ajtón rontottam be.

Megúsztam az ügyet. De a Tomi mit kapott tőlem, amikor fél órával később megérkezett! Ilyen hülye helyzetbe kerülök miatta... Tanulság: ha rávicsorítasz a világra, visszavicsorít rád.

Tévedéseim 2

Tácsi Laci régi sárkányrepülő barátom. Ígért nekem egy 45x1,5-ös AlMgSi csövet, amit dugóanyagként akarok felhasználni. Na, látjátok, ez is a sárkányrepülés egyik haszna. Amikor én jártam iskolába, akkor még nem volt politechnikai oktatás. Humán gimnáziumba jártam, a classica filológiában még otthon érzem magam, ha kell, írok egy szonettet is, de fúrni, faragni, reszelni, fűrészelni a sárkányrepülő csapatban tanultam meg, ugyanis a kezdeti időkben még magunk építettük a gépeinket. Biológia-ismereteim is szépen fejlődtek, ugyanis azoknak az izomkötegeimnek, ínszalagjaimnak, csontjaimnak, amelyek az utóbbi két évtizedben sérültek, megtanultam a latin nevét. Aztán a rengeteg barát idehaza és külföldön!

De mit is akartam mondani? Ja, igen. Tehát megyek a Tácsihoz. Az Erzsébet királyné útján van egy üvegfúvó műhelye. Rég jártam nála. A biztonság kedvéért az út elején szállok le a villamosról, nehogy túlszaladjak rajta és eltévesszem. Lám, itt is van mindjárt: díszes portál, elegáns cégtábla "Üvegszobrász" felirattal. Az eladótérben egy nagydarab hapsi tesz-vesz. Lám, a Laci is hogy feltört! Elegáns cégtábla, alkalmazott; ez igen! Közben megfogalmazom az entrée-mat, a belépőmet:

- Jó napot kívánok. Itt váltják vissza az üres sörösüvegeket?

Az ipse felhördül, Laci meg sehol. És akkor jön a heb... meg a hab... meg a mek... meg a mak... (lásd mint fent), és bocsánatkérés, és magyarázkodás. Kisül, hogy Tácsi Laci műhelye még három villamosmegállóval lejjebb van... A fene egye meg. Miért akarok én mindig jópofáskodni?

Tévedéseim 3

Megyek a Városmajor utcában. Gyalog. Élmény. Ritkán sétálok, mindig valami jármű gurul alattam. Ha már sétálok, itt van nem messze a Hlács Feri műhelye. Benézek hozzá. Száz éve nem láttam. Jókat fogunk dumálni és röhögni. Régen esztergályosműhely volt, most gumijavító műhely lett belőle. Ahogy belépsz, jobbra van a Feri kis irodája üvegfallal elválasztva. Két óriás fogad udvariasan (mi van, ebben az országban már mindenki száz kilón felüli lett?).

- Mi tetszik? - kérdezik. A lehető legnyeglébben nyafogom:

- Kilukadt az óvszerem, meg tudnák foltozni?

Az óriások felhördülnek, szemük vérben forog, megindulnak felém. Segélykérőn nézek az iroda felé: gyere már, Feri, ments meg! - Nincs benn. Jön a már előbb említett magyarázkodás - "Bocsánat, én a Feri barátja vagyok" -, mekegés-makogás, hebegés-habogás, kihátrálás, mint az oroszlánketrecből. Na, ezt is megúsztam. Meleg volt! De most már komolyan megfogadom, hogy elég volt az idétlenkedésből. Nem illik hozzám. Komor leszek, mint egy komornyik.

Tévedéseim 4

Már attól ideges lettem, hogy a Dóra annyi pénzt költött facsemetékre, ha én azt sörre átszámítom, akkor elég lenne egy komplett májzsugorra. Felraktam a facsemetéket a tetőcsomagtartóra, lekötöztem, ahogy illik, és irány a hétvégi telkünk. Tudtam persze, hogy a csemetéket majd nekem kell elültetni is, gondozni is, de ha valaha cseresznyefává nőnek, a termésükből sosem lesz cseresznyepálinka... Ennek megfelelően morcosan vezettem a Soroksári út felé. Igaz, hogy közben olyan bölcselkedés is eszembe jutott, hogy az igazi férfira az jellemző, hogy fát ültet, gyermeket nemz, könyvet ír, azaz mindenképpen nyomot hagy maga után a világban.

Megelőztem egy előttem szerencsétlenkedőt. De hát milyenek az emberek? Undorítóak. Ez a nyavalyás sem bírta elviselni, hogy megelőztem. Persze, mert ő Audival volt. Villogott, dudált, mint egy hülye, aztán mindenáron előzni akart. Persze, nem hagytam a disznót. A nyomorult fráter a végén mégiscsak kihasznált egy helyzetet, és mellém húzott. Most kellett volna annak következni, amit a krimikben látunk: elővesz egy 9 mm-es Smith & Wessont, és lelő.

- Vigyázz, Dóra, lehúzódok, mert ez most át fog lőni!

Persze mi abban is különbözünk a Vadnyugattól, hogy ott a becsületes emberek is tarthatnak fegyvert, nemcsak a bűnözők, mint nálunk. Legalább a kard viselését engedélyeznék! Nekem a termetem miatt egy rövid kis görbe kard lenne a megfelelő, ami azért is praktikus, mert körforgalomban is lehet vele vívni.

A pasas azonban nem lő, csak mindenfélét mutogat. Én aztán alaposan visszamutogatok neki: gesztikulációim sokkal változatosabbak és kifejezőbbek, mint az övéi. Dóra egész idő alatt csitít, ami csak olaj a tűzre. A francba! Korábban keljen fel, aki velem ki akar kezdeni!

Aztán csak mentünk, mentünk, lehiggadtam, megnyugodtam, systolés nyomásom is normalizálódott. Aztán megérkeztünk, aztán kiszálltunk, aztán felnéztünk a tetőcsomagtartóra. Egyetlen facsemete sem volt rajta. Az a kedves, jó szándékú, segítőkész úrvezető arra akart figyelmeztetni, hogy szórom a tetőről a drága facsemetéket. Azért villogott, dudált, integetett. Ó, de szégyellem a hörcsög természetemet! Na és ez után következett még a Dóra nagyjelenete...

Tévedéseim 5

Azon aztán végképp felháborodtam, amikor a házunkkal szemben lévő buszmegállóban egy egészen pici lányt láttam várakozni egy dögnehéz táskával. Lelketlen, felelőtlen szülők! Itt hatalmas kutyák szoktak szaladgálni gazda, póráz, szájkosár nélkül! A pedofilokról ne is beszéljek. Hogy lehet egy ilyen csöppséget egyedül kiengedni az utcára? Aztán az a dögnehéz táska, amit cipel szegényke!

Dóra vagy húsz lépésre van tőlem. A garázsnál matat. Kiabálva osztom meg vele felháborodásomat, szidva a pici szüleit. Aggodalmam és haragom a legváltozatosabb jelzőkre ragadtat. Kicsit furcsállom, hogy Dóra ezúttal nem csatlakozik hozzám a jogos felháborodásban, hanem csak merően néz, és közben jön felém.

- Figyelj, Sólyomszem - mondja, miközben mellém ér -, itt laksz már tizenkét éve, és még mindig nem ismered meg azt a törpe nőt, aki a szemközti házban lakik?

Mintha fejbe vágtak volna. Lám, a jó szándékom is mindig csődöt mond. A törpe nő azóta utál engem...

Hát ennyit mára. Sziatok!